Mérték, 1992 (1. évfolyam, 4-14. szám)

1992-09-27 / 4. szám

Robban-e Csurka időzített bombája? - kérdi Gyertyán Ervin (5. oldal) 1 3 Szántó Péter: Doktor Sylvius veseteája Balogh Edgár: Az erdélyi Rajk-per (7. oldal) (8. oldal) 1992. szeptember 27. 1. évf. (17.) 4. szám. Ára: 28,50 Főszerkesztő: Jovánovics Miklós A DEMOKRATIKUS BALOLDAL HETILAPJA Görgey Gábor Éhségsztrájk A­z éhségsztrájk szent dolog. Nagy ügyek érdekében, a vég­ső elkeseredés eszközeként szokták alkalmazni. Magam valószí­nűleg sohasem volnék képes rá, nem­csak azért, mert falánk természetű va­gyok, hanem mert már az első napok­ban olyan fizikai gyengeségek, rosszullétek alattomos támadásainak volnék kitéve, hogy nevetségessé ten­ném magamat is, meg az ügyet is, ami­ért éhségsztrájkot folytatok. Ezért min­den valószínűség szerint most már úgy fogom végigcsinálni az életemet, hogy nem kezdek éhségsztrájkba. A jelenséget továbbgondolva, bizo­nyos következtetést is levonhatunk or­szágok és nemzetek állapotára vonat­kozóan. Például azt, hogy éhségsztrájk mint politikai eszköz csak olyan régi­ókban létezik, ahol a civilizált polgári eszköztár nincs rendben. A nyugati de­mokráciákban nem azért nincs éhség­­sztrájk, mert ott mindenki mindennel egyetért, hanem azért, mert a politikai véleménynyilvánításnak működnek az intézményesült formái. Az éhség­ig­­trájk - m mü­nden méltósága és tiszte­letreméltósága mellett - barbár dolog, amelyet csupán barbár politikai kör­nyezetben alkalmaznak. A csonttá soványodott testét egy szál lepedőbe burkoló Gandhi éhség­­sztrájkja India függetlenségéért­­ nagy és szent ügy volt. Cél és eszköz méltó egymáshoz. Odafigyelt a világ, és egy hatalmas világbirodalmat roppantott össze az erőszakmentesség szelíd re­metéje. Tőkés László hősies polgári enge­detlensége Ceausescu idején, 1989-es bevonulása temesvári templomkuckó­jába, 1992-es éhségsztrájkja­­ nagy és szent ügy volt. Egy nemzeti és nem­zetiségi élethalálharc része. Magasztos és tiszteletre méltó. A mi befuccsolt hazai éhség­sztrájkolóbaé két szánalmas epigon. Önképzőköri játszadozás valamivel, ami nem játékra való. A végső eszkö­zök használata enyhén szólva nem végső helyzetben: e tiszta eszközök tu­datos és méltatlan értékcsökkentése. Értékinfláció. Mert miféle tét az, hogy a teljes politikai konszenzussal kine­vezett rádióelnököt és tévéelnököt föl­mentik-e vagy sem? Néhány héttel a megszülető médiumtörvény előtt, ami­kor úgyis automatikusan lemondanak! Miközben mellesleg, pitiáner hatalmi és presztízsharcoktól eltekintve, Euró­pa egyik legszínvonalasabb rádiómű­sora és tévéműsora sugároztatik, min­den nehézség ellenére. Ezt bárki ellen­őrizheti, aki hetekig vagy hónapokig külföldön hallgatja-nézi a kínálatot, vagy itthon kapcsolgatja végig a fog­ható műholdas csatornákat. Miként hozhatja két ember olyan helyzetbe minden elkövