Magyarország, 1913. április (20. évfolyam, 77-102. szám)

1913-04-01 / 77. szám

BUDAPEST, 1913. ÁPRILIS 1. KEDD Előfizetési ár­a negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. Főszerkesztő Holló Laj­os. XX. ÉVFOLYAM 77. SZÁM szerkesztőség és kiadóhivatal­­ Rákóczi-ut 38. se Hirdetések milliméter számítással dí­szabás szerint. Duett, Budapest, márczius 31.: A méreg eszi Khuent és Tiszát annak az intervjúnak olvasására, amit Lukács László vasárnap reggelre a Lloydban le­adott. Amikor ők abban mesterkednek, hogyan lehetne Lukácsot kiemelni a ha­talom székéből, hogy ne kompromittálja tovább a nemzeti munkapártot, akkor ez az úr az ő pukkasztásukra palam et pub­lice kijelenti, hogy esze ágában sincs elmenni, mert reá még nagy feladatok várnak. Sőt annyira megy a hetykeség­ben, hogy megismétli Khuennak valami­kori büszke mondását, hogy ő nincs határidőre kinevezve, ő terminus nélküli miniszterelnök. Azért hát — ez ugyan nincs bent az intervjúban, az csak a sorok között olvasható benne — sohase fára­dozzanak Khuen és Tisza az ő megbuk­tatásán, hanem tessék mindegyiknek a maga posztján megmaradni és továbbra is teljesíteni a „legmagasabb szolgálatot“. Jegyezzék meg maguknak az intrikus urak, hogy ők — Khuen a pártelnöki, Tisza a házelnöki székben — most arra valók, hogy sztaffázsul szolgáljanak Lukács László dicsőséges uralmának, így lesznek az elsőkből Utolsók és az utolsóból első. Milyen mély megvetéssel néztek le Khuen és Tisza a nemzeti munkapárt alakulásának napjaiban erre a Lukács Lászlóra! Ráparancsoltak, hogy mssim- --sassen-------"mil. i~-----• ■ , ' "m­i.» szerezzen pénzt bárhonnan, bármilyen mocskos forrásból, amit azután az „urak“ nagy gavallérosan elkölthessenek. Tisza egy izben ajtót is mutatott a Nemzeti Társaskör fönntartójának és tiszteletbeli elnökének. Milyen nagy sorsfordulat kö­vetkezett be azóta! A megalázkodások, nyelések, szolgai alkalmazkodások hosszú sorozata, amelylyel Lukács magát a bihari gőgös nagyúr bizalmába becsempészte, meghozta a gyümölcsét. Most Lukács az úr és azzal áll rettenetes boszút korábbi megalázóin, hogy kényszeríti őket­­ őt szolgálni. Kényelmetlen, lealázó ez Tisza úrnak? Adunk neki egy jó tanácsot. Mondjon le az elnöki székről. A dolgok mostani állásában szinte bizonyosra ve­hető, hogy egy házelnökválság kormány­­válságot von maga után, és a nemzeti munkapárt abba a kellemes helyzetbe jut, hogy megszabadul a terhére vált minisz­terelnöktől. Miért nem teszi ezt Tisza? Hiszen számtalanszor megmondotta, hogy lemond, amint a „misszióját“ befejezte. Nos hát, ez a misszió még mindig nincs befejezve ? Hiszen megvan a véderő, meg­van a választójog, megvan a házszabály­­revízió és megvan a parlamenti őrség. Ha az a munka, amit Tisza végzett, csak­ugyan olyan korszakalkotó, csakugyan alkalmas ar­ra, hogy a parlament rendjét biztosítsa, akkor a parlament vezetését másra is, k­evésbbé vad és elszánt em­berre, mint Tisza, rá lehet bízni. Miért sült, persze most m­ár körültekintőbben vá­lasztva meg élettársát, az ős­patriczius csa­ládból való Naup Máriát vevén feleségül, aki kitűnő gazdasszony hírében állott és pénzt is hozott magával. A feldúlt háztáj így szép lassacskán rendbe­jött és senki sem beszélt többé Gábor Len­kéről A kis leány is nőtt, fejlődött és okosodott, mint minden gyermek, akivel sokat foglal­koznak. És vele igazán sokat foglalkoztak. Mészá­roséinak nem volt gyermekük és így ő ma­radt az egyetlen, akin az asszony az ő czél­­szerű nevelési rendszerét kipróbálhatta. Először ■ is, hogy mi se emlékeztessen az anyjára, a nevét változtatta meg. Lenkének keresztelték, utóbb azonban a Mária nevet adta neki, így: Mária. Nem pedig: Miczi, Ma­riska, vagy éppen Macza. Mert az ilyen beczéző nevekben már mindjárt van egy kis léhaság, felületesség, semmibevétele a komoly dolgok­nak, amitől pedig a kis Lenkét, azaz most már Máriát, jobban féltették, mint az eleven tűztől. Neki mindenben a szigorúan előírt rend­szabályokhoz kellett alkalmazkodni. Eszerint pedig megvolt a pontos ideje a fölkelésnek, lefekvésnek, játéknak, tanulásnak, étkezés­nek, egyszóval mindennek. Tízéves korában zárdába adták Máriát, természetesen kellő in­­formác­iók mellett- és így az új élet csakis folytatása lehetett az otthoni rendnek. Ilyen­formán a gyermek meg sem