Méhészet, 1998 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
HALADUNK VAGY MARADUNK? Megérintetett a magyar méhészkedés Ezúttal nem a szerkesztő szokványos, évkezdeti beköszöntőjét olvashatja ehelyütt a Tisztelt Olvasó. Az okok és az indítékok sokrétűek: kevésbé a kedvező jelekről, sokkal inkább az aggasztó társadalmi jelenségekről értesülhetünk manapság, amelyeknek hatásai - közvetlenül avagy közvetetten - mintegy rávetülnek a magyar méhésztársadalomra is. Megvallom őszintén: a csaknem tíz esztendővel korábbi, úgymond rendszerváltás idején azt gondoltam, hogy az akkori helyzethez képest erkölcsileg (jellem, munka, tulajdon stb.) hazánk már nem süllyedhet tovább. Tévedtem. A mostani közállapotok számos vonatkozásban rosszabbak lettek, az emberi jellemek még inkább torzzá váltak, s mindezek alapjaiban megérintették a magyar méhészkedést is. Egyedi kivételek természetesen akadnak. Ám az általánosan ható romlás alól, a mégoly kicsiny réteg sem vonhatja ki magát, mint a méhészeti ágazat néhány tízezres tábora. „Miért volnánk pont mi különbek honfitársainknál?” - tette fel nekem a költői kérdést nemrég egy önkritikus méhésztársunk. Hadd kezdjem mégis a számunkra előnyös változásokkal. Az állam, a kormányzat tavaly végre észrevett bennünket. Nemcsak a bevételek között említették meg fél mondatban, hogy „a méhészet minden importigény nélkül évi 15 millió dollárnyi hasznot hoz az országnak.” Szerény összeggel ugyan, de a támogatási célok közé bekerült a méhészetek fejlesztése, és a múlt esztendő vége felé a méhegészségügyi kezelésekhez nyújtott állami hozzájárulás is. Az Európai Unióhoz közeledve, remélhetően folytatódik a hazai méhészkedés felértékelődése. Hiszen míg az unió a legtöbb mezőgazdasági termékből túltermeléssel küzd, addig a 15 jelenlegi tagállam a csaknem 400 millió lakos mézszükségletének a felét sem termeli meg. A kapitalizmusban azonban a pénzeket nem adományként osztogatják. Azokért a különböző érdekcsoportok - szervezeteik útján - harcolnak, lobbiznak. A Magyar Méhészek Egyesülete hiába alakult meg jóval a társadalmi-gazdasági változásokat elhozó kilencvenes évtizedforduló előtt, érdemi szervezettség nélkül (fizető tagjainak száma mindössze 3000 körüli) nem volt képes átütő eredményt elérni. Nagyban hozzájárultak ehhez a közömbös, csupán a markukat tartó méhészek ezrei is. Az utóbbi években ugyanez jellemezte a Méhészeti Terméktanácsot. Az agrárrendtartás alapintézménye sem tudhatta maga mögött a többséget, s erőtlenül nem tudott mihez kezdeni a számonkérő hangnemmel sem. A pénz azonban nagy úr: a múlt esztendőben - amikor kiderült, hogy a kedvezményekhez csak tagként lehet hozzájutni - rohamosan megnőtt az érdeklődés az említett szervezetek iránt. Sajnos, az elvileg szent magántulajdon világában, a mindennapokban megszokottá lettek a méhlopások. Mind gyakoribbak a lapunkhoz is eljutó kétségbeesett jelzések. Ez az erkölcsi züllés talán leghűbb tükre ami ismétlem: szoros összefüggésben van a köz állapotaival. Többnyire ugyanis méhészek lopnak egymástól, hiszen hozzá nem értőknek haszontalan dolog lenne a sok-sok „csípős bogárral” teli kaptár. Egyre többet kockáztat tehát az, aki lakásától távoli, szabadban lévő vándortanyáján telelteti olykor milliókat érő méhesét. Ennél is aljasabb dolog a mézhamisítás, amire nem érv a sokat hangoztatott megállapítás: „ugyan öregem, mondj egyetlen olyan terméket, amit nem hamisítanak még ebben az országban.” Lapunk tudatosan vállalja a magyar méz kiváló minőségének hazai és külföldi propagálását, s rendszeresen helyt adunk a hamisítások ellen szót emelő cikkeknek. Ám nem mehetünk fejjel a falnak, írásos bizonyítékok, bírósági határozatok, befejezett rendőrségi vizsgálat jegyzőkönyvek nélkül nem nevezhetjük meg a Méhészet hasábjain a mézhamisítókat. Hiába kéri, mi több számonkérően követeli ezt tőlünk sok-sok tisztességben megőszült idős olvasónk. Eleve vesztes sajtóper azért sem veszünk a nyakunkba mert a méz minőségének garantálása - és még egy sor egyéb dolog - egyszerűen nem a szaklap dolga. Miközben megtisztel bennünket az a „mindenhatóság”, amellyel olvasóink egy része felruházza az ő évtizedek óta járatott szaklapját, ugyanakkor dermesztő az a tájékozatlanság, ami a levelekből árad. De meg is erősítenek bennünket ezek a ledorongolások: a szakszerű tájékoztatásból soha nem elég, az olvasók alázattal vállalt szolgálatát egyetlen percre sem feledhetjük. A hamisításhoz kapcsolódik az az eszközökben nem válogató harc, az a nemtelen kiszorítósdi, ami a nagyobb hazai méztöltő-üvegező vállalkozások között kialakult. A nagy élelmiszerláncok (Metro, Kaiser, Plusz stb.) polcaira csak az olcsó üveges mézekkel lehet bejutni. A versenyben számosan megfeledkeznek a minőségről, hiszen kéznél van az izocukor... Ha valaki egyszer megindul a lejtőn, akkor tudvalévően nincs megállás: lefizetik, akit kell és lehet, valamint megfenyegetik azt, aki az útjukba próbál állni. Nem folytatom tovább. A méhészkedés teendőiről lapról lapra szólnak, írnak nálam avatottabbak. A magyar nyelvvel legszebben bánó kedves költőmtől, Arany Jánostól viszont hadd idézzek új esztendei jókívánság gyanánt - méhésztársaink lapunk iránti bizalmát ez alkalommal is megköszönve -, néhány sort: “Hajt az idő gyorsan, rendes útján eljár. Ha felülünk felvesz, ha maradunk nem vár. Változik a világ.” T. Dögei Imre n.. 0009601 OMDKDK Periodika - Nyugi Dodó! Nem lesz semmi baj! A faterom is így lopkodja a szomszédom mézét