Mérleg, 1963 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1963-01-01 / 1. szám
Életveszélyes túlfoglalkoztatás: A gépkocsivezető is ember Földvári Aladár, a Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szakszervezetének főtitkára nyilatkozik a Mérlegnek . Számtalanszor halljuk és mondjuk is, marxistaszellemben. Hivatkozunk a VIII. pártkongresszus szellemére vagy mondjuk, hogy a szakszervezet határozatának szellemében. — Kitérőnek tűnhetnek ezek a mondatok, amelyek megkerülik a tényt, az életveszélyes túlfoglalkoztatás problémakörét, illetve a „Mérleg” 1962 december havi számában megjelent cikket, amely a túlfoglalkoztatással foglalkozik. De szó sincs megkerülésről, csak ebben a hozzászólásomban én más oldalról közelítem meg a cikkben foglalkozó esettel napirendre került „témát”. A remdeletek szelleme és az ember oldaláról. — Szó szerint a valóságot tükrözi a cikk, illetve az abban idézett rendeletek értékelése. Én azonban érzem a szellem hiányát. A Munka Törvénykönyve külön-külön valóban rendeletek, rendelkezések gyűjteménye, azonban az egészében benne van az a szellem, amely messzemenően figyelembe veszi annak az embernek az érdekeit, akire vonatkozik. Igaz, hogy a cikkben szó szerint így szerepelt: „Bár az Mt célja és szellemiegyértelmű kellene, hogy legyen, a gyakorlat más, s a rendelet-magyarázat is félreérthető, hézagos.” — Ha idáig eljutottunk, akkor tovább kell lépni. De tovább kellett volna lépnie a cikk írójának is és megmondani, hogy mi is felelősek vagyunk azért, mert más az elmélet és más a gyakorlat. A sajnálatos és megtörtént balesethez kapcsolva ez a kérdés sokkal konkrétabb. Vajon a Soroksári úti szerencsétlenséget megelőző időben a szakszervezeti bizottság hány esetben hívta fel a gazdasági vezetők figyelmét a túlfoglalkoztatás veszélyére és milyen intézkedést tett annak érdekében, hogy a túlfoglalkoztatás megszűnjék? Régi mondás, hogy a nagykapuk mellett mindig vannak kiskapuk. De ilyenkor — főleg ha már egy megtörtént esetből vonjuk le a következtetést — nem a kiskapu keresése a főcél. Nem az a fontos, hogy kimondja-e szó szerint a rendelet, hogy az egyhavi átlagban megszabott 210 órát hány nap alatt dolgozza le a gépkocsivezető, s hogy hány órát dolgozhat naponta. — Még egy elvi kérdést kell tisztázni. A soroksári úti baleset során, illetve azt követően, a vállalat vezetője arra hivatkozott, hogymiért nem kérte leváltását a gépkocsivezető, ha fáradtnak érezte magát. Ezzel bővebben foglalkoztam az „Autó-motor” 1982 december havi számában e tárgyról írt cikkemben, de itt is hangsúlyozni szeretném: ne várjunk arra, hogy a dolgozó kérje leváltását. Előzzük ezt meg, mert az ilyen „kérés” a későbbiek során esetleg kellemetlenséget, rosszabb beosztást és így keresetcsökkenést okozhat. — Az illetékes vezénylők — akikhez közvetlenül tartozik a gépkocsivezető —, úgy készítsék el a vezénylési tervet, hogy gondoljanak arra: a gépkocsivezető is ember. Jobban akar gondoskodni a családjáról, ezért többet akar keresni. A nagyobb kereset érdekében pedig sok esetben olyan többletmunkát is magára vállal, aminek csak ereje teljes megfeszítésével — vagy mint már láttuk, sok esetben, úgy sem — tud eleget tenni. S ezt a vezénylés készítőknek — természetesen a szakszervezeti bizottság hathatós felvilágosító munkájára támaszkodva — kell megértetniük a dolgozókkal. Hogy ez nem megy egyik napról a másikra, az biztos. Ezen a téren azonban a vezénylőknek is van tennivalójuk. Szakítaniuk kell a megszokott régi vezénylési formákkal, amelyekkel az új, nagyobb feladatokat nem lehet elvégezni. Körültekintőbb fuvarszervezésre, a vezetési színvonal emelésére is szükség van. Igaz, hogy ez több fáradtsággal, vesződséggel jár, mert újat kíván. Ma még az is