Magyarság, 1922. május (3. évfolyam, 99-122. szám)
1922-05-14 / 109. szám
1922 május 14. vasárnapi Ara 5 korona Budapest, III. évf. 109. (417.) szám Előfizetési Arak: Egész évre 1100 korona Negyedévre 280 korona Félévre...... 560 korona Egy hóra... 100 korona Egyek számára 5 korona Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa utca 8. szám, Telefon ]:József 68-00, József 68-91. Kiadóhivatal, VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefon: József 68-92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Az Akadémia írta: Petai Sándor A Magyar Tudományos Akadémia fejlődésének története nem egy vonásában és mozzanatában hasonló ama nagy politikai gondolat hullámvonalához, amelynek fényes árnyékában a tudós társaság eszméje megfogant és életre kelt. A magyar szellemi élet hivatalos areopágosz épp úgy a reformkorszak teremtménye, mint annak az egész politikai, művelődési és gazdasági eszmekörnek bontakozása, amely a XIX. század folyamán ivadékok lelki világának erkölcsi és szellemi kincstárát, letéteményét és hagyatékát tartalmazta. Ez az alkotó szabadelvüség és ez a roppant térfogatot betöltő nemzeti irány óriási röppályát irt le, áruig vajúdásának zavaros állapotából a kulminációs pontra hágott, hogy az eszmék fejlődésének örök törvényszerűsége szerint kiélje magát s telítettségéből bő és hasznos csapadékot ontva nemzedékek lelkiségére, alávesse magát a hanyatlás, a romlás és az élettelen formaiság végzetszerű elvének. A 40-es és 60-as évek ideális szabadelvűsége — a valóság durva érintésének nyomán és az egyre igénytelenebb erkölcsi és szellemi arányokra sorvadt utódok gondozása alatt — lassanként élettelen betűkultusszá dermedt és tartalmatlan és öntudattalan jelszavak politikai tomájává lett, amíg a szabadelvűség a munkapártban eljutott a teljes dekadenciához. Ezt a sorsot nem kerülte el egyetlen alkotás és egyetlen intézmény sem, amely a nagy korszak férfiainak ujjlenyomatát hirdeti s amely gyarló emberek sáfárkodására és gondviselésére bízatott. A Magyar Tudományos Akadémia nem fejedelmi kegyforrás kútfejéből eredt, mint a francia, a porosz vagy a bécsi, hanem megteremtették azt a magyar nyelv művelésére, az irodalom gondozására és a nemzeti tudományok ápolására azok a hazafiak, akik a tudományos kutatás megszervezésén felül ebben az intézményben az idegen politikai hatalom által meghódíthatatlan sáncokat építettek a magyar nemzetiségnek. Nem szánták csupán a tudomány nekropoliszának vagy egyszerű utánzatául a szerencsésebb külföldi akadémiáknak, ahol néhány tucat tudós elzárkózott a tudományos szemlélődés elefántcsonttornyába s néhány céhbeli gypszszátor nesztelenül rágódott a maga szaktudományának száraz falatján, mitsem törődve nevmzetök és fajtájuk sorsának bizonytalan kavargásaival. A Magyar Tudományos Akadémia nem lehetett tehát pusztán a tudománynak az a klasszikus csarnoka és műhelye, ahol az élet hullámveréseitől érintetlen búvárok az impossibility szigetén egyedül az igazság kutatására szentelhetik munkájukat. Nem. A Magyar Tudományos Akadémia új szerve lett a magyarságnak, a létéért folytatott keserves küzdelemben. S most a 82-ik közgyűlés előestéjén mondhatunk-e szebb dicséretet az alapítók emlékére és az Akadémia munkásságának két emberöltőjére, mint mikor megállapítjuk azt, hogy a Magyar Akadémia ezt a hivatását jó ideig hasznosan és dicsőségesen betöltötte. Valamikor