Magyarország, 1995. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-06 / 1. szám

már — ám ugyanerre nem kötelezhető egy privát hír­­ügynökség. Márpedig ma Magyarországon számos kisebb hír­­ügynökség is tevékenykedik afféle versenyhangulat­ban, közöttük olyan, nem magyar tőkével működők is, amelyek példaként a nem magyar tőkével működő vi­déki sajtó jelentős hírforrásai. A hasonló helyzetben lévő Csehországban most próbálkoznak egy CTK-val vetélkedő alternatív hírügynökség létrehozásával, Len­gyelországban három sikertelen törekvés is volt az ál­lami PAP pályáról kiszorítására. Ezek számunkra fi­gyelmeztető tények, s a piaci helyzetnek megfelelő, tervszerű átalakulásra késztetnek. Aminek legjelentő­sebb lépését már az év első felében meg kell tenni. Vannak közvetlen késztetések, mint például a pénz­ügyminiszter költségvetési élőbeszédének az a passzu­sa, hogy a piaci tevékenységet is folytató állami válla­latok — s a mi közszolgálatatásunknak nem kis hánya­da ilyen természetű —­ mielőbb ki kell lépjenek a költ­ségvetési szférából a részvénytársasági forma felé. Első lépésként nyilván állami tulajdonú rt.-vé formáló­dunk át. Ami átalakítja gazdálkodásunkat, elszámolási rendünket, létszámunkat, újrafogalmaztatja velünk, hogy milyen állótőkével és milyen mobiltőke működ­tetésével milyen alaptevékenységekre vállalkozhatunk — és a többi. Az átállás nem lesz fájdalommentes, hi­szen ma még a költségvetésünk egyharmada szárma­zik a parlamenti költségvetésből, annak köldökzsinór­jához vagyunk kötve. —Milyen támpontokat lehet találni egy ilyen nagy­ságrendű és természetű cég átalakulásához? — Hosszabb ideje és keményen dolgozunk ezen. Összegyűjtöttük például a legfontosabb külhoni hír­­ügynökségek idevágó tapasztalatait (milyen a felépíté­sük, milyen tőkét mozgatnak, állami és egyéb kapcso­lataik, főhatóságaik, függelmi viszonyaik), s hogy ezekből nálunk mi hasznosítható. Az máris látható, hogy itthon nem járható az az út, hogy a hírügynökség tőkéjét a legnagyobb 10-12 médiahatalmasság biztosít­sa — hiszen ilyenek nálunk nem léteznek. Az MTI közszolgálati minőségének fenntartásához tehát az a járható út vezet, hogy megnyerjük a kormányzati piacot. Stabil forrást jelenthetne például, ha a rész­vénytársaságként ténykedő MTI már az év végén szer­ződést köthetne különféle kormányzati szervekkel (mi­nisztériumok, főhatóságok, állami mamutcégek), ön­­kormányzatokkal, hogy „ennyi pénzért ilyen szolgálta­tást nyújtunk”. Ami mindkét félnek biztosítékot jelen­tene egy olyan mai helyzettel szemben, amikor a sze­gény, megbízhatatlan, gyanús elemekkel teli médiapia­con a nemfizetők sora (megszűnő lapok, egyéb meg­rendelők) hagy hátra adósságot a költségvetésből is fi­nanszírozott MTI-nél, tehát amikor a költségvetés a vétlen MTI-n keresztül támogatja, tartja el a privát szférát. Figyelünk persze a gazdasági információszol­gáltatás piaci lehetőségeire, az új elektronikus médiu­mokra is. Piaci esélyeink növeléséhez külkapcsolataink új módját is keressük. Távlatos fejlemény például, hogy a szlovén hírügynökség és az MTI közös kezdeménye­zésére a közelmúltban öt kelet-európai ország ült ösz­­sze, s határozott közös gazdasági hírszolgáltatás létesí­téséről, hogy egy reményeink szerint Budapesten mű­ködő hírbank a lengyel, cseh, szlovák, szlovén, ma­gyar gazdasági híreket egységcsomagként kínálja fel a világot behálózó nagy hírügynökségeknek — „kis or­szág kis híre” helyett így teremtve meg a régióról szó­ló információk nagyobb piacképességét. Az átalakulás természetesen feltételezi a kormány­zattal fennálló korrekt munkakapcsolatot, amelynek során az MTI belügyeivel senkit feleslegesen nem ter­heltem — de szükségszerűen meg kell osztanom az 1995. évi átalakulás teendői során.