Magyarország, 1899. január (6. évfolyam, 1-31. szám)

1899-01-01 / 1. szám

Budapest 1899. vasárnap január 1. MAGYARORSZÁG Egyszerre csak a ködön keresztül idegen harangszó csapott felénk, vékony kis, ezerna­­szál harangszó. Fölriadtam : — Hé, Antal, ilyen harang nincsen Sáro­­domban . . . Rossz helyen járunk. A gazember nyugodalmasan sunyitott hátra: — Az istenicsese . . . Ellenben azonnal Akasztón leszünk. Bújjon az ördög ebbe a ködbe, megtévesztett. — No de hát leginkább fordulj vissza! -- Nem én. Ha már itt vagyunk, beszólok bár a nénémnek, a ki itt lakos . . . Azért ne búsuljon az úr, délre csak ott leszünk a tett­­helyen. Délre! Fiaim , délre! Holott énnekem tíz órakor ott kellene ülnöm az előadó asztalnál! Talán tán éppen most szólítják a nevemet ... És a haszontalan kocsis: Antal Pap Antal még hetvenkedett, mikor a szeminárium előtt m­egállván, a nagytemplomban húzni kezdték a delet: — No? ugy-e? Mit mondtam? Hogy ide­bent leszünk, mire a levesmarsot húzzák ? Mi ? Éppen oszlóban volt a gyűlés, szétmenőben, indulóban, mikor én fölértem. A tulajdon papom volt az első, a­ki szemrehányó szóval elővett: — No, öreg? No . . . szép dolog! Igazán röstellem. Nem tudtam mit felelni, csak lesütöttem a szememet. . . . Van egy kis árvaalapunk, a­kit úgy hordtunk össze a magunk emberségéből. Én Most még hetykén és fönhéjázón beszélnek Bánffy körül. Ők akarják megszabni a föltételeket. Tegnap Kubinyi Géza felszólalásában nyíltan rámutatott a béke­pontokra és harsányan oda­szólt az ellenzéknek, majd meglátjuk, hogy ha a tárgyalásokra kerül sor, elfogadják-e a békefeltételeket , vagyok az elüljárója annak a kis alapnak. Délután, hogy számadást tettünk róla, valaki fölvetette, hogy emez örvendetes alkalommal helyénvaló lenne, ha püspökatyánkat megkér­nénk árvasegítő, tehetetlen szándékunk istá­­polására. Szedelőzzünk össze valahányan, gye­rünk el hozzá. — Gyerünk el, ha a többség is úgy akarja. Ámbátor e kegyelmessége magától is meg­szánhatott volna már bennünket. — De csak gyerünk el . . . Mint elöljárónak, nekem kelletett szólanom, s mig a beeresztésre várakoztunk, mind-mind az a keserűség, szegénység, árvaság, fiaim, megillette a szivemet, kit értem, éreztem, lát­tam, s amikor előadtam az előadni valómat, körül a sok pap, a sok káptalanbéli, a sok apátor, a sok esperes, a sok plébános ugyan reszelgett, ugyan sziszegett. A püspök is még egypár pápaszemet tett a hétköznaplós pápa­szeme elé, hogy szálára szemügyre vegyen. — No, majd segítek . . . mondotta vége­zetül valahány pápaszemét lerakván — hanem ugy­e, nem te vagy az a Kotogán, aki dél­előtt a gyűlésről elkéstél ? A papok összenéztek, a mienk mosolygott. — De én vagyok, fölvaló uram. — Nahát, te mégis úgy beszélsz, mintha mindenki elmulasztaná a kötelességét. Csak te nem. — Köd volt, kegyesuram, eltévedt a ko­csisom. Akasztónak vitt Sárodom helyett. — Aztán micsoda tanító az, a kit a ko­, csija, lova félrevezet? 3 Budapest, decs. 31. Az adóvégrehajtások megszüntetése. Hogy még a kormány is mennyire érzi a törvényenkívüli állapot folytán ránehezedő felelősség súlyát, mutatja az alábbi körrende­let, a­melylyel a pénzügyminiszter az összes adóvégrehajtásokat beszüntette. Természetes, hogy ezzel a kormány nem kerülheti el az alkotmány- és törvénysértés vádját; az, ha az egyik ponton visszariad a törvénysértés­től, de száz más ponton flagránsul meg­sérti azt, a felelősség súlyát nem csökkent­heti. Már­pedig ha a kormány törvényes fel­hatalmazás nélkül a fogyasztási adókat és egyéb jövedelmeket beszedi, a direkt adókat elfogadja, a kiadásokat pedig utalványozza, akkor önkényüleg felfüggesztette az alkot­mányt, a­miért a nemzetnek számolni fog. A jelzett körrendelet különben így szól: 3568. p. v. sz. Körrendelet valamennyi pénzügyigazgatóságnak és a fővárosi kir. adófelügyelőnek. Utasítója a Czimet, hogy jelen rendeletem vételétől további intézke­désig a közadóknak, a közadók mód­jára beszerzendő kincstári követelé­seknek és egyéb tartozásoknak végrehaj­tás útján való behajtását egész általá­nosságban szüntesse be. Ehhez képest rendelem, hogy sem a fószolgabirák­­nak, sem azok segédeinek utielőlege­­ket ne utalványozzon, valamint az állami végrehajtókat további intézke­désekig behajtással ne foglalkoztassa. Budapest, 1898. decz 29. Lukács, s. k. A fővárosnál ezt a miniszteri rendeletet ma délután két órakor kapta kezeihez Halmos János polgármester, a ki azt kellő utasítással elküldte Faller Ferencz adóügyi tanácsosnak. Faller Fe­­rencz tanácsos a rendelet vétele után rögtön uta­­sította a főváros kebelébe tartozó összes