Magyarország, 1899. január (6. évfolyam, 1-31. szám)
1899-01-01 / 1. szám
Budapest 1899. vasárnap január 1. MAGYARORSZÁG Egyszerre csak a ködön keresztül idegen harangszó csapott felénk, vékony kis, ezernaszál harangszó. Fölriadtam : — Hé, Antal, ilyen harang nincsen Sárodomban . . . Rossz helyen járunk. A gazember nyugodalmasan sunyitott hátra: — Az istenicsese . . . Ellenben azonnal Akasztón leszünk. Bújjon az ördög ebbe a ködbe, megtévesztett. — No de hát leginkább fordulj vissza! -- Nem én. Ha már itt vagyunk, beszólok bár a nénémnek, a ki itt lakos . . . Azért ne búsuljon az úr, délre csak ott leszünk a tetthelyen. Délre! Fiaim , délre! Holott énnekem tíz órakor ott kellene ülnöm az előadó asztalnál! Talán tán éppen most szólítják a nevemet ... És a haszontalan kocsis: Antal Pap Antal még hetvenkedett, mikor a szeminárium előtt megállván, a nagytemplomban húzni kezdték a delet: — No? ugy-e? Mit mondtam? Hogy idebent leszünk, mire a levesmarsot húzzák ? Mi ? Éppen oszlóban volt a gyűlés, szétmenőben, indulóban, mikor én fölértem. A tulajdon papom volt az első, aki szemrehányó szóval elővett: — No, öreg? No . . . szép dolog! Igazán röstellem. Nem tudtam mit felelni, csak lesütöttem a szememet. . . . Van egy kis árvaalapunk, akit úgy hordtunk össze a magunk emberségéből. Én Most még hetykén és fönhéjázón beszélnek Bánffy körül. Ők akarják megszabni a föltételeket. Tegnap Kubinyi Géza felszólalásában nyíltan rámutatott a békepontokra és harsányan odaszólt az ellenzéknek, majd meglátjuk, hogy ha a tárgyalásokra kerül sor, elfogadják-e a békefeltételeket , vagyok az elüljárója annak a kis alapnak. Délután, hogy számadást tettünk róla, valaki fölvetette, hogy emez örvendetes alkalommal helyénvaló lenne, ha püspökatyánkat megkérnénk árvasegítő, tehetetlen szándékunk istápolására. Szedelőzzünk össze valahányan, gyerünk el hozzá. — Gyerünk el, ha a többség is úgy akarja. Ámbátor e kegyelmessége magától is megszánhatott volna már bennünket. — De csak gyerünk el . . . Mint elöljárónak, nekem kelletett szólanom, s mig a beeresztésre várakoztunk, mind-mind az a keserűség, szegénység, árvaság, fiaim, megillette a szivemet, kit értem, éreztem, láttam, s amikor előadtam az előadni valómat, körül a sok pap, a sok káptalanbéli, a sok apátor, a sok esperes, a sok plébános ugyan reszelgett, ugyan sziszegett. A püspök is még egypár pápaszemet tett a hétköznaplós pápaszeme elé, hogy szálára szemügyre vegyen. — No, majd segítek . . . mondotta végezetül valahány pápaszemét lerakván — hanem ugye, nem te vagy az a Kotogán, aki délelőtt a gyűlésről elkéstél ? A papok összenéztek, a mienk mosolygott. — De én vagyok, fölvaló uram. — Nahát, te mégis úgy beszélsz, mintha mindenki elmulasztaná a kötelességét. Csak te nem. — Köd volt, kegyesuram, eltévedt a kocsisom. Akasztónak vitt Sárodom helyett. — Aztán micsoda tanító az, a kit a ko, csija, lova félrevezet? 3 Budapest, decs. 31. Az adóvégrehajtások megszüntetése. Hogy még a kormány is mennyire érzi a törvényenkívüli állapot folytán ránehezedő felelősség súlyát, mutatja az alábbi körrendelet, amelylyel a pénzügyminiszter az összes adóvégrehajtásokat beszüntette. Természetes, hogy ezzel a kormány nem kerülheti el az alkotmány- és törvénysértés vádját; az, ha az egyik ponton visszariad a törvénysértéstől, de száz más ponton flagránsul megsérti azt, a felelősség súlyát nem csökkentheti. Márpedig ha a kormány törvényes felhatalmazás nélkül a fogyasztási adókat és egyéb jövedelmeket beszedi, a direkt adókat elfogadja, a kiadásokat pedig utalványozza, akkor önkényüleg felfüggesztette az alkotmányt, amiért a nemzetnek számolni fog. A jelzett körrendelet különben így szól: 3568. p. v. sz. Körrendelet valamennyi pénzügyigazgatóságnak és a fővárosi kir. adófelügyelőnek. Utasítója a Czimet, hogy jelen rendeletem vételétől további intézkedésig a közadóknak, a közadók módjára beszerzendő kincstári követeléseknek és egyéb tartozásoknak végrehajtás útján való behajtását egész általánosságban szüntesse be. Ehhez képest rendelem, hogy sem a fószolgabiráknak, sem azok segédeinek utielőlegeket ne utalványozzon, valamint az állami végrehajtókat további intézkedésekig behajtással ne foglalkoztassa. Budapest, 1898. decz 29. Lukács, s. k. A fővárosnál ezt a miniszteri rendeletet ma délután két órakor kapta kezeihez Halmos János polgármester, a ki azt kellő utasítással elküldte Faller Ferencz adóügyi tanácsosnak. Faller Ferencz tanácsos a rendelet vétele után rögtön utasította a főváros kebelébe tartozó összes