az Akadémi elnöki rostámáról elhangzott szavak, amelyekkel az Akadémia évi ünnepélyeit nagy tudósok és kulturpolitikusok köszöntötték — mint Széchenyi István, Teleki József gróf, Eötvös József báró szónoklatai — e nagy férfiak géniusza iránt való alázatos tiszteletből és az Akadémia termő munkássága iránt való rokonérzésből ünnepnapjai voltak a magyar politikai közéletnek is. Széchenyi az Akadémia másodelnöki székéből fejtette ki az ő nemzetiségi politikai rendszerét s üzent hadat az uszító és veszedelmes sovinizmus fultengéseinek s ezzel hatalmas indításokat adott eme alapvető kérdés tüzetes megvizsgálásának és körülményes megvitatásának. Eötvös József báró remek megnyitó beszédei szinte minden egyes alkalommal vagy a körülményekhez szabott kultúrprogram, vagy tudománypolitikai hitvallás kifejezései voltak, amelyek méltó kupolák gyanánt illeszkedtek azokra a monumentális közművelődési és tudományos eredményekre, amelyek az Akadémia munkásságát koszorúzták. Kétségtelen, hogy a magyar Akadémia kiadványai, gyűjteményei, külföldi tudományos remekíróknak mesteri fordításai, forráskritikai nagy foliánsai és tudományos monográfiái nemcsak a szaktudomány, hanem a magyar közművelődésnek is ma is fontos elemét és anyagát képviselik, noha már az egyetemes tudomány hatalmas törzsén alig nőttek ki olyan ágak, amelyek a specializálódás és a decentralizáció nevében ne alkották volna meg a maguk önálló, az Akadémiával párhuzamos, tőle azonban sok tekintetben független társulásaikat és szervezeteiket. Az utolsó évtizedekben az irodalom irányítása például teljesen kicsúszott az Akadémia kezéből. Ez magában véve nem volna meglepő jelenség, mert hiszen az Akadémia, mint a hagyományok Vesta-szentélye és mint a konzervatív elv megtestesítője, hivatásánál fogva az állandóság és a tradició őre az ujjal, a változással és a merész ütemű fejlődéssel szemben. Azért, hogy a magyar irodalom és művészet lassan kint teljesen kiesett az Akadémia hatásköréből s kizárta magából a modern és divatos irányok képviselőit, vagy mert az olimpuszi istenek közönyével hallgatta az új eszméknek kaput-falat döngetéseit, nem róhatjuk bűnéül vagy mulasztásául, mert ez másutt is így van, ha nem is abban a megkövült állapotban, mint nálunk, s mert az Akadémia halhatat- A polinéziai bogár írta: Színi Gyula (Utánnyomás tilos) A londoni Paddington-pályaudvar sürgés-forgásában a fiatal Oakesbury szomorú, horgas orral álldogált. Az úti sapkáját mélyen lehúzta a fülére és a szemére. Khakisárga felöltője mint valami zsák lógott nyúlánk termetéről. Olyan volt, mint egy fegyenc, aki szégyeli magát. Csak kajla calabas-pipája nyúlt le egykedvűen a szája szögletéből azállára. Leült a padra, amelynek hátát,a »Borril« hirdetése foglalta le. És hogy milyen lesújtó helyzetben volt, semmi sem mutatja inkább, mint hogy hirtelen nem jutott, más eszébe, mint a Shakespeare világhírű mondása: »To be or not to be«. Lenni vagy nem lenni. .. Ezzel körülbelül be is fejezte monológját. Nem tudott magánbeszélgetést folytatni. Ha valami baja volt, mindig Harrynak mondta el, a legjobb barátjának. De Harry nem volt sehol. Cserben hagyta ez is őt, mint minden cimborája. Ha Harry nem is volt jelen, legalább a szellemével akart veszekedni. — Ide hallgass, Harry, — kezdte a fiatal Oakesbury, — szükségem van a te elálló füledre, erre a buta, nagy tölcsérre, amelybe eddig kiöntöttem fiatal