Magyarország és a Nagyvilág, 1873 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1873-05-04 / 18. szám

210 egyház­ kormányzati jogának beczikkelyezése által a magyarországi katholikusok teljes mérték­ben megnyerik­ önkormányzatuk azon biztosítékát, melyet a többi egyenjogú vallásfelekezetek bír­nak. Megszűnvén így a katholikusok kivételes helyzete, az állam felügyeleti joga azon körben fog mozogni, melyet a törvény a többi vallásfele­kezetekre nézve is kijelöl.“ Nem láttuk fölöslegesnek a röpiratból ezen pont idézését, mint mely Schlauch nézetére és ál­láspontjára félreismerhetetlenül rámutat. De nemcsak az egyházi ügyek foglalkoztaták a lelkes pap szívét, hanem a közügyek iránt is mindenkor melegen érdeklődött, miről bőségesen tanúskodnak Temes megye közgyűlésein tartott be­szédei, melyek közül a Gyarmath község részéről megválasztott megyebizottsági tagnak különösen azon beszéde magaslik ki, melyet a megye új szervezkedése alkalmával tartott. A megyének kü­lönben is legjelesebb szónokai közé tartozván, a tárgyilagosság határain túl nem csapongó és meg­győző érvelésű beszédeivel a megye közönségének figyelmét mindenkor le szokta volt kötni. 1872. évi junius hó 27-én igtattatott be Csa­nádi püspökalapitványi utolsó kanonoknak s mint ilyent a herczegprimás nemsokára felszólította, hogy a budai vártemplomban a szt. istvánnapi szónok­latot tartsa. A napilapok annak idején e szónok­latról , mely Schlauch mélyelméjüségének és lán­goló hazaszeretetének újabb bizonyítékául szolgált, igen szépen nyilatkoztak. Szerény új állásában (mert a püspökalapítvá­nyi kanonok fizetése igen csekély) nagyon boldog­nak érezte magát, nem mert talán ezen állás az anyagi gondok terhét vállairól leemelte, ha­nem mert a plébánosi hivatallal járó számtalan teendő a tudományos foglalkozástól immár őt el nem vonván, minden idejét tudományos búvárko­dásnak szentelhette, é­s ezen szellemileg meg­nyugtató új helyzetben lelte őt a közhelyesléssel találkozott felhívás a szatmári püspökségre. Kik őt közelebbről ismerik, tapasztalták küzdelmét azon eszmével, hogy nyugodt, tudományos foglalkozását egy gondterhes és küzdelmes élettel fölcserélje és szülőföldjét odahagyja. Sem apát, sem prépost nem lévén, mellke­resztje sem volt s egyszerű és legifjabb kanonok létére a káptalanban legutolsó helyen ült. Annál kitüntetőbb reá nézve a püspöki állás, melyre fé­nyes tehetségei, önzetlen hazafisága, romlatlan ma­gyar szive és mély tudományossága érdemesítették s melyet hogy a férfikora javában levő főpap egy­házmegyéje, a haza s a tudományosság javára sokáig viselhessen, őszinte szivünkből kívánjuk. d. 1. EGÉRFOGÓ. — Beszély. — Irta: Balázs Sándor. (Vége.) — Micsoda ? én vegyem szavamat vissza és mutassam magamat leányom előtt és előtte is aka­rat nélküli bábnak, a­kit csak úgy dróton tánczol­­tatnak ? De azt már csakugyan nem teszem ; ha neked van akaratod, nekem is van. S ha a tied megváltozhatatlan, az enyém sem változik. Érted ? nem változik. — Most már meg ő áll az erdő felől. Csak­ugyan kelepczébe estem ! — gondolja Csikházi. — De édes öregem . . . — Öreg vagy magad! kikérem magamnak azt az örökös öregezést. Nem adom a leányt, punktum. Én anya vagyok, s leányom sorsa fölött én rendelkezem !