végrehajtót, hogy hétfő reggeltől kezdve — miután 1-én az ünnep miatt úgyis szünetel a végrehajtás — az adókat végrehajtás útján ne hajtsák be. A válság. — A Magyarország tudósítójától. — Budapest, decz. 31. Ma éjfélkor belépünk az alkotmányellenes kormányzás időszakába. Sok hazafias szív megdöbbenéssel vesz erről tudomást. Ám lehetséges, hogy meg kellett telni csordultig a pohárnak, hogy a nemzetre nézve a megváltás korszaka elkövetkezzék. Végig kellett vezetni, egy romlott, korrupcióra és törvénytiprásra alapított rendszert, hogy az végképp összeomoljék és annak romjain egy becsületes, tisztességes és alkotmányos kormányzás áldása következzék be az országra. Lehetséges, hogy még sok megpróbáltatáson kell keresztülmenni, hogy a harcz egyhamar nem ér véget. Az ellenzék el van szánva a legelkeseredettebb, a legférfiasabb küzdelemre. Legyen a nemzet is erős és vegye kezébe saját sorsának intézését. Ha most felzúg az egész országban a tiltakozás áradata, akkor az újév meghozza az üdvös kibontakozást a nemzet számára. Akkor azokat a károkat, amiket elszenvedünk, bőségesen kárpótolja az az áldás, ami az újjáalakulás nyomában fakad. A mai helyzetről a következő tudósítás számol be : Kompromisszum-tervei.. . Még várni kell! Ez Bánffy táborában a jelszó. Hír szerint Fejérváry 20-ikáig hozott Bánffynak halasztást. Addig még próbálkozhatik megtörni az ellenzéket. Úgy értesülünk, hogy ezek a békepontok a Tisza-csoport feltételei. Kubinyi a házszabályok módosítását is felmutatta a békepontok között amelyeket Tisza István diktált le. Akik ezeket a feltételeket olvasták, azt mondják, hogy azokról még csak beszélni sem lehet. Tiszáék így akarják meghiúsítani a békés kibontakozást és azután az ellenzéket felelőssé tenni a béke visszautasításáért. Tiszáék egyessége azonkívül azt jelenti, hogy az egész rendszer és párt és abban a Tiszák uralma változatlanul föntartatik. Konstatálni kell azon sajnálatraméltó tényt, hogy ma a szabadelvű pártban még mindig ez az áramlat van felül. Hogy ez az út nem a kibontakozás útja, az természetes. Az ellenzéknek az a felfogása, hogy ebből a zűrzavaros állapotból az országra nézve áldásosan kell kibontakozni. Annyival is inkább, mert Bánffyék már tényleg ráléptek a törvénytelenség útjára. Olyan megoldást tehát, hogy Bánffy távozik és minden marad a régiben, az ellenzék el nem fogad és el nem fogadhat. Meg kell várni azt az időt, amidőn a szabadelvű pártnak a mai korhadt rendszerrel össze nem nőtt elemei felszabadulnak a Tiszák és Bánffy nyomása alól és kezükbe veszik a kibontakozás útját. Nem lehetetlen egyébiránt, hogy kevés idő múlva már felülről megjó erre az impulzus. Ez esetben a kibontakozás feltételeit teljesen illetékes faktorok az ország állandó nyugalma és tisztességes, békés kormányzás lehetővé tétele szempontjából állapítják meg. Ezek lesznek az igazi békepontozatok. Tartalmuk felől természetesen tájékozva nem vagyunk, de másról alig lehet szó azokban, mint a következőkről: 1. Olyan kormányalakítás, amelynek irányzata szakítást jelent a Tisza— Bánffy rendszerrel. 2. Indemnity és budget megszavazása. 3. A kiegyezési provizórium elfogadása és a törvényes formában létrejött kiegyezés nyugodt tárgyalása. 4. A választói jog kitejesztése és a kerületek rendezése. Arra már mind nevettek a papok. Én meg ki akartam bökni éppen, hogy kegyelemkocsin jöttem, a papom irgalom-szánkóján, holott is nagyobb ur volt nálam a kocsis is, a lő is, mikor a főur föltette a hétköznaplós pápaszemét megint s meghordozta szúrós tekintetét a gyülekezeten, szólván én hozzám: — Eridjetek békességgel! Te meg vigasztalódj azon, hogy engem pedig akárhányszor a szamaraim vezetnek félre . . . Isten áldjon meg ! Harmadtanite magammal, hogy értem ki onnat, nem tudom. Csak odalent az utczán elfogtam a velem valók kezét s majd sírva könyörögtem nektek: — Meg ne mondjátok! Senkinek is meg ne mondjátok! Valamint én se mondtam el még csak anyátoknak se, mert tudjátok, hogy ő benne meg nem állna; jobb, ha csak így találgatja — találgatja, mi oka legyen, hogy a papunk imént olyan jó lett hozzánk, hogy még azt is meg-megkérdezi tőle vasárnapi nap mise után: — Hát Mariskáék ? Hát a vejük? Hát a kicsikéjük ? Mihelyt Pestre méri, az lesz az első, hogy meglátogatom őket . . . És nem hagyja, hogy anyátok kezet csókoljon neki. Sohase is vessetek az Istenre semmit. Mert állhatatos az Isten, igaz, kegyes, hiú és mindeneket jóvátéve. Fölmagasztalja a pellengére szánottat, megalázza a rossz végre törekvőt. Ki is áldjon meg benneteket, édes rajjaim!