végre­hajtót, hogy hétfő reggeltől kezdve — miután 1-én az ünnep miatt úgyis szünetel a végrehajtás — az adókat végrehajtás útján ne hajtsák be. A válság. — A Magyarország tudósítójától. — Budapest, decz. 31. Ma éjfélkor belépünk az alkotmány­­ellenes kormányzás időszakába. Sok hazafias szív megdöbbenéssel vesz erről tudomást. Ám lehetséges, hogy meg kellett telni csordultig a pohárnak, hogy a nemzetre nézve a megvál­tás korszaka elkövetkezzék. Végig kel­lett vezetni, egy romlott, korrup­­c­ióra és törvénytiprásra alapított rendszert, hogy az végképp összeomol­­jék és annak romjain egy becsületes, tisz­tességes és alkotmányos kormányzás áldása következzék be az országra. Lehetséges, hogy még sok megpróbál­tatáson kell keresztülmenni, hogy a harcz egyhamar nem ér véget. Az ellenzék el van szánva a legelkeseredettebb, a leg­férfiasabb küzdelemre. Legyen a nemzet is erős és vegye kezébe saját sorsának intézését. Ha most felzúg az egész országban a tiltakozás áradata, akkor az újév meg­hozza az üdvös kibontakozást a nemzet számára. Akkor azokat a károkat, a­miket elszenvedünk, bősége­sen kárpótolja az az áldás, a­mi az újjáalakulás nyomában fakad. A mai helyzetről a következő tudósí­tás számol be : Kompromisszum-tervei.. . Még várni kell! Ez Bánffy táborában a jelszó. Hír szerint Fejérváry 20-ikáig hozott Bánffynak halasztást. Addig még próbálkozhatik megtörni az ellen­zéket. Úgy értesülünk, hogy ezek a békepontok a Tisza-csoport feltételei. Kubinyi a házszabályok módosítását is felmutatta a békepontok között a­melyeket Tisza István diktált le. A­kik ezeket a feltételeket olvasták, azt mondják, hogy azokról még csak beszélni sem lehet. Tiszáék így akarják meghiúsítani a békés kibontakozást és azután az ellenzéket felelőssé tenni a béke visszautasításáért. Tiszáék egyessége azonkívül azt jelenti, hogy az egész rendszer és párt és abban a Tiszák uralma változatlanul föntartatik. Konstatálni kell azon sajnálatraméltó tényt, hogy ma a szabadelvű pártban még mindig ez az áramlat van felül. Hogy ez az út nem a kibontakozás útja, az természetes. Az ellenzéknek az a felfogása, hogy ebből a zűrzavaros állapotból az országra nézve ál­dásosan kell kibontakozni. Annyival is inkább, mert Bánffyék már tényleg ráléptek a törvénytelenség útjára. Olyan megoldást te­hát, hogy Bánffy távozik és minden marad a régiben, az ellenzék el nem fogad és el nem fogadhat. Meg kell várni azt az időt, a­midőn a szabadelvű pártnak a mai korhadt rendszer­rel össze nem nőtt elemei felszabadulnak a Tiszák és Bánffy nyomása alól és kezükbe veszik a kibontakozás útját. Nem lehetetlen egyébiránt, hogy kevés idő múlva már felülről megjó erre az impulzus. Ez esetben a kibontakozás feltételeit teljesen illetékes faktorok az ország állandó nyugalma és tisztességes, békés kormányzás­ lehetővé tétele szempontjából állapítják meg. Ezek lesznek az igazi békepontozatok. Tartalmuk felől természetesen tájékozva nem vagyunk, de másról alig lehet szó azok­ban, mint a következőkről: 1. Olyan kormányalakítás, a­melynek irányzata szakítást jelent a Tisza— Bánffy rendszerrel. 2. Indemnity és budget megszavazása. 3. A kiegyezési provizórium elfogadása és a törvényes formában létrejött kiegyezés nyu­godt tárgyalása. 4. A választói jog kitejesztése és a kerü­letek rendezése. Arra már mind nevettek a papok. Én meg ki akartam bökni éppen, hogy kegyelem­­kocsin jöttem, a papom irgalom-szánkóján, holott is nagyobb ur volt nálam a kocsis is, a lő is, mikor a főur föltette a hétköznaplós pápaszemét megint s meghordozta szúrós te­kintetét a gyülekezeten, szólván én hozzám: — Eridjetek békességgel! Te meg vigaszta­lódj azon, hogy engem pedig akárhányszor a szamaraim vezetnek félre . . . Isten áldjon meg ! Harmad­tanite­ magammal, hogy értem ki onnat, nem tudom. Csak odalent az utczán elfogtam a velem valók kezét s majd sírva könyörögtem nektek: — Meg ne mondjátok! Senkinek is meg ne mondjátok! Valamint én se mondtam el még csak anyá­toknak se, mert tudjátok, hogy ő benne meg nem állna; jobb, ha csak így találgatja — találgatja, mi oka legyen, hogy a papunk imént olyan jó lett hozzánk, hogy még azt is meg-megkérdezi tőle vasárnapi nap mise után: — Hát Mariskáék ? Hát a vejük? Hát a ki­csikéjük ? Mihelyt Pestre méri, az lesz az első, hogy meglátogatom őket . . . És nem hagyja, hogy anyátok kezet csókol­jon neki. Sohase is vessetek az Istenre semmit. Mert állhatatos az Isten, igaz, kegyes, hiú és min­deneket jóvátéve. Fölmagasztalja a pellengére szánottat, megalázza a rossz végre törekvőt. Ki is áldjon meg benneteket, édes rajjaim!

Next