érezte, hogy nincs otthon, és még a szünidőkre sem kívánkozott haza. Mindegy. Sőt, itt meg annyival jobb volt, hogy egykorú leánypajtásai csábítására olykor-olykor kilépett az ő fantáziátlan, agyon­ kapaszkodik hát Tisza úr olyan görcsösen a házelnökséghez ? Persze, attól tart, hogy Lukács László — és ez a Lloyd-intervjú is arra vall — becsapja őt és az ő lemondása után is maradni bátorkodik. És Tiszának az a gyanúja alighanem alapos. Mert azt Lukács is látja, hogy ő és Tisza súlyos ballaszt­ként szerepelnek a munkapárt léket ka­pott hajóján, de úgy okoskodik, hogy miért legyen ő a két ballaszt közül az, akit kidobnak a hajóból és miért nem Tisza ? Tisza vele végeztette annak idején a pénzszerzési alacsony munkát, most revánsképpen Lukács végeztette el Tiszá­val a durva munkát, és mert mindegyik olyan mórnak nézi a másikat, aki elvé­gezte a dolgát és elmehet. Mivel azonban mindegyikük a másikat küldi, ennélfogva­­ marad mind a kettő. És mit szól a nemzet ehhez a gyönyö­rűséges duetthez ? Azt, hogy egyik tizen­­kilencz, a másik egy híján húsz. To­vábbá azt, hogy ha már annyira össze­kapaszkodtak, mint a mesebeli patkány­király, hogy nem is lehet egymástól megkülönböztetni őket, hát akkor csak maradjanak összekapaszkodva és pusz­tuljanak együtt. Ellenkeznék­ is­ az osztó igazsággal, hogy a bűntársak közü­l akár az egyik, akár a másik úgy szaba­dulhasson meg a megtorlás alól, hogy föláldozza a czinkostársát és arra kenje az egész bűnt. A magyar história szégyenlapján a rubrikázott, szegény kis életéből az apró bű­nök és­­ letapadások csábos, színes virágokat termő mezejére. Persze, minden ilyen «kilé­péséért» meg is kellett bűnhődnie szegényké­nek (még­pedig — tekintettel az édesany­jára — sokkal szigorúbban, mint pajkos bűn­társainak), de már azt sem bánta. A korholás,­ és szigorított rendszabályoktól való félelem is bizonyos lelki emócziókkal járt, ami után pe­dig úgy áhítozott, mint a pinczébe dugott virág a tavaszi, felfrissítő vihar után. Rózsaágyon... • Írta: Vécseiné Jankovich. Lujza» I. Al Tegyiharedzettebb k­ávénénikék, ha em­lékeztek még a világszép Gábor Lenkére, aki férjhez ment, csak azért, hogy három év múlva otthagyja az urát és másféléves kis­leányát. Mint gondolható, az eset akkoriban nagy port vert fel. Úgy a városban, mint a kör­nyéken egyébről sem beszéltek, mint a pórul­­járt Mészáros Lajosról és az árván hagyott kis csemetéről . A botrányos szökés okairól különféle ver­zió keringett a társaságban. Némelyek szerint alapjában elhibázott há­zasság volt az övék. Mint az olaj és víz, úgy nem illettek össze férj és feleség. Mások tudni vélték, hogy a nő egy végze­tes szenvedély erőszakosan elfojtott lángjá­val lépte át az új ház küszöbét. Mikor aztán szerelme tárgyával a véletlen összehozta, a lány újra felcsapott és a vége , volt minden­nek ... Sokan ezt sem fogadták el. Hitvány, czéda teremtés volt, aki úgy váltogatta az udvarlóit, mint más asszony a színházi blúzait. Az egyik­nek aztán Utána szökött. És ennél okosabbat sem tehetett. Legalább nem vezeti tovább az orránál fogva­­az urát és nem infirziálja a gyer­meket.­­ Akárhogyan volt is, amint a hullámok egy kissé lecsillapultak, Mészáros megindította a válópert, melynek befejezte után újra megnő­­ ­. Mikor pedig az utolsó vizsga után érte men­tek, Mészáros és a felesége megdöbbenve néz­tek egymásra: é­­ Gábor Lenke állott előttük... Gábor­ Lenkét aki egykoron feldúlta a férje életét és most szétsodorta falevélként, Isten tudja, hol csa­tangol künn a világban... Ugyanaz a termet és arca; olyan a csil­logó, aranybarna haja és a két­, titkot rejtegető szeme. No, meg az édes, bűnös gyönyöröket ígérő kis szája... r __ i Az egész után tartott a’ megdöbbenésük és megzavarodásuk. Mintha a testté vált bűn és kárhozat ülne velük szembe és nézné a kupé ablakán át a változó tájakat... Még a vonat kerekeinek ritmikus kattogásából is ezt vél­ték kihallani: «Gábor Lenkét visszük, Gábor Lenkét visszük...» «­­ Megérkezve, a kis állomás porlepte akáczai is, mintha ezt bókolgatták volna a leány fel­é,­ mikor kiszállott: «Üdvözlégy szépséges tavasz királynője, aki visszajöttél hozzánk tizenkilencz év múlva !...» Otthon, mikor a vacsorának vége volt, és Mária bement a szobájába, hogy helyre tar­ t lapunk napi isálya 28 oldal.-

Next