Magyarország, 1964. január-június (1. évfolyam, 1-22. szám)
1964-06-28 / 22. szám
20 Színház i Nyári kísérleti műhely Valami új színházi világunkban ■ Egy rendező sajátos módszerei Volt abban valami tiszteletet ébresztő, amikor 1958 nyarán, a vurstli, meg a könnyű fajsúlyú zenés bohózatok és esztrádműsorok évadján Budapest utcáin megjelent néhány szerény, a hivalkodásnak szinte még a látszatát is kerülni szándékozó plakát, amely hírül adta, hogy a Városligetben, egy, az ipari vásár céljaira épített pavilonban Körszínház kezdi meg működését. Műsorán — mindjárt az első alkalommal, — két görög tragédia, az Antigoné, meg az Oidipusz király jelezte a vállalkozás szervezőinek magas színvonalra törekvő szándékát. Azok a nézők, akik 1958. július 19-én kizarándokoltak az alkalmi színházba, forró, nem mindennapi élmény részesei lehettek. A más rendeltetésű, s nyaranta leginkább raktárhelyiség céljaira igénybe vett pavilonban cirkuszi ülésekből (egészen pontosan: gyalulatlan deszkából!) rögtönzött nézőtér fogadta a közönséget. A kör alakú nézőtér közepén emelvényt rögtönöztek. A mennyezetről négy csillárféle szórta gyér sugarait. (Később, az előadás kezdetekor a helyiség különböző pontjain elhelyezett reflektorok erősítették fel a hatást.) Sem szellőző berendezés, sem más praktikus technikai segédeszköz nem állt a vállalkozás rendelkezésére. Valószínűtlenül szegényes, primitív volt ott minden. Ám amikor a játék, a görög tragédia megszólalt, ezek a külsőségek egyszeriben közömbössé váltak, s valami sajátos fénnyel, vibrálással telítődött meg a terem. A naturalizmus ellen Akkoriban kevesen gondoltak arra, hogy az új színház egész színházi életünk vérkeringését megpezsdül majd. De már a kezdetnél is világos volt, hogy ennek a jelentős lépésnek igazi szenvedélyes apostola támadt, megannyi később született színházi előadás, új magyar dráma fáradhatatlan formálójában, értő mesterében. Kazimir Károly pár esztendővel előbb Miskolcon rendezett először görög klasszikus tragédiát, a felszabadulás óta az elsőt (Antigoné) övé tehát az érdem, hogy a görögök újból elfoglalhatták méltó helyüket színházaink műsorrendjében. Kazimirnak be kellett bizonyítani, hogy a drámairodalom nem záródhat le, pontosabban nem kezdődhet el Shakespeare-nél, hogy a görög drámák nem csupán a középiskolások számára kötelező, ismereteiket bővítő, közhasznú olvasmányok, hanem korszerűen hangszerelt, a mai nézőhöz közelítő előadásban izgalmas, felfedezésszerű élményt is jelenthetnek. Mindezt egy olyan évtized után kellett bizonyítani, amikor színházi műsortervezésünk is tokba bújt, s lényegében idegenkedve fogadott mindent, ami az egyetlen lehetséges hanszerelésen, a realizmusként emlegetett, ám naturalista elemekkel jócskán teletűzdelt határmezsgyén kívül esett. Sophoklész tragédiái ezért is zengtek oly messzehangzóan, s számítottak hadüzenet nélküli támadásnak a naturalizmus, a dobozszínpad agyonterhelt, roskadásig megrakott, legtöbbször verítékszagú szcenikájával szemben. Ennek a művészi küzdelemnek volt egy másik vetülete is: a közönség megnyeréséért folyt. Hiszen a régi stíluson felnőtt közönségünket, éppen a sokszor emlegetett új közönség egy jelentékeny részét, ez idő tájt még nem tudták megnyerni a legremekebb Brecht-drámák sem. Mozgáskultúra, beszédtechnika A kör alakú színházban, ahol a színészt minden oldalról könyörtelen tekintetek veszik körül, lehetetlen úgy játszani, mint a naturalista dobozszínpadon. Ebben az új színpadi formában (amely 1958-ban természetesen csupán a magyar közönség számára volt új) a színész meg a drámaköltő áll a rendezés és a közönség figyelmének fókuszában. A színpadon csupán a legszükségesebb, elkerülhetetlen jelzések adják meg színész és közönség számára azt a csekély támpontot, amely az illúzió megteremtéséhez, illetve felkeltéséhez, a költő víziójának megjelenítéséhez szükséges. A körszínházban játszó színésznek hozzá kell szoknia, hogy a segédeszközöket, a kellékeket (amelyeknek használatához a naturalista színház szoktatta őket) a színfalakon kívül hagyják. A körszínpadon