Mérleg, 1984 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1984-01-01 / 1. szám

Szakszervezetünk az ország újjáépítéséért X. Munkabérek a kereskedelemben (1945—1948) 1945 július 1-től kollektív szerződés biztosította Nagy-Budapest területén a kereskedelmi alkalmazottak bérét. Eszerint járt 5200 pengő üzlet- és fiókvezetőknek, 4400 pengő raktároknak, osztályvezetőnek, 2200—3800 pengő között a kereskedősegédnek, 2200—3400 pengő kö­zött a pénztárosnak, 700—1000 pengő között a tanoncnak, 500—700 pengő között a kifutónak. A kezdődő infláció nyomán egy hónap múlva már 50%-os emelést kellett végrehajtani. A szakszervezeti újság ekkor közölte, hogy az üz­letvezetők évi bérét 55 220—64 800 pengő között állapították meg. Az 1946 januárjában a szakszervezet a Magyar Kereskedők Orszá­gos Központi Szövetségével kötötte meg a kollektív szerződést or­szágra kiterjedő hatállyal. Ekkor rögzítették, hogy a heti munkaidő 48 óra, s hogy a pénzbeni munkabér mellett, természetbeni juttatást is kell biztosítania a munkaadónak a dolgozó részére. Az élelmiszer­juttatások, az infláció életszínvonal romboló hatásának mérséklését szolgálták. A végleges megoldást a szilárd bérek megteremtésére a stabilizáció, a forint megteremtése jelentette. A stabilizáció — a Gyáriparosok Országos Szövetségével kötött kollektív szerződés alapján — 1946. augusztus 1-től a dolgozók részére az — utolsó békeév — 1938-as életszínvonal 50%-át biztosította. A kommunista párt kezdeményezésére kidolgozott hároméves terv ugyanakkor egy éven belül 35%-os emelkedést ígért, a második év végére pedig az 1938-as (100%-os) életszínvonal-szint elérését. A kereskedelmi dolgozók munkabér-kategóriájában az első változ­tatás 1947 januárjában történt meg. A szakszervezet az alacsony fize­tés­űek béremelését tartotta elsősorban fontosnak. Ennek megfelelően az alsó kategóriákban a következő változásokra került sor: 100—145 forintról 120—165 forintra, 115—165 forintról 145—195 forintra, 165— 215 forintról 190—245 forintra emelkedtek a bérek. 1947 áprilisában a szakszervezet általános érvényű „fizetésrende­zési tervet” terjesztett a SZOT fóruma elé. Egy hónappal később azt a megállapítását tette közzé, hogy „a drágulás következtében a dolgo­zók reálbére csökkent”, s a május 22-én tartott — kereskedelmi dol­gozói­­ nagygyűlésen a követelések között a drágaság letörése is szerepelt. A munkaadók egyesületeivel folytatott tárgyalásokon ennek szellemében küzdött a méltányos bérekért. Augusztusban a GYOSZ, szeptemberben pedig a KOKSZ ellenállásáról számoltak be a dolgo­zóknak. Ligeti László főtitkár parlamenti interpellációiban tette szóvá a kereskedelmi dolgozók munkakörülményei javításának szükségessé­gét. Az 1947. október 1-től érvénybe lépő új kollektív szerződés a tel­jesítménybérezés elveinek érvényesítését biztosította. Ezt tükrözi az is, hogy a szakmunkások havi bérének kereteit 270 és 650 forint kö­zött állapította meg. 1948-ban a szakszervezeti sajtó hasábjairól lekerültek a bérproblé­mák. Az állami, nagyüzemi kereskedelmi vállalatok szervezésének fo­lyamatában „belső üggyé” vált a bérkérdés, ami nem kedvezett a szakszervezeti munka addigi nyitottságának. M. P. S. (folytatjuk) 2 FIGYELŐNK •­­ Magyarország január 15-i számában Vas Jánosnak, a KPVDSZ főtitkárának írá­sát olvashatjuk, amit válaszként írt a lap 1983/50. számában megjelent a „Budapest zárva szombat vasárnap” című cikkre. ,/Mindig érdeklődéssel olvasom a lapot és helyeslem, ha reális kritika alapján hiá­nyosságok kerülnek megvilágításra, hogy en­nek nyomán javíthassunk a helyzeten. Elő­fordulnak azonban túlzások. Az 1983/50. számban a »Budapest zárva szombat, vasár­nap­“ cím nem fedi az igazságot. Mi a tényleges helyzet? Pénteken a fővá­rosban 1000 élelmiszerüzlet tart nyitva 19, illetve 20 óráig, szombaton valamennyi két­­műszakos bolt 14 óráig. Az áruházak lehe­tőséget kaptak arra, hogy ne 13, hanem 15 órakor zárjanak szombaton, ha azt forgal­muk és a tényleges kereslet indokolja. Az élelmiszerboltok közül szombaton 30 egység 17 óráig tart nyitva, vasárnap 170 vendég­látó egységben árusítanak tejet és kenye­ret. Három piac van nyitva vasárnap dél­előtt, köztük a Lehel, ahol a hústól kezdve minden élelmiszer megvásárolható. Nem is beszélve az édesség-, dohány- és virágbol­tokról. Vagyis szombaton semmiképp sincs zárva Budapest. Vasárnap pedig — szerintünk — nem is kell kinyitni. Az úgynevezett vá­sárlói igények ugyanis nem egyszerűen a nyitvatartásra vonatkoznak, hanem arra, hogy kellő mennyiségű és minőségű áru áll­jon rendelkezésre. A cikk szerzője »tömeges igényekre­« hivatkozással sürgeti, hogy egyes élelmiszerboltok a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban vasárnap is tartsanak nyitva. A tömegek igényszintjére emeli a vasárnap váratlanul szükséges sör, bor vá­sárlását is, bár ezeket a vendéglátó egysé­gekben meg lehet vásárolni, kétségtelenül az ott érvényes árakon. Ezt azonban nem ítélhetjük meg úgy, hogy a lakosság alap­vető cikkekben hiányt szenved a zárvatar­­tás miatt. A budapesti élelmiszer-kiskereskedelem súlyos munkaerőgondokkal küzd, körülbelül ötezer dolgozó hiányzik a boltokból. Emiatt mintegy 1200 üzlet hosszabb-rövidebb ideig nem tud­­kinyitni. Ilyen körülmények között a jelenlegi nyitvatartási rend mellett is sok problémát okoz a váratlan betegség, a sza­badság kiadása, a szabadnapok kivétele. Az élelmiszerboltok többségében ma sem tartják be a törvényes 42 órás munkahetet, jelentős a túlmunka. Minden szombati nyitvatartás csak központi preferenciával oldható meg, mert a kereskedelem árrése olyan kicsi, hogy önerőből a 40 órás­ mun­kahétre sem képes átállni. Szó van a cikk­ben arról is, hogy a vendéglátó egységek egy része vasárnap nem tart nyitva, pedig a lakosság ezt igényli. Tapasztalataink és a vállalati felmérések szerint a nagyobb ét­termekben, sajnos, nem jelentős a vasárna­pi forgalom. A kereskedelmi vállalatok is a nyereséges gazdálkodásban érdekeltek, a jövedelemszabályozás rendszere rájuk is vo­natkozik, ezért nem tarthatnak fenn veszte­séges egységeket és akkor tartanak nyitva, amikor a forgalom és a nyereség realizáló­dik. Mindezek mellett a Belkereskedelmi Minisztériummal együtt vizsgáljuk a hely­zetet és apró módosításokra készülünk.” „ A Literaturnaja Gazetta szovjet heti­lap januári számában a következőket olvas­hatjuk a szolgáltatásokról, a kereskede­lemről: A legutóbbi időben valamennyiünk szá­mára örvendetes módon megnövekedett az üzletek, az önkiszolgáló részlegek száma. De még nem hallottuk nyomatékos szavun­kat a sorállásról, amely elrabolja időnket. Persze, nemcsak az üzletek számáról, sőt nem is az áruk választékáról van szó, ha­nem arról a képességről és kívánságról, hogy tisztelettudóan szolgálják ki a vá­sárlót. Mi még nem eléggé ismertük fel a „szolgáltatás” fogalmának puszta lényegét, minőségének és mennyiségének mértékét. A szolgáltatások jelentős részét ingyen nyújtják. Ugyan miféle gazdasági szempont az uralkodó itt? Vajon fizetni kell azért, hogy az eladó felvágta és becsomagolta a kolbászfélét, beállította a televíziókészülé­ket? De nem elég, hogy ott áll — érteni is kell a szolgáltatásnyújtáshoz, az eladót meg kell tanítani rá. Ismeretek szükségesek, gya­korlat, lélektani tapasztalat kell. A 40 milliárd órából mintegy 16—20 mil­liárd — a vásárlás közbeni sorállás okozta időveszteség. Az időveszteség pénzben érté­kelhető. Minden óra, amelyet a vásárlók­ az üzletekben elvesztegetnek, a kereskedelmi dolgozók munkaidejévé változtatható és az­zá is kell változtatni — mindkét fél hasz­nára. Matematikai-statisztikai elmélet van rá, hogy miként lehet szabályozni a különböző várakozási időket. Meghatározták az eladók, az elszámolási pontok és a pénztárak opti­mális számát a szolgáltatásokat nyújtó üz­letekben. Ennek célja az volt, hogy a sor­állással töltött időt a minimálisra lehessen csökkenteni. Sajnos, kísérlet maradt, bár egyáltalán nem lett volna nehéz, ha nem is valamennyi, de legalább a legfontosabb üz­letekben alkalmazni. A munka- és a szabad idő pazarlása a szocialista társadalomban egyébként megen­gedhetetlen. Az időveszteség nagymértékű csökkentése, a munka-, és termelési fegye­lem megszilárdításának, a munkatermelé­­kenység növelésének fontos feltétele. A szolgáltatóüzemekben ki kell alakítani a jóindulat lélektani légkörét. Az üzletek­ben, étkezdékben, kávéházakban igazi ven­dégszeretetre, kényelemre, kellemes belső berendezésekre van szükségünk. Nagy kár, hogy még a nagy áruházakban sem működnek társadalmi fogyasztói taná­csok. Ezek segítséget nyújtanának a konf­­liktushelyzetek okainak feltárásához, tájé­koztathatnák a kereskedelmi dolgozókat sa­ját magukról, hogy milyennek látszanak ők az eladótérből. A fogyasztók közelebb ke­rülnének azokhoz, akik az árut termelik és eladják. Az egyesülések, gyárak, és üzemek képviselői olyasmit hallhatnának termé­keikről, amit még az áruszakértők sem min­dig tudnak. Magyarországi barátainknak már vannak ilyen tapasztalataik. „Ha újra kezdeném, megint csak ezt tenném!" Egy megyei titkár életútja Szinte naponta történnek ese­tek, mégsem válnak megszokot­tá, unottá, sőt megőrzik ünne­pélyességüket. Ilyen felemelő ér­zés a nyugdíjba vonuló és az ünnepség résztvevőinek egyaránt a búcsúztatás pillanata. Így tör­tént ez nemrég, amikor Békés­csabán a KPVDSZ megyei bi­zottság titkárát búcsúztatták, a KPVDSZ Központi Vezetőség, az SZMT, a megyei tanács, a me­gyei pártbizottság megbízottai, munkatársai. Az ünnepi testületi ülésen került sor a mélyérzésű, megérdemelt méltatásra. A formaságot elnyelte az ün­nepség felemelő érzése, a múlt felelevenítése, a munkavégzés területén történő esetek idézése. A mélyebb tartalom talán csak egy embernek jutott eszébe és könnyes lett tőle a szeme, az ünnepeltnek, a három gyermekes parasztcsaládból származó Rá­kóczi Ferencnek. A felemelő érzés pillanata jut­tatta eszébe Arany János köl­tőnk néhány sorát: „Az életet már megjártam, többnyire csak gyalog jártam”. A továbbiakban mondotta a vers alapján: „Azt adott amit vártam”, és azt, hogy életpályájának kezdetén megany­­nyi gond került az útjába. Szemben ül velem. Az arcáról a derű sugárzik. Tekintete mint­ha leplezné a megtett szorgal­mas, dolgos múltat. A 6 elemit végzett szegényparaszt gyerek nem dúskált a javakban. A hadi­fogságból 1946-ban került haza Újkígyósra, ahol született. Meg­annyi gond szakadt rá. Szere­tett tanulni, nem tudott beletö­rődni a tespedésbe, elhatározta, hogy tanul, 1948—49-ben külön­bözetivel elvégezte az akkori polgári iskola négy osztályát. Nem állt meg a tanulásban. A békéscsabai Kulpin céget államosították 1949-ben, az elsőt a kereskedelmi vállalatok közül. Az 1989-ben szabadult kereske­dősegéd a Kulpin cég jogutód­jához, az Állami Áruházba ke­rült dolgozni. Közben tanult, a közgazdasági technikumban 1961- ben érettségizett. A KPVDSZ függetlenített me­gyei titkára lett, 1964 áprilisá­ban. A szakszervezeti munka ismerős volt számomra — em­lékezik. — Már 1951—52-ig szak­maközi titkár. Elmondja,­ hogy a szakmaközi bizottság akkori je­lentősége eltér a maitól. Azt kö­vetően a SZOT irányításával alakultak ki az ágazati megyei bizottságok. Így kezdődött a szakszervezeti múltam. — Mintha ma történt volna — mondja Rákóczi Ferenc. — Vá­laszút elé állítottak. Maradok Állami Áruház igazgatóhelyettes, vagy a társadalom érdekében vállalom a megyebizottsági tit­kári funkciót. Az utóbbit válasz­tottam. Nem bántam meg. — Miért nem? — Azért, mert szeretem az embereket. Az én társadalmi helyzetem arról győzött meg, hogy a mi társadalmunkban a legfőbb érték az ember. A bi­zalom, az egymás iránti tisztelet és megbecsülés a legnagyobb ér­ték. Ez a koncepció helyes volt. Ezért választottam ezt az utat. Ha újra kezdeném, megint csak ezt az utat választanám. Mint minden területen, nekem is vol­tak nehézségeim. Sok támoga­tást kaptam a szakszervezeti mozgalomban elkötelezett tiszt­ségviselőktől, a megyebizottsági tagoktól, a függetlenített munka­társaktól. — Van-e olyan emléke, amely­re szívesen emlékezik vissza? — Igen, van! Az említett munkakapcsolatok. Sikerült elér­nünk a szervezett dolgozók, illet­ve a dolgozók érdekében mun­kálkodni. Az ötnapos munkahét az országos átlagnál kedvezőbb rendezését, a bérfejlesztési szintnek a szinten tartását, a szociális ellátottság erőn felüli rendezését. Hadd mondjam el azt, hogy egyértelmű segítséget kaptunk a KPVDSZ központtól, az SZMT-től, a megyei pártbizott­ság, a megyei tanács illetékes osz­tályától. — Volt-e kudarca az elmúlt közel húsz év alatt, amikor úgy érezte, hogy a tagság vár vala­mit? — Természetesen volt. Többek között olyan helyzetet produkált az élet, a dolgozók reális érdek­­védelme konfliktusokat terem­tett. A megoldás azért járt si­kerrel, mert a megyebizottság kapcsolata, tekintélye, az el­vtár­­sak munkakapcsolata lehetővé tette a helyzetek rendezését, megoldását. Hadd köszönjem meg a partner szerveknek a problémák megoldásához adott sokoldalú segítségét. Jó dolog, ha az ember úgy adja át a munkaterületet, hogy az jó úton halad. Azt kívánom a megyebizottság, az alapszer­vezetek tisztségviselői áldozat­kész munkája során, a megyei pártbizottság a megyei tanács, az SZMT, a KPVDSZ központ segít­ségével továbbra is olyan együtt­működés alakuljon ki, hogy az két célt szolgáljon. Egyrészt a gazdál­kodási tevékenység eredményes segítését, másrészt ezzel párhuza­mosan a dolgozók élet- és mun­kakörülményeinek és politikai felkészültségének eredményes ja­vítását, javasolta Rákóczi Fe­renc. Életereje, szorgalma volt az, amely egyszerű parasztgyerekből vezetésre tette alkalmassá. Ti­zenkilenc éven keresztül mint a megyebizottság titkára segítette az ágazati szakszervezeti mun­kát. Sosem maradt távol, ha a közért kellett tenni. Egy életút után a munkáját is elismerték, a sok oklevél és kitüntetései fémjelezték a végzett tevékeny­ségeit. Tulajdonosa többek között a Belkereskedelmi és az OFT kiváló kitüntetéseknek, a Szak­­szervezeti Munkáért arany és a Munka Érdemrend ezüst fokoza­tának. Nyugdíjba vonulásakor kapta meg a Munka Érdemrend arany fokozatát. Ezen kívül még sok más elismerés birtokosa. Back Gyula Vas János, a KPVDSZ főtitkára át­adja a Munka Érdemrend arany fokozatát Rákóczi Ferencnek, szak­­szervezetünk nyugalomba vonuló Békés megyei titkárának Számítógépek A számítástechnikai berende­zéseket gyártó amerikai Digital Equipment Corp. (DEC) osztrák leányvállalatának az európai szo­cialista országokba irányuló szá­mítógép-kivitele gyakorlatilag teljesen leállt — nyilatkozta a múlt héten a cég osztrák igazga­tója. A szocialista országokba irányuló számítógép-export hat évvel ezelőtt a cég (jelenleg mint­egy 400 millió schillinges) bevé­telének még 45 százalékát adta. A forgalomvisszaesést a DEC el­sősorban az amerikai exportkor­látozásokra vezeti vissza.

Next