akadályokba ütközik, hogy úgy lehessen csökkenteni a gépkocsivezetők munkaidejét, hogy az ne járjon keresetcsökkenéssel. De addig is, amíg ez megvalósítható, a gépkocsivezetők szempontjából is figyelembe kell venni, hogy a napi munkaidő 8 óra. Mint maximálisan ledolgozható napi munkaidő, egyetértek a Budapesti Bizottság állásfoglalásával, hogy napi 14—16 óránál ne dolgozhasson többet a gépkocsivezető. De emellett vegyük figyelembe a 8 órás munkaidőt is, természetesen szem előtt tartva a fuvarigényt és az elszállításra váró árumennyiséget. ” Befejezésül a „Mérlegében említett cikk bevezetőjével kapcsolatban lenne egy megjegyzésem. Azt írják, hogy a napi sajtó „életveszélyes túlfoglalkoztatásnak tulajdonította” a Soroksári úton bekövetkezett balesetet, amely a gépkocsivezető munkában töltött idejének 24. órájában történt Szerintem is életveszélyes túlfoglalkoztatás”, mert ha a munkanap fogalma nem is minden esetben egyezezik a naptári nappal, abban megegyeznek, hogy a nap 24 órából áll, s ezen belül kell biztosítani a 8 órás átmenetet . Ezt nemcsak a szabály, a rentgyelet írja elő, de az emberség is. - Jó, jó, de hova tegyük a székeket? - Ez volt az első kérdés, miután huszonötödször rendeztük át a hivatalt. A mi irodánkat többen heringdoboznak nevezik. Sokan nem szeretik a heringszagot, ezért nem veszik szívesen ezt az elnevezést. Voltak, akik labirintusnak becézték a hivatalunkat, de nem sokáig, mert az osztályvezető azt mondta, hogy ez kozmopolita szó, számunkra osztályidegen, meg egészen mást jelent. — Akkora itt a káosz, mint a világűrben — mondták mások, de csak addig, amíg Gagarin be nem bizonyította az ellenkezőjét. Szerintem a mi munkahelyünkön olyan nagy a zsúfoltság, hogy az asztalok a székek és a szekrények sokaságát még a bátor Robin Hood is megirigyelné, pedig a sherwoodi erdő sűrűjében sem volt rossz dolga. Az afrikai dzsungel a mi hivatalunkhoz képest úgy néz ki, mint az Almási tér. Hát szóval, ezt az irodát rendezgetjük immáron néhány esztendeje. Tologatjuk az asztalokat, a székeket meg a szekrényeket, de hiába. Először Gugyerák •értődött meg, mert csak az ablakpárkányon kapott helyet, igaz, akkor még mínusz húsz fok volt a hideg. Amikor Lótusz startársпак sámlit • kellett behoznia, mert csak egy széket kapott az íróasztal helyett, annyira felháborodott, hogy három napig ezt kiabálta: — Az ENSZ-hez fordulok segítségért. — Többen azt javasolták neki, hogy inkább a gittegyletet keresse fel, az többet tehet az érdekében. Egyedül Luszika örült ennek a zsúfoltságnak, mert Ziel kartárssal kapott közös asztalt, ezáltal kompromittálva érezte magát és Zizi Kázmér kénytelen volt őt feleségül venni. Ma már kétnaponként rendezzük át a hivatalt és egyre szűkebben vagyunk. Egymás ölébe ülünk ... van, aki ennek örül, de az én székem társbérlője a százkét kilogrammos Letenyei bácsi. Az illetékesek azt állítják, hogy egyelőre nincs megoldás, talán később, de addig türelmet kérnek, pedig ezzel a türelemmel is olyan szűkében vagyunk, mint a helyivel. Még szerencse, hogy az új munkatársunk, akit most költöztettek a szobánkba — azelőtt a cirkuszban dolgozott, mint légtornász. Kisebb vita után a két lámpára szerelte hivatalát. Most őt használjuk ventillátornak, csillárnak és bérelszámolónak. Szükségeink lenne még egy utókalkulátorra, de csak olyan kartárs jelentkezhet, akinek ászt- Tál teste van és az íróasztal helyett falon is tud dolgozni. Minden olyan ötletet, javaslatot jutalmazunk, amely megoldja a mi irodánkban az íróasztalok és székek elhelyezését, mégpedig úgy, hogy a székeken ülni lehessen, az íróasztaloknál dolgozni, anélkül, hogy kinyomjuk a tűz- és közfalat. Ráczalmási György Örömmel jelenthetjük... Vas megyében jó ütemben halad a tankönyvesére. Az