­­ Visszatérve tehát a részben megválaszolatlanul maradt bevezető kérdésre: az MTI-nek e beszélgetés­ből kitűnően is sikerrel vezényelt önmegtartó-megújító folyamatai eredményezték-e, hogy Horn Gyula minisz­terelnök is szükségesnek érezte a hírügynökség — és vezetőjének—megerősítését egy gesztusértékűnél nyil­ván jelentősebb levelében? — A miniszterelnök úr megfontolásait természete­sen nem tisztem megfejteni. Gesztusértékű politikai üzenete meglepett, váratlanul ért — és igazság sze­rint hasznomra volt egy létező dilemmám feloldásá­ban. Mindaddig nem tudtam ugyanis eldönteni, hogy államtitkári rangú besorolásom természete poli­tikai avagy közigazgatási. Ha tudniillik az előző, ak­kor egy új kormányzat számára kézenfekvő, hogy le­cseréljen, ha viszont közigazgatási, akkor a közigaz­gatási-szakmai munkára összpontosító, törvényes ke­retek közötti, pártsemleges, civilizált intézménymű­ködtetés garanciát jelent számomra. A miniszterel­nök úr említett levele ezt a kérdést — legalábbis idő­legesen — tisztázta számomra: jóváhagyta addigi ténykedésemet, s távlatos támogatást sugalmazott. Jól tudom persze, hogy ez a helyi értékén túl is jelen­tős gesztus ki van téve a koalíciós együttműködés napi politikai érdekütközéseinek, amelyek bármikor járhatnak meglepő személyi konzekvenciákkal, mi­ként magán az MTI-n belül is mutatkoznak provoka­tív ellenérdekeltségek. Nyilván lesznek következmé­nyei nálunk a tv-rádiótörvénynek , ha valamikor el­­fogadtatik. Lesznek indulati konzekvenciái a lét­számcsökkentésnek, s az ezzel járó fokozódó munka­intenzitás-igénynek stb. Mindenesetre, ha időm-módom lesz rá, szeretném itt kamatoztatni mindazt, amire az elmúlt egy eszten­dő megtanított, persze azzal együtt, amire idestova ötven életévem is nevelt. Ezt hadd ne részletezzem — tetszelgésnek hatna némely részletében. Inkább arról egy záró mondatot, ami a napi kihívásokat elvi­selhetővé teszi, mert értékére szállítja le. Ez az intéz­mény lassan ötnegyed évszázada működik. Akkor jött létre, amikor együtt állt Magyarországon a gaz­dasági prosperitás, a nemzeti függetlenség, a parla­mentáris demokrácia, s amikor mind jobban átszőtte a közéletet a szabadelvűség, a liberalizmus. Ezt a korszakot tartom a történelem legszebb, mert legpol­­gárosultabb szakaszának — élni is ekkor szerettem volna. Persze Magyarországon — ahol és akkor nem volt kérdés, hogy Európa része volna-e vagy nem. Most, itt üldögélve vagy téblábolva eme korará­­kosista épületben és e későkádári díszletek között, ajándék számomra, hogy érzékelhetem ezt a régi el­múlt kort, hogy részese lehetek egy nagy történetnek. VÉGH MIKLÓS A karácsonyi ünnep előtt hetekkel az em­berek többségében felvetődik az a kér­dés, hogy az elmúlt évben vajon eleget tettek-e a szeretet, a megértés, az ember­ség hívó szavának? Sokaknak ezek az ér­tékek csak romantikus fogalmakat jelente­nek, többen úgy vélik, hogy valamilyen módon pótolniuk kell az év közben el­vesztett érzelmeket. Az ünnep előestéjén gyakran megszólalnak a telefonok a gyer­mekotthonokban, és családok ajánlkoz­nak, hogy egy-egy gondozottat a karácso­nyi napokra magukhoz vesznek. De va­jon kinek tesznek jót ezzel? A gyermek­nek, akit számára ismeretlen emberek ki­ragadnak megszokott otthonából, vagy az emberi léleknek, ami a felesleges, az év során el nem „pazarolt” érzelmi tartalékát szeretné kibocsátani? Dr. Populás Antal, a Cseppkő utcai Gyermekotthon igazgató­ja szerint az ünnep előtti telefonálók saját