­­— De édes fiam, ne légy oly makacs, hát mi kifogásod van Ferencz ellen, pláne most, midőn már osztálytanácsos ? — Te akartad igy. Én nem vagyok nagyra­vágyó, nekem jó volt mint egyszerű számtaná­csos is. — De édes fiam , legalább tudasd velem okaidat. — Az első ok : adott szavam, amelylyel én legalább nem szoktam tréfálni; a második ok . . . a második ok . . . hogy nem való leányomhoz. Nagyon öreg, valóságos agglegény . . . — De hiszen csak harminczkét éves, te ma­gad mondtad! — De te felvilágosítottad tévedésemet. — Hasztalan itt minden szóváltás, — dör­­mögi magában a férj. — Igaza van, én jutottam egérfogóba. Ez a tréfa jó pár ezer forintomba fog kerülni. Alkudoznom kell, — majd nejéhez fordul s fenhangon folytatja: Emilia, mondok neked va­lamit, te okos asszony vagy . . . — Nem vagyok én okos asszony . . . azaz, hogy okos asszony vagyok . . . hanem ép azért. . . — No, hát ha az vagy . . . Itt csöngetés szakítja félbe. — Jaj, itt van már. Az istenre kérlek, le­gyen eszed ! — Amit mondtam, megmondtam, punktum. Tréfálni akartál, no hát nesze tréfa ! Eközben belép Sóhalmi, s Csikházi elébe megy. — Legyen nyugodt, — mond halkan — a leány öné ! — majd fenhangon folytatja : — Isten hozta kedves osztálytanácsos úr, gratulálok! — Köszönöm, kedves urambátyám, bár sor­som nagyon kegyetlen, s e kis öröm közé sok ürmöt vegyit. Látja, ő nagyságának még csak egy üdvözlő szava sincs hozzám ! —■ Gratulálok ! — szól Emilia hidegen. — Nem kell komolyan venni, — szól a férj halkan Feren­czhez, — ma nagyon rosz hangulat­ban van, majd elintézek én mindent! — Ajánlata felől épen most értesültem nőm által, — folytatja fenhangon, — s mi azt örömmel elfogadjuk. — Istenem, nagysád! Szabad-e átengednem szivemet a boldogság gyönyörének? — Az ajánlat valóban megtisztelő ... de mint már mondtam, önnek, én . . . én . . . Amália szobájából zokogás hallik, mire Csik­házi nejéhez fordul. — Hallod, te tigrisszivü anya! — szól halkan. — Tőled tanultam, te tigrisszivü apa­­— vá­laszol szintén halkan. — Menj, fiam, mert mostantól kezdve az vagy nekem, menj Amáliához, vidd meg neki a kettős örömhírt, s szárítsd fel könyeit. — Vajha ő nagysága beleegyezését is sze­rencsés lehetnék leírni! — Menjen már! — súgja neki Emilia, mire Ferencz a mellékajtón távozik. — Hát erőnek erejével kompromittálni aka­rod magad? Én a leányt semmi áron nem adom! — Dehogy nem adod, galambom, dehogy nem adod. Hisz a gyermekek egymásnak vannak teremtve. Alkudjunk! — Alkut ajánl, — gondolja Emilia, — no, megállj, a svábhegyi villa nélkül meg nem szaba­dulsz, — majd fenhangon folytatja: —Hát már te­szem, aztán mit ajánlanál ? — Hát kívánj valamit, egy kívánságodat tel­jesíteni fogom. — Egyet önkényt ajánl, de most már hármon alul nem is beszélek. Első a villa, második az olaszországi út, a harmadik, ... a harmadik . . . no, ezt függőben hagyom! — Ahá, megcsíptem, — dörmögi a férj ma­gában, — már hánytorgatja a dolgot! — majd fenhangon folytatja: No, hát szivem, kívánj valamit. — De hát aztán teljesíted ? — Itt a kezem és becsületszavam rá! — De nekem egy kívánság nem elég, én három kívánságom teljesítését óhajom ! — De fiam, hát meg akarsz rontani ? Ismerem már kívánságaidat! — Nincs pardon! Vagy, vagy! De ne félj, nagylelkű leszek! — Tudom, hogy ellenkezése nem komoly, — gondolja a férj, — hogy csak az alkalmat akarja kizsákmányolni. De engednem kell, máskép tekin­télyemnek vége Ferencz előtt. — Vonakodik beleharapni, — mormog Emi­lia magában, de meg kell lenni. Bolond lennék, ha ezt a pompás alkalmat elszalasztanám! —■ Elégedjél meg legalább kettővel, egy el­maradhat. — Semmi esetre, vagy, vagy! Én nem az az asszony vagyok, aki szavaiból játékot űz! — Legyen tehát! — sóhajt a férj — ha más­kép nem lehet, beleegyezem. De kérlek, légy nagy­lelkű, s gondold meg, hogy mibe kerül most csak a kiházasítás is. — Tehát először is, megveszed a Krautheimer svábhegyi villáját! — Hisz ezt anélkül is