a színész kizárólag saját kifejező erejére, és az író gondolataira támaszkodhat. Itt egyetlen mozdulatát sem rejtheti el, azonfelül mozgáskultúrából, a nem mindig megfelelő akusztikai viszonyok mellett beszédtechnikából is estéről estére felső fokon kell vizsgáznia. Színészeink híven a rendezői utasításokhoz, jól állták a próbát. Közülük különösen két alakításról kell megemlékeznünk: Bitskey Tibor Leláncolt Prométheusza egyszerre volt fenséges és magával ragadóan eszményi, magas színvonalú teljesítmény. A frakkos Prométheusz mellett Bodrogi Gyula II. Richárdja aratta az elmúlt években a legjelentősebb körszínházi sikert. Kevesen tudják — pedig a teljességhez, a Körszínházról felrajzolt képhez ez is hozzátartozik —, hogy ezeket a fegyelmezett, kidolgozott előadásokat milyen nehéz körülmények között sikerül évről évre létrehozni. Az együttesnek nincs önálló hajléka. A társulatot minden évben a legkülönbözőbb rendezői felfogásban játszó színházakból toborozzák. A Körszínházba csak ritkán sikerült, egy-egy élvonalbeli művészt megnyerni. (Ennek egyik oka az is, hogy vezető színészeink szeretik pihenéssel tölteni a nyarat.) A nagy egyéniségek hiányát a rendezés mindig az együttes összteljesítményével, a főszereplőkre és az epizódistákra egyaránt kötelező, együttesteremtő fegyelemmel pótolta. A hatás meglepő volt. A nehézségek, buktatók ellenére a Körszínház szervezőjének nemcsak elég ereje, hanem kitartása is volt ehhez a sajátos vállalkozáshoz. S ma már — az évad küszöbén —, világosan elénk rajzolódik az a rendkívül széles, szinte az egész klasszikus drámairodalmat átfogó repertoár is. Nemzetközi körszínház fesztivál A tömegeket mozgósító népszínház eszméjéből kiindulva a görögök (Szophoklész: Antigoné, Oidipusz király; Euripidész: Iphigenia Auliszban; Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz) után a Körszínház Shakespeare egyik kevésbé ismert drámáját, a II. Richardot újra felfedezte, majd a francia klasszikusok közül választotta ki szerencsés kézzel a „legromantikusabb” tragédiát, Corneille Cidjét. Sőt, tavaly néhány előadáson ebben az amfiteátrumszerű,, körszínházi rendezésben frissítették fel a korábban már nagy sikerrel állandó színházban bemutatott drámát: Bertold Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! — című művét. Ez a kísérlet újból bizonyította, hogy vonzó, választékos módszereit a rendező egész színházművészetünk hasznára, szüntelenül megújító, belső szándékkal vizsgálja felül. A budapesti Körszínház megálmodója, megteremtője nemrégiben érdekes tervvel fordult négy világhírű körszínház együtteséhez. 1965-ben találkozzanak Budapesten, Nemzetközi Körszínház Fesztivál keretében. A felhívást megküldték az angliai chichesteri, a párizsi és a varsói állandó körszínházak vezetőinek, valamint a moszkvai Chlopkov-együttesnek, amely bizonyos produkcióit a Thália Színházhoz hasonlóan körszínházszerű előadásokban játssza. Angliából és Párizsból már megérkezett a válasz: érdeklődnek a terv iránt, szeretnék közelebbről is megismerni a feltételeket. Itthon pedig már hozzáláttak a fesztivál tervének kidolgozásához, a költségvetés elkészítéséhez. A nemzetközi fesztivál előtt még meg kell oldani az egyre égetőbb hajlék-kérdést is. A jelenlegi hajlék: a Jégszínház kényelmetlen körülményei, technikai fogyatékosságai évről évrenehezítik a darabválasztást, a rendező és a színészek dolgát. Egy nemzetközi találkozót ebben a helyiségben lehetetlen volna lebonyolítani. A Művelődésügyi Minisztérium és a Fővárosi Tanács illetékes szervei a jó ügy pártjára szegődtek, ígéretet tettek, hogy vagy a Zsombolya utcában, vagy a ligeti Vásárvárosban (Nehézipari Pavilon) nyaranta birtokba vehető, korszerű otthont teremtenek ennek a spontán lelkesedésből született, jelentős sikereket, eredményeket érlelő vállalkozásnak. A Körszínház most, nyáron Calderon A zalameai bíró című drámáját mutatja be, és néhány alkalomra felújítják a tavaly bemutatott Cid-et is. BANOS TIBOR BITSKEY TIBOR CORNEILLE „CiD"-JÉBEN A drámairodalom nem kezdődhet Shakespearenél MAGYARORSZÁG