magukkal szeretnének jót tenni, erkölcsi, érzelmi kompenzációra van szükségük. Az igazgató elmondta, hogy nagyon szí­vesen fogadtak patronálókat, nevelőszülő­ket, de azokat, akik egyszeri alkalomra je­lentkeztek gyerekért, azokat elutasította. Milyen mélységű lehet egy ilyen kapcso­lat? — kérdezi. A fővárosi gyermekotthonok közül a Cseppkő utcai a legnagyobb, közel 200 — három és tizennyolc év között — fia­tal él itt. Szüleik elhagyták őket, vagy de­viáns életmódjuk miatt alkalmatlanok a nevelésükre. A vérszülők helyett a gyere­keknek az otthon dolgozói, nevelői igye­keznek családi nevelést biztosítani. Kü­lönböző életkorú tíz-tizenkét gyerek, fi­úk, lányok együtt alkotnak egy „kis csalá­dot”. Az igazgató azt vallja, hogy min­dent meg kell tenni, hogy a vér szerinti család visszafogadja gyermekét, ha ez nem lehetséges, akkor nevelőszülők ve­gyék pártfogásukba őket. Sajnos az örök­­befogadás Magyarországon még mindig eléggé bonyolult, bürokratikus, nehézkes. Pedig az eljárás megkönnyítése sok gye­rek élethelyzetén javítana. Többségüknek a gyermekotthon jelenti a gyerekkor utol­só állomását. Az idekerülő apróság azért harcol, hogy csak őt szeressék, csak rá fi­gyeljenek. A lelkileg sebzett gyerekek megértése komoly feladat elé állítja a pe­dagógusokat. Rendelkezniük kell azokkal a pedagógiai, pszichológiai ismeretekkel, amelyek kiszámíthatóvá teszik az esemé­nyeket, lehetővé válik feldolgozásuk, s amely által a gyermekeket az összes jó és rossz tulajdonságukkal együtt fogadják el. Ugyanakkor a nevelési koncepció az érzelmi és szociális biztonság integráció­ját tartalmazza, amely talán egy kissé pó­tolhatja az „igazi” család óvó szeretetét. A Szondy utcában kialakítottak egy lakás­otthont, a négy és fél szobában hat gye­rek nevelkedik. Bér községben négy ki­csit nevel egy házaspár. A 18 éven felüli fiataloknak a gyermekotthon telkén épült egy garzonház, 18 lakásban 35 négyzet­méternyi boldogság. Az intézetből kikerü­lők pályázat útján kérhetik igényüket a la­kásra, és a legrászorultabbak költözhet­nek. Öt évig élhetnek itt, szigorú előtaka­­rékosságot kell folytatniuk, mert a meg­szabott idő leteltével meg kell oldani la­káshelyzetüket. A gyerekek hosszas, nagyon szomorú életről tanúskodnak. Félelemtől elszorul­­tan mintha arra várnának, hogy mikor hagyják megint cserben őket. — Ez az érzés ünnepek előtt felerősö­dött. Karácsony előtt már hetekkel érez­tük belső feszültségüket. A lelkük mé­lyén bujkáló, ünnep előtti fájdalmat. Ilyenkor még nagyobb törődéssel, szere­tettel igyekszünk megoldani érzelmi konf­liktusaikat. Már hónapokkal előre készü­lünk az ajándékozásra. Ismerve az oktatá­si és nevelési intézetek helyzetét, erre na­gyon kevés pénz áll a rendelkezésünkre. A gyerekek kiválasztják, hogy mit szeret­nének, de mindig nagyon szerény aján­dékra vágynak. Erre azért is szükség van, mert egy-egy ajándékcsomagra négy-öt­száz forintot költhetünk. Mit lehet ebből venni? — néz kérdően rám az igazgató. A képzőművészeti stúdióban már he­tek óta készültek a kerámia, tűzzománc meglepetések, gyerekek öntötték a gyer­tyákat, fűzték az adventi koszorúkat. Az ajándékozás mindig a karácsony előtti na­pon történik, mert sokan elmennek neve­lőszüleikhez vagy a családjukhoz. Az ott­honban minden család nappali szobájá­ban állt egy díszes karácsonyfa, a szeretet fája. December 24-én az itt maradt ember­kéknek felgyulladtak az apró csillagok, melyek sok kicsi lelket melegítettek azért, hogy újra legyen hitük az emberség­ben, a boldogságban, a szeretetben. PÉCSI — Magukra maradt életek Hazai élet MAGYARORSZÁG 1995. január 6. • 5

Next