megvettem volna, — gondolja a férj — csak azt vártam, hogy a leányo­mat férjhez adjam. No, ha a más két kívánsága is ilyen lesz, akkor még könnyen szabadulok! — Majd fönhangon folytatja: De, fiam, gondold meg 13,500 frt. Ez borzasztó összeg. — Semmi összeg se borzasztó, ha gyerme­künk boldogságáról van szó. — Legyen tehát, elfogadom ! —­ Másodszor, a menyegző után elviszesz Ná­polyba, a Vezúvot akarom látni. Ez is már régi vágya volt Csikházinak, de a látszat megőrzése végett mégis megkísérte az el­lenállást. — De édes Emíliám, — úgymond, hisz az megint belekerül egypár ezer forintba! — Vagy, vagy! Én nem engedek! Aztán gondold meg, hogy több farsang már nem lesz a nyakunkon. — Igaz, mind igaz, de . . . Azonban legyen, ebbe is beleegyezem, de most már légy nagylelkű, s engedd el legalább a harmadikat, — szól Csik­házi, attól tartva, hogy a harmadik kívánság nem fog oly jól kiütni, mint a másik kettő. — Kérlelhetetlen lehetnék ugyan, mint te vol­tál, tigrisszívü apa, de azért legyen, minthogy Amá­liának boldogságáról van szó, tehát nem kívánok több pénzáldozatot!­­— Köszönöm, Emilia ! te igazi angyal vagy ! —­ Oly föltétel alatt, ha e helyett két ingye­nes kivánságomat fogod teljesíteni! — ígérem ! — Először is azt kívánom, hogy fogadd föl, mikép ezentúl semmi titkod sem lesz többé előttem ! Lásd, mostani titkolódzásod is mennyi kellemetlenséget vonz maga után és — teszi hozzá mosolyogva­­­­mennyi pénzedbe került. — Ígérem neked, édes Emíliám! És a máso­dik ? — sürgeti. Emilia sokáig gondolkozik, végre megszólal: — A második kivánság függőben marad ! Ezt csak később fogom megismertetni. — No, hanem most már tudassuk hát a gyer­mekekkel szerencséjüket! Amália, Ferencz, jörtek ki! Jertek, — folytatja a kilépőkhöz fordulva — gyermekek, anyátok beleegyezett boldogságtokba. Isten áldjon meg benneteket! — Kedves, jó atyusom! — Kedves, jó anyám ! — A csapó mégis egeret fogott, — gondolja a férj — s a mi legmulatságosabb, a feleségem azt hiszi, hogy én vagyok az áldozat! Ezt az ártatlan házi szert bátran merem atálni akárkinek! — Hát a vasút ügye hogyan áll, kedves atyám ? — Pompásan, a nagybogiaknak csakugyan igazuk van. Minden stratégiai érdek mellettük szól. MGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. 18. SZÁM. A bécsi közkiállitásból. — Achmed kútja. — (Képpel a 214. lapon.) Az élénk, európaias színezetű élet közepette, mely a kiállítás színhelyén uralkodik, itt-ott saját­ságos, idegenszerü kép lep meg: a távol Keletnek egy-egy darabkája. Ilyen a Zsófia- vagy Achmed­­kútja is, mely kétségkívül egyike a legszebb, leg­­festőibb kiállítási épületnek. Az Achmed-kút déli és északi oldalán zöld pázsittól körülvett tágas vízmedenc­e terül el; nyugati oldalán az iparpalota impozáns kapuzatára, keleti oldalán a műcsarnok felé nyílik kilátás. Az Achmed- vagy Zsófia-kút eredetije tudvalevőleg Konstantinápoly egyik díszét képezi ; azonban a kiállítási téren levő „másolat“ is csinos, meglepő mű, melynek aranyozott homlokzata, ízléses ara­­beszkjei kellemes benyomást gyakorolnak. Egy sö­tétzöld táblán török fölirat olvasható, mely tudtul adja (annak persze, a ki olvasni tudja) hogy „lép­jen be minden szomjazó, ki erre vándorol, oltsa szomját és dicsérje Allaht, ki minden jónak osz­­togatója.“ Karcsú oszlopokon nyugvó széles eresz véd eső és nap ellen, a belső falak úgy mint a padozat is puha keleti szőnyegekkel boritvák s alacsony ottománok hivogatólag intenek a be­lépő felé. Egészen közel Ah­med kutyához látható az egyptomi pavilion, úgyszintén az egyptomi alkirály ragyogó kupolája kéjlaka is.

Next