Magyarság, 1922. május (3. évfolyam, 99-122. szám)
1922-05-14 / 109. szám
38 lányaitól csakugyan nem lehet kívánni azt, hogy minden — néha hóbortos — divat előtt kritikátlanul megemeljék a maguk vaskalapját. Hogy a tekintélyelv alapján az Akadémia mindig a fennálló rendszer politikai igazságainak volt készséges megértője, ez sem kell a magyar viszonyok ismeretében sem "csodálkozást, sem részvétet. Ez a politikai szervilizmus néha ugyan történetírói szervilizmussá is " tudományosította önmagát, azzal a különbséggel mégis, hogy 1918-ig a megértés és a hódolat a Habsburgokat illette, ma pedig egészen bámulatos ifjonti lendülettel s ugyancsak a tekintélyelv nevében lelkének ásatag koráé rétegeit tárja fela nyilvánosság előtt. Ismételjük, ezekért a szeplőkért és másioltokért nem volna érdemes a kritika vagy éppen a fárhoztatás rideg górcsöve alá venni a Magyar Tudományos Akadémia teljesítményeit és mulasztásait. De igenis számonkérjük a Magyar Akadémia alvó szentjeitől, hogy tudományos előítéleteik formuláiba begubózkodva szemet se vetettek a magyar államnak és a magyar fajnak középponti problémáira s szó nélkül tűrték, hogy ezek a nagy és sorsdöntő kérdések avatatlan, kufárok kezére kerüljenek. Értjük itt legelsősorban a nemzetiségi kérdést, amelyből a legnagyobb és legmaibb igazságokat éppen az Akadémia elnöki emelvényéről Széchenyi István gróf mondotta el 1841-ben. Az Akadémia gazdái ügyet se vetettek rá, hogy a nemzetiségi irredenta irodalom irtózatos nemzetközi fertőzésével szemben megfelelő magyar vesztegzárt alkalmazzanak. Ha összevetjük azzal a tudománytalanságában és hazudozásában is példátlan nemzeti öntudatra valló publicisztikai és történetírói munkássággal, amelyet egy rossz ügy érdekében például a bukaresti Akadémia, egy Xenopol, egy Jorga kifejtettek, ha visszagondolunk arra, hogy egy évtizeden át Seton Watson, Louis Eisemann, Björnson és mások a tudatlanság, a ferdítésés a rosszhiszeműség köreiből minő monstruózus épületet emeltek, amelynek árnyéka ráesett a magyar kérdésre, akkor a Magyar Tudományos Akadémia hallgatását és közömbösségét főbenjáró hiba gyanánt kell tetemre hívnunk. Idehaza Jászi Oszkárétt szinte ellentmondás nélkül rombolták le a magyar nemzetiségi politika régi bástyáit, egészen új üvegházi elméleteket gyártottak, vádolták és pellengére állították a magyar politikát és a magyar fajt a nemzetiségi kérdés elmérgezése miatt, egyengették a föderalizmus útját s végső fokon sírba tették a magyar nemzeti államot. Az Akadémiaiak egy szava sem volt, hogy vitába szálljon vagy megdöntse ezeket a gyalázatos ámításokat és tudománytalan vádakat, amelyek a radikális , sajtó hasábjain néhány év alatt a magyar köztudatba civakodtak át. A Magyar Tudományos Akadémia nem volt hajlandó tudomást venni ezekről a vészjóslóan zajló s egyaránt tudományos és politikai "vonatkozású kérdésekről. A magyar élet égető nagy problémái" iránt minden érzékét és minden kapcsolatát elveszítette. És ha nem akadtak volna olyan bátor, a hivatalos tudomány" által magukra hagyott férfiak, mint Jancsó Benedek és társai, akkor még az a kevés se történt volna meg a magyar ügy igazsága érdekében, ami az Akadémia nélkül megtörtént. Csupán mint érdekes kuriózumot jegyezzük ide, hogy a zsidókérdésről az első valóban tudományos, a problémát több szempontból áttekintő feldolgozást egy ankét keretében a Huszadik Század írói gárdája hozta össze. Az Akadémia csak akkor kezdett felocsúdni tétova kábulságából s akkor fordult tudományos szózattal a világ lelkiismeretéhez a magyar kérdés igazságai érdekében,amikor már minden késő volt: 1918 őszén és 1919 tavaszán, az összeomlás napjaiban. Ezek a fájdalmas megállapítások nem egy vádirat érvei érdekében készültek s éppenséggel nem akarják ünneprontó incidensek gyanánt megzavarni a nyolcvankettedik közgyűlést. De akkor, amikor a tudomány művelése céljából a Magyar Tudományos Akadémia vezetősége kénytelen igénybe venni az agyonsanyargatott magyar társadalom adakozó készségét s amikor a koldus állam helyett egész léte egyes mecénások bőkezűségére van föltéve, akkor el kellett mondani ezeket az igazságokat, amelyeket kellemetlenségük, vagy rossz benyomást keltő tartalmuk nem tesz igazságtalanságokká. A magyar nemzeti közvéleménynek joga van reklamálni és számonkérni a Magyar Tudományos Akadémia munkásságát s belekényszeríteni abba a csatasorba, amelyet a területi épség visszaszerzésének céljából minden magyar erőnek és értéknek tartaléktalan felhasználása és küzdelemre összpontosítása vihet csupán diadalra. az ő hazájába készülök. Meg akartam tőle kérdezni, hogy készítik Polinéziában a puddingot és meglehet-e enni ? — Polinéziába készülsz? — kérdezte a márki. — Emberevőnek — felelte Oakesbury — és ezért nem ajánlom, hogy utánam gyere. Itt a civilizált világban még megóvhat téged a rendőr, de nem tudom, hogy ott a malájok közt mit csinálnék veled. Jó falat lennél számomra. Sok sampányit megittál már. Olyan lehetsz, mint szarvasgomba pezsgővel. — Nem sajnállak, Teddy — szólt a márki. — Mert mindent elveszíthetsz, csak a jókedvedet nem. Ezt az anyánktól örökölted. Elég nem szép, hogy nekem nem jutott belőle semmi sem. A márki ezután megemelte a cilinderét és elköszönt kezet nem mert nyújtani, mert félt, hogy bátyja visszautasítja. Oakesbury tréfásan vicsorította a fogát, mintha máris emberevő lenne. Ez volt a bucsúzásuk. A vonatok jöttek-mentek, mint a mjlagtalan kígyók. Egy-egy »platt•garas 'BBgj'is a einek mellett hu* flW zárttá megtelt tömérdek emberrel. Néhány perc múlva hírmondó sem maradt belőlük, mind elvitte tikét a vonat a világ másik tájékára. Egy-egy . dl^ fütty _ «gyu hatott Oakesburyra, mintha a perceit számlálná, amelyeket még Londonban tölthet. Nagy szomorúságában betért a vasúti »bar«-ba és fölhajtott egy pohár whiskyt szódával. Leült egy bóbiskoló »citymann«-nal szemben és szeretett volna hozzá beszélni, elmondani az utolsó angol szavakat, amelyek még a lelkét nyomták: — Imádlak, London! A világ legszebb, legkegyetlenebb városa vagy! Vidám vagy, mint az,anyám és gőgös, mint az apám! Örültek, zsiványok, hódítók, bohémek és elzüllött emberek egyformán jól érzik magukat benned. Minden kockakövedre egy-egy könny jut, amelyet az ember a lelkéből sír és mégis oly nehéz az embernek magát kitépnie belőled . . . Imádom sürgésforgásodat, amely ebben a pályaudvarban mint valami tükör!)is gyönyörködik. Imádom asszonyaidat, akik a világ legkülömbösebb gondolataival, de a század legszebb arcaival suhannak el mellettem. Imádom sok apró emberkédet, akik mind a pénz után törik magukat, de este nem tudnak lefeküdni anélkül, hogy valami drága bohóc bakugrásait ne látták volna. Imádom a szennyedet, a szagodat, a ködödet és azt a légnemű barna mérget, amellyel gyári kürtőid roncsolják a tüdőmet. Fölugrott és otthagyta a kereskedőt, aki boldogan bóbiskolt njat, a gyermek és nem is sejtette, milyen jó Londonban élni. A whiskytől kissé mámorosan tért vissza a pályaudvarba Cakesbury és véletlenül egy gyümölcsös kioszk kirakata előtt állt meg. Érett fürtök meséltek ott Anglia gazdagságáról. Furcsa alakú gyékényes kosár fölé tábla volt illesztve ezzel a felírással : »Polinéziai gránátalma.« — Ó én szamár! — riadt föl Oakesbury — mert kell nekem Polinéziába menni, mikor ide jön úgyis utánam Londonba! Kíváncsiságból megvette a kosarat, és megint leült a »Borril« hirdetésű padra, hogy megfelelje a polinéziai gránátalmát. Különös, kesernyés volt az ize, de erőszakkal lenyelte, hogy eleve hozzászokjék. Valami nagy nyugtalanság fogta el. A homloka verejtékezni kezdett, aztán a halántéka lüktetett. A szeme előtt tüzes karikák forogtak. Elszédült... Annyit meg látott, hogy az újságos kioszk előtt emberek törik magukat a Westminster Gazdic estilapja után. Egy csinos hölgy is felbukkant a szeme előtt, de hirtelenfejjel lefelé fordult. A sokszínű•magazin* és sokféle tarka könyv elkezdett összevissza őrülten forogni, mint valami napraként, aztán hirtelen dördülés, lövés hallatszott, amelyet mélységes, magáncs csönd váltott föl . . . Ottállt Oakesbury az őserdőben és a fák árnyékából igyekezett megállapítani, hogy hány óra lehet. Bércvastagságú fák vették körül, mintha ezerkaru elátkozott bálványasszonyok volnának és mind az ég felé rimánkodnának. Karvastagságu folyondárok, mint paralaszinü kígyók csavarodtak a fákra és rajta voltak, hogy aki közéjük tévedt, azt elrekesszék örökre a világ elöl. , Hirtelen a fején koppant valami. Óriási kókuszdió gurult a lába elé. Fölnézett és látta, hogy fönn az embernagyságú, levelek közt szürkekabátos, ibolyaszínű mellényű emberke gubbaszt. Az ember elvihogta magát, furcsa, makogó nevetéssel. Akkor látta, hogy voltaképp majommal van dolga. Ugyanakkor a sapkájához óriási szarvasbogár ütődött és kemény, zirregő repüléssel tovább menekült egy akra odvába. Oakesbury utána sietett és vakmerően be akart bújni az odúba, de sikoltást hallott és visszaszökött. A következő pillanatban egy nő állt előtte, aki a fa odvából bújt elő. Olajbama arcában kigyúlt a különös tűzű maláji szeme. Hasonlított valamelyest a londoniEmpire Emiss Ya-Ta-jára, arra a maláji táncosnőre, akire öfesen ra, a márki évi jövedelmének nagy részét költötte el. Csak egyben nem hasonlított hozzá, ennek az erdei kisasszonynak ugyanis egyáltalán nem volt raturja Azaz, ho. MAGYARS.« 1922 mag as u. va*»mnap it kormány május 22-től kezdődően Betiltotta a választási agreációs a keresztény ellenzék népgisűléseit a Tiszántúl már most sem engedélyezik - politika Hírei — "A ’Magyarság tudósítójától — AT .4 pártkörök már hetek óta üresek, csak néhány korán visszalépett jelölt búslakodik a tágas termekben, mert a pártok minden harcképes emberüket vidékre küldték a csatasorba. A vezérek is most vasárnap ismét nagyobb gyűléseken viszik a választási zűrzavarba egyéni nyomatékukat és hatalmas tekintélyüket A keresztény ellenzék vezérei a Tiszántúl fővárosában, Debrecenben szólnak a választóközönséghez. Leutazik Debrecenbe Apponyi Albert gróf, aki kivételes képességeit páratlan önzetlenséggel állította annak az eszmének szolgálatába, melynek győzelmétől várja egyedül a magyar jövőnek biztosítását, úgy halljuk, a kormány nagyon rossz néven vette Apponyi Alberttől, hogy feladva eddigi tartózkodó álláspontját, a legitimista irányzat támogatására sietett. Hivatkoznak arra, hogy a kormány előzékenységből Jászberényben nem állított Apponyi Albertnek ellenjelöltet. Nagyon természetes, hogy Apponyi Albert gróf magatartását semmiképp sem befolyásolja, kisérletezik-e ellenében kormányjelölt vagy sem és ha csupán lelkiismeretére hallgatott, mikor egyéni érdekeinek teljes mellőzésével befolyásolni akarta a választások kimenetelét. Debrecenbe utazik vasárnap Andrássy Gyula gróf is, aki itt fog módot találni arra, hogy Bethlen miniszterelnök múlt vasárnapi debreceni beszédére észrevételeit megtegye, valamint Haller István a keresztény ellenzék másik csoportjának vezetője. A keresztény ellenzék vezérei Debrecenből a Tiszántúl több más városába akartak utazni, azonban a kormány, amely mandátumait főleg erről a vidékről várja, gondos elővigyázatosságból semmiféle más népgyűlésre nem adott engedélyt. Bethlen István gróf miniszterelnök vasárnap kísérletet tesz arra, hogy a leghatározottabban keresztény ellenzéki vidék, a Dunántúl, és főleg Nyugatmagyarország lakosságát térítse át a kormánytámogatók táborába. Azoknak a megyéknek főispánjai, melyeket a miniszterelnök most meg akar látogatni, szörnyű gondok közt vannak mert előre rettegnek a kudarctól. A kormányelnök utazási programját különben a legnagyobb titokban tartják, mert attól tartanak, hogy ha már Debrecenben kellemetlenkedett a közönség a kormánypárti szónokoknak, itt, ha az aliprogramot ismerik, az ellenzéki érzelmű polgárság még erélyesebb fellépésre fog előkészülni, így nem lehet tudni, hogy mely városokat