alapszervek aktivistái, az operatív bizottságok lelkiismeretesen foglalkoznak a feladatokkal. December közepéig az ütemterv szerint huszonhat alapszervnél vizsgálták felül az összeszedett tagsági könyveket, tisztázták a problémákat és engedélyt adtak új tankönyvek kiállítására, kiosztására. Örömmel jelenthetjük, hogy alig tapasztaltunk hiányzó bélyeget. Néhány helyen — RÖVIKÖT, Vasműszaki Nagykereskedelmi Vállalat, Cipőnagyker., kőszegi, vépi, tanakajdi, simasági, bárbaltavári földművesszövetkezeteknél, valamint a sárvári FIK-nál — olyan döntés született, hogy pótlólag meg kell vásárolni azokat a bélyegeket, amelyeknek vásárlását nem tudták igazolni. Egyházasrádócon a földművesszövetkezet egyik dolgozója 1958 óta rendelkezik tagsági könyvvel, 1959- ben azonban hét hónapig nem fizetett tagdíjat Miután tagdíjat nem volt hajlandó rendezni, tagságát csak 1960 január 1-től ismerjük, amióta a tagdíjakat rendszeresen fizeti. Bárdos Ferenc mb szervező titkár Félreértik, vagy nem értik? A kereskedelemben mindinkább uralkodóvá válnak a kiszolgálást egyszerűsítő rendszerek, s ezeken kívül még számos olyan kereskedelem-politikai elv is érvényesül, amely félreérthetetlenné teszi, hogy a kereskedelem a vásárlót akarja szolgálni. A kereskedelmi vállalatok többsége nemcsak egyetért ezzel a kereskedelem-politikai tendenciával, hanem rugalmasan, öntevékenyen, — a saját és a vásárló érdekében egyaránt, — igyekszik gyorsabbá, kényelmesebbé, bosszúságmentesebbé tenni a vásárlási-eladást. Vannak azonban, akik vagy még nem értik igazán, vagy félreértik a jóhatású kereskedelem-politikai tendenciát. Az Apisz például dicséretesen fejleszti kiszolgálási rendszerét. Ám ugyanakkor bizonyos árukat csak meghatározott mennyiségben ad el. A ragasztópapír-korongból ezer darabnál kevesebbet nem szolgál ki. Filléres áru, igaz. Ám, ha a vásárló nem akar egész életre szóló mennyiséget beszerezni, akkor ne juthasson ragasztópapír-koronghoz, amelyből csak néhányra volna szüksége? Egyes üzleteiben az olcsó írógép papír-csomagot sem szívesen bontják meg: „szívességet tesznek a vásárlónak**. Ezzel a mennyiségi megkötések a leghatározottabban ellenkeznek a „kereskedelem van a vevőért’-eivel. A Háztartási Boltok jónéhányában nem hajlandók a pénztárak blokkot adni, a mindig készletben lévő, fix súlyú, fix áru tükör-alágyújtásra. — Milyen rendszerű bolt vagyunk — utasítottak vissza minden józan érvet például a Rudas László utca 1. alatti boltban, s amikor ezt követően újság bírálta meg a merev, — a vásárló s egyben a kiszolgálók érdekét is semmibevevő álláspontot, — a kritikát követő néhány nap múlva győzedelmesen közölték, hogy „most sem lehet ж pénztárnál blokkot váltani az alágyújtásra!»» Félreértik, vagy nem értik a mindenki érdekét szolgáló kereskedelempolitkát, vagy csak az elvi egyetértésig jutottak el. Irodában a divatszalon Az ember azt hinné: a kereskedelem általában a boltokban bonyolódik le. Ám téved. Előfordul, hogy például a Nemzeti Bank valamelyik hivatali helyisége egy kis időre átalakul Váci utcai divatszalonná. Pompás nylonkendők, külföldi harisnyaköltemények, illatszer és csokoládé, babkávé és műanyagblúz kerül elő a botcsinálta „kereskedő” szatyrából. Megáll a munka, előadók, főelőadók, gépírónők serege állja körül a portékát. Egymást gusztálják a kínált holmikban és parázs viták támadnak, hogy kinek melyik színű pulóver, milyen rúzs, vagy körömlakk ülik a legjobban. A kereskedelemnek ez a formája kétségkívül rendkívül kedvez a vásárlóknak. Az áru elvégre is házhoz jön. Könnyű a választás és még a fizetéssel sem kell bajlódni. Az alkalmi árus ugyanis szívesen ad hitelbe is, legfeljebb a könnyelmű vevő elsején bánja a terven felül vásárolt nylonmicsodát, vagy szépítőszert. Úgy véljük, bármennyire is szolgálja ez a kereskedelem a vevők érdekeit, el kell ítélnünk. Mégis csak furcsa, hogy délelőttönként az irodahelyiségből divatszalon váljék. Ami pedig a portások éberségét kijátszó élelmes „kereskedőket” illeti, jó lenne Útilaput kötni a talpukra. Egyszer s mindenkorra. Elkallódott a receptkönyv ? Olvastuk a minap az Esti Hírlapban, hogy a KÖZÉRT Vietnamból húskonzervet kap. Kínából marhahúskonzerv és almaszörp érkezik, Bulgáriából a többi között lecsó. Minden elismerésünk az illetékes külkereskedelmi szakembereké, akik bizonyára roppant körültekintőek, hogy honnan mivel gazdagítsák a hazai boltok választékát. Ám mindezek ellenére lenne néhány ellenvetésünk. A világért sem szeretnénk lebecsülni a kínai marhahúst vagy a bolgár lecsót. Kérdezzük azonban: ezekből a cikkekből nem gyárt elegendőt a magyar konzervipar? Vagy talán hazánkban hirtelen elkallódott a receptkönyv, amelynek alapján a világszerte híres magyar lecsó készült? Másképpen nem tudjuk mire vélni az információt. Illetve: aggódunk, hogy a fenti importcikkek behozatala alig szolgálja a fogyasztók érdekeit. Ha pedig valamiért devizát adunk, azt alaposan meg kell fontolni. Hátha idehaza is megfelelő készletek találhatók a kérdéses cikkből, megfelelőbbek a magyar fogyasztóközönségnek. Vagy ha nincsenek, gyártani lehetne őket. Nem meditálni — intézkedni A mentőautók szirénázva fordultak be a kórház kapuján. A betegszállítók sietve ragadták meg a hordágyakat. Az orvosok a fejüket csóválták. Megint fiatalok ... ismét diákok... Aztán kifaggatták a betegeket. Mit ettek ebédre? Vadashúst spagettivel. Hova járnak iskolába. A Nyár utcai 31. számú Iparitanuló Intézetbe. És hol ebédelnek? A Rottenbiller utca 20—22. szám alatti diákétkezőben. Ennyit válaszoltak a betegek. Szerencsére, nem történt nagyobb baj. Az ételmérgezés enyhe gyomorbélhurut formájában jelentkezett. De lehetett volna súlyosabb is, okozhatott volna nagyobb kárt az emberi szervezetben. És melyik vállalat készíti a diákétkező kosztját? A Belvárosi Üzemi Vendéglátóipari Vállalat. A fővárosban az elmúlt néhány hónapon belül már több ételmérgezés történt. Áldozatai, szenvedői csaknem minden esetben — fiatalok, diákok, vagy éppen óvodások. Tán összejátszik a „sors” gyermekeink ellen? — jut a gondolat a felnőtt eszébe, de aztán hamarosan hozzátársul egy másik is: talán egyes vendéglátóipari üzemek gazdasági vezetőinél az a téves és káros szemlélet uralkodik, hogy a fiatalok mindent elbírnak, nem olyan kényes a gyomruk, mi is megettük gyerekkorunkban mindent, még a vasat is, ha éhesek voltunk... Folytathatnánk még a kérdéseket és a gondolatokat — éppen a Belvárosi Üzemi Vendéglátóipari Vállalattal kapcsolatban is, ahol már nem az első eset a Nyár utcai diákok ügye, hiszen a gondos főzés, ételelőkészítés terén találtak már ott az illetékesek néhány gondatlanságot , de addig nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni, amíg a rendőrség és az egészségügyi szervek vizsgálata be nem fejeződik. Annyit azonban már most meg kell mondani — minden vendéglátóipari vállalat tanulságára —, hogy nem lehet különbséget tenni a felnőttek és a fiatalok étkezése között. Különösen nem lehet különbség az ételek előkészítésének gondosságában, a minőség ellenőrzésében. Márpedig — ha nem tévedünk — az ételmérgezések többségének oka itt keresendő. A felelősségrevonás hamarosan megtörténik, de ezzel még nem zárul le a vendéglátóipari dolgozók számára az ügy. Azt kell felkutatni, hogyan fordulhatott elő egyáltalán a több ételmérgezés, s aziránt kell Intézkedni, hogy ilyen eset többé ne fordulhasson elő. Vezetők és beosztottak fontos feladata ez. Nem érdemes meditálni ezen. A felelősségrevonáson túl Intézkedni kell Sürgősen, azonnal.