szívem minden keserűségét, szamárságát. .. — Szakítani akarok a vén Európával. A vonatom egy óra múlva indul Liverpoolba. Ott majd hajóra ülök és megyek az ördögbe, Polinéziáiba, a maláji majmok közé vagy hova ... — Ha azt hiszed, hogy a magára jószántából megyek, akkor még sok ablakot kell enned, hogy megokosodj. Épp olyan sürgősen és szégyenteljesen kell elutaznom, mint a fiatal leánynak, akihez éjnek idején behatolt egy néger, akit a sötétben fehér embernek nézett. Végem van. Kirúgnak Angliából engem, Pomegranate lord elsőszülött fiát, Oakesbury lordját, Uptodate őrgrófját! — Az egész egy csekélységen múlik. Az apámnak, Pomegranate lordnak pont tizenharmadszor írtam le a nevét váltóra. Szerencsétlen szám. .I rajta is vesztettem. Apám, a lord káromkodni kezdett, mint a kocsis ,és végül kijelentette a következőket : — Nem fizetek többé érted egy vörös pennyt sem! Többe kerülnél, mint a legdrágább versenylovam. Azonnal fogdd az irhádat és takarodj el ebből a vén Európából, amelynél csak te vagy haszontalanabb. Ausztrália fővárosa, Sidney, csak macskaugrásnyira van innen. Ott fogsz letelepedni. Én ezalatt idehaza elintézem a bajodat a hitelezőkkel. Azt hiszem, huszonöt százalékra kiegyezhetem velük. A többi hetvenöt százalékot neked takarítom meg. Alapíts belőle gyárat vagy akár háremet. Csinálj vele, amit akarsz. De Európába többé be ne tedd a lábad! Mert különben lefüleltelek a rendőrséggel. — így szólt hozzám az apám, ez a szőrösszívű haramia. Csak a huszadik század képes ilyen rablólovagot produkálni. Grófsága lakosságának kétharmadrésze már kivándorolt Amerikába vagy Ausztráliába. Ismerem ezt a vén gonosztevőt és tudom, hogy nagyobb a hatalma mint magáé az angol királyé. Nekem pusztulnom kell innnen. — Tudom, csak te sajnálsz, Harry, mert te vagy a legnagyobb bivaly mindazokközt, akiket pénzemen hizlaltam. És csak azért nem jelentél meg itt búcsúzóra, mert ahhoz is szamár vagy, hogy becsületes légy. Hát tudod, az első pillanatban főben lőni szerettem volna magamat. Mert egyike vagyok ama ritka angol főuraknak, akik Londonban születtek. Itt születtem, törzsökös »cockney« vagyok és hogy Londont el kell hagynom, jobban fáj, mint az, hogy többé nem láthatom a tiszteletreméltó ladyt, az anyámat . . . — Szervusz, te állat... és írjál! A fiatal Oakesbury elfordult a képzeletbeli Harrytól és rajtakapta magát, hogy sir. Tolakodó könnyek csúsztak le az orra hegyére és onnan a pipájába. — Százezer roastbeef!— kiáltott föl egyszerre. — Hosszabb vagyok mint egy színész, Beerbookm-Trea csak másokat rnkat meg a »His Majesty«-ben, de én magamat bőgettem meg. Hirtelen férfikéz nehezedett a vállára. Oakesbury föltekintett és maga előtt látta testvéröccsét, Knockabouts márkit. — Ön könnyezik ? — kérdezte a márki... — Ön talán nevet? — adta viszsza Cakesbury. — Miért nevetnék? — kérdezte Knockabouts. — Mert megszabadult tőlem — felelte Cakesbury. — Öné lesz apánk halála után a grófság. Tegye, ezt nem remélte? — Ne bolondozz, bátyám — szólt haragosan a márki. — Tudod, hogy őszintén sajnállak., De apánk akarata ellen nem tudok tenni semmit. — Beszéljünk másról — indítványozta Oakesbury.----Mit csinál a te kis maláji táncosnőd, aki az »Empire« mulatóban ugrál ? A kis missza-Ya ? — El akartam őt is hozni magammal, — felelte a márki, — mert nagyon sajnál téged. — Kár, hogy nem hoztad el, — sajnálkozott Oakesbury, — mert épp