Magyarság, 1922. május (3. évfolyam, 99-122. szám)

1922-05-14 / 109. szám

38 lányaitól csakugyan nem lehet kívánni azt, hogy minden — néha hóbortos — divat előtt kritikátlanul megemeljék a ma­guk vaskalapját. Hogy a tekin­­télyelv alapján az Akadémia mindig a fennálló rendszer po­litikai igazságainak volt kész­séges megértője, ez sem kell a magyar viszonyok ismeretében sem "csodálkozást, sem részvétet. Ez a politikai szervilizmus néha ugyan történetírói szervilizmussá is " tudományosította önmagát, azzal a különbséggel mégis, hogy 1918-ig a megértés és a hódolat a Habsburgokat illette, ma pedig egészen bámulatos ifjonti lendü­lettel s ugyancsak a tekintély­­elv nevében lelkének ásatag ko­ráé rétegeit tárja fel­­a nyilvá­nosság előtt. Ismételjük, ezekért a szeplőkért és mási­oltokért nem volna érde­mes a kritika vagy éppen a f­ár­­hoztatás rideg górcsöve alá venni a Magyar Tudományos Akadé­mia teljesítményeit és mulasztá­sait. De igenis­­ számonkérjük a Magyar Akadémia alvó szentjei­től, hogy tudományos előítéleteik formuláiba begubózkodva szemet se vetettek a magyar államnak és a magyar fajnak középponti problémáira s szó nélkül tűrték, hogy ezek a nagy és sorsdöntő kérdések avatatlan, kufárok ke­zére kerüljenek. Értjük itt leg­elsősorban a nemzetiségi kérdést, amelyből a legnagyobb és leg­maibb igazságokat éppen az Akadémia elnöki emelvényéről Széchenyi István gróf mondotta el 1841-ben. Az Akadémia gaz­dái ügyet se vetettek rá, hogy a nemzetiségi irredenta­ irodalom irtózatos nemzetközi fertőzésével szemben megfelelő magyar vesz­tegzárt alkalmazzanak. Ha össze­vetjük azzal a tudománytalansá­gában és hazudozásában is pél­dátlan nemzeti öntudatra valló publicisztikai és történetírói mun­kássággal, amelyet egy rossz ügy érdekében például a bukaresti Akadémia, egy Xenopol, egy Jorga kifejtettek, ha visszagondolunk arra, hogy egy évtizeden át Seton Watson, Louis Eisemann, Björn­­son és mások a tudatlanság, a ferdítés­­és a rosszhiszeműség köreiből minő monstruózus épü­letet emeltek, amelynek árnyéka ráesett a magyar kérdésre, akkor a Magyar Tudományos Akadé­mia hallgatását és közömbössé­gét főbenjáró hiba gyanánt kell tetemre hívnunk. Idehaza Jászi Oszkárétt szinte ellentmondás nélkül rombolták le a magyar nemzetiségi politika régi bástyáit, egészen új üveg­házi elméleteket gyártottak, vá­dolták és pellengére állították a magyar politikát és a magyar fajt a nemzetiségi kérdés elmér­gezése miatt, egyengették a föde­ralizmus útját s végső fokon sírba tették a magyar nemzeti államot. Az Akadémiaiak egy szava sem volt, hogy vitába szálljon vagy megdöntse eze­­­­ket a gyalázatos ámításokat és tudománytalan vádakat, ame­lyek a­­ radikális , sajtó ha­sábjain néhány év alatt a ma­gyar köztudatba civakodtak át. A Magyar Tudományos Akadé­mia nem volt hajlandó tudomást venni ezekről a vészjóslóan zajló s egyaránt tudományos és politi­kai "vonatkozású kérdésekről. A magyar élet égető nagy problé­mái" iránt minden érzékét és minden kapcsolatát elveszítette. És ha nem akadtak volna olyan bátor, a hivatalos tudomány" ál­tal magukra hagyott férfiak, mint Jancsó Benedek és társai, akkor még az a kevés se történt volna meg a magyar ügy igazsága ér­dekében, ami az Akadémia nél­­kül megtörtént. Csupán mint érdekes kuriózu­mot jegyezzük ide, hogy a zsidó­kérdésről az első valóban tudo­mányos, a problémát több szem­pontból áttekintő feldolgozást egy ankét keretében a Huszadik Század írói gárdája hozta össze. Az Akadémia csak akkor kez­dett felocsúdni tétova kábul­­sá­gából s akkor fordult tudomá­nyos szózattal a világ lelkiisme­­retéhez a magyar kérdés igazsá­gai érdekében,amikor már minden késő volt: 1918 őszén és 1919 ta­vaszán, az összeomlás napjaiban. Ezek a fájdalmas megállapítá­sok nem egy vádirat érvei érde­kében készültek s éppenséggel nem akarják ünneprontó inci­densek gyanánt megzavarni a nyolcvankettedik közgyűlést. De akkor, amikor a tudomány mű­velése céljából a Magyar Tudo­mányos Akadémia vezetősége kény­telen igénybe venni az agyon­­sanyargatott magyar társadalom adakozó készségét s amikor a koldus állam helyett egész léte egyes mecénások bőkezűségére van föltéve, akkor el kellett mondani ezeket az igazságokat, amelyeket kellemetlenségük, vagy rossz benyomást keltő tartalmuk nem tesz igazságtalanságokká. A magyar nemzeti közvéleménynek joga van reklamálni és számon­­kérni a Magyar Tudományos Akadémia munkásságát s bele­kényszeríteni abba a csatasorba, amelyet a területi épség vissza­szerzésének céljából minden ma­gyar erőnek és értéknek tarta­­léktalan felhasználása és küzde­lemre összpontosítása vihet csu­pán diadalra. az ő hazájába készülök. Meg akartam tőle kérdezni, hogy készítik Poli­néziában a puddingot és meglehet-e enni ? — Polinéziába készülsz? — kér­dezte a márki. — Emberevőnek — felelte Oa­­kesbury — és ezért nem ajánlom, hogy utánam gyere. Itt a civilizált világban még megóvhat téged a rendőr, de nem tudom, hogy ott a malájok közt mit csinálnék veled. Jó falat lennél számomra. Sok sampányit megittál már. Olyan lehetsz, mint szarvasgomba pezs­gővel. — Nem sajnállak, Teddy — szólt a márki. — Mert mindent elveszít­hetsz, csak a jókedvedet nem. Ezt az anyánktól örökölted. Elég nem szép, hogy nekem nem jutott belőle semmi sem. A márki ezután megemelte a ci­linderét és elköszönt kezet nem mert nyújtani, mert félt, hogy bátyja visszautasítja. Oakesbury tréfásan vicsorította a fogát, mintha máris emberevő lenne. Ez volt a bucsú­­zásuk. A vonatok jöttek-mentek, mint a mjlagtalan kígyók. Egy-egy »platt­­•garas 'BBgj'is a einek mellett hu* flW zárttá megtelt tömérdek ember­rel. Néhány perc múlva hírmondó sem maradt belőlük, mind elvitte tikét a vonat a világ másik tájékára. Egy-egy . d­l^ fütty _ «gyu hatott Oakesburyra, mintha a perceit szám­lálná, amelyeket még Londonban tölthet. Nagy szomorúságában betért a vasúti »bar«-ba é­s fölhajtott egy pohár whiskyt szódával. Leült egy bóbiskoló »citymann«-nal szemben és szeretett volna hozzá beszélni, el­mondani az utolsó angol szavakat, amelyek még a lelkét nyomták: — Imádlak, London! A világ legszebb, legkegy­etlen­ebb­ városa vagy! Vidám vagy, mint az,anyám és gőgös, m­­int az apám! Örültek, zsiványok, hódítók, bohémek és el­­züllött emberek egyformán jól ér­zik magukat benned. Minden kocka­kövedre egy-egy könny jut, amelyet az ember a lelkéből sír és mégis oly nehéz az embernek magát kitépnie belőled . . . Imádom sürgés­forgásodat, amely ebben a pályaud­varban mint valami tükör!)is gyö­nyörködik. Imádom asszonyaidat, akik a világ legkülömbösebb gondo­lataival, de a század legszebb ar­caival suhannak el mellettem. Imá­dom sok apró emberkédet, akik mind a pénz után törik magukat, de este nem tudnak lefeküdni anélkül, hogy valami drága bohóc bakugrásait ne látták volna. Imádom a szennyedet, a­ szagodat, a ködödet és azt a lég­nemű barna mérget, amellyel gyári kürtőid roncsolják a tüdőmet. Fölugrott és otthagyta a keres­kedőt, aki boldogan bóbiskolt njat, a gyermek és nem is sejtette, milyen jó Londonban élni. A whiskytől kissé mámorosan tért vissza a pályaudvarba Cakesbury és véletlenül egy gyümölcsös kioszk ki­rakata előtt állt meg. Érett fürtök meséltek ott Anglia gazdagságáról. Furcsa alakú gyékényes kosár fölé tábla volt illesztve ezzel a felírással : »Polinéziai gránátalma.« — Ó én szamár! — riadt föl Oakesbury — mert kell nekem Poli­néziába menni, mikor ide jön úgyis utánam Londonba! Kíváncsiságból megvette a kosa­rat, és megint leü­lt a »Borril« hir­detésű­ padra, hogy megfelelje a poli­néziai gránátalmát. Különös, keser­nyés volt az ize, de erőszakkal le­nyelte, hogy eleve hozzászokjék. Va­lami nagy nyugtalanság fogta el. A homloka verejtékezni kezdett, aztán a­ halántéka lüktetett. A­ szeme előtt tüzes karikák forogtak. Elszédült... Annyit meg látott, hogy az újsá­gos kioszk előtt emberek törik ma­gukat a Westminster Gazdic esti­lapja után. Egy csinos hölgy is fel­bukkant a szeme előtt, de hirtelen­­fejjel lefelé fordult. A sokszínű­­•magazin* és sokféle tarka könyv elkezdett összevissza őrülten forogni, mint valami napraként, aztán hirte­len dördü­lés, lövés hallatszott, ame­lyet mélységes, ma­gáncs csönd vál­tott föl . . . Ott­­állt Oakesbury az­ őserdőben és a fák árnyékából igyekezett meg­állapítani, hogy hány óra lehet. Bércvastagságú fák vették körül, mintha ezerkaru elátkozott bálvány­asszonyok volnának és mind az é­g felé rim­ánkod­nának. Karvastagságu folyondárok, mint paralaszinü kígyók csavarodtak a fákra és rajta voltak, hogy aki közéjük tévedt, azt el­­rekesszék örökre a­ világ elöl. , Hirtelen a fején koppant valami. Óriási kókuszdió gurult a lába elé. Fölnézett és látta, hogy fönn az embernagyságú, levelek közt szürke­kabátos­, ibolyaszínű mellényű em­berke gubbaszt. Az ember elvihogta magát, furcsa, makogó nevetéssel. Akkor látta, hogy voltaképp­­ ma­jommal van dolga. Ugyanakkor a sapkájához óriási szarvasbogár ütődött és kemény, zirregő repüléssel tovább menekült egy akra odvába. Oakesbury utána sietett és vakmerően be akart bújni az odúba, de sikoltást hallott és visszaszökött. A következő pillanatban egy nő állt előtte, aki a fa odvából bújt elő. Ola­jbam­a arcában kigyúlt a különös tű­zű maláji szeme. Hasonlított va­lamelyest a londoni­­Empire E­miss Ya-Ta-jára, arra a maláji táncosnőre, akire öfese­n ra, a márki évi jövedel­mének nagy részét költötte el. Csak egyben nem hasonlított hozzá, ennek az erdei kisasszonynak ugyanis egy­általán nem volt raturja Azaz, ho. MAGYARS.« 1922 mag as u. va*»mnap it kormány május 22-től kezdődően Betiltotta a választási agreációs a keresztény ellenzék népgisű­léseit a Tiszántúl már most sem enge­­délyezik -­­ politika Hírei — "A ’Magyarság tudósítójától — AT .4 pártkörök már hetek óta üresek, csak néhány korán visszalépett jelölt búslakodik a tágas termekben, mert a pártok minden har­cképes emberüket vidékre küldték a csatasorba. A vezé­rek is most vasárnap ismét nagyobb gyűléseken viszik a választási zűr­zavarba egyéni nyomatékukat és ha­talmas tekintélyüket A keresztény ellenzék vezérei a Tiszántúl fővárosában, Debrecenben szólnak a választóközönséghez. Le­utazik Debrecenbe Apponyi Albert gróf, aki kivételes képességeit párat­lan önzetlenséggel állította annak az eszmének szolgálatába, mely­nek győzelmétől várja egyedül a magyar jövőnek biztosítását, úgy halljuk, a kormány nagyon rossz né­ven vette Apponyi Alberttől, hogy fel­adva eddigi tartózkodó álláspontját, a legitimista irányzat támogatására sietett. Hivatkoznak arra, hogy a kormány előzékenységből Jászberényben nem állított Apponyi Albertnek ellen­jelöltet. Nagyon természetes, hogy Apponyi Albert gróf magatartását sem­miképp sem befolyásolja, kisérletezik-e ellenében kormányjelölt vagy sem és h­a csupán lelkiismeretére hallgatott, mikor egyéni érdekeinek teljes mellő­zésével befolyásolni akarta a választá­sok kimenetelét. Debrecenbe utazik vasárnap Andrássy Gyula gróf is, aki itt fog módot találni arra, hogy Bethlen miniszterelnök múlt vasárnapi debreceni beszédére észrevételeit meg­tegye, valamint Haller István a keresz­tény ellenzék másik csoportjának ve­zetője. A keresztény ellenzék vezérei Debrecenből a Tiszántúl több más vá­rosába akartak utazni, azonban a kor­mány, amely mandátumait főleg erről a vidékről várja, gondos elővigyáza­tosságból semmiféle más népgyűlésre nem adott engedélyt. Bethlen István gróf miniszterelnök vasárnap kísérletet tesz arra, hogy a leghatározottabban keresztény ellen­zéki vidék, a Dunántúl, és főleg Nyu­­gatmagyarország lakosságát térítse át a kormánytámogatók táborába. Azok­nak a megyéknek főispánjai, melyeket a miniszterelnök most meg akar láto­gatni, szörnyű gondok közt vannak mert előre rettegnek a kudarctól. A kormányelnök utazási programját kü­lönben a legnagyobb titokban tartják, mert attól tartanak, hogy ha már Debrecenben kellemetlenkedett a kö­zönség a kormánypárti szónokoknak, itt, ha az aliprogramot ismerik, az ellenzéki érzelmű polgárság még erélye­sebb fellépésre fog előkészülni, így nem lehet tudni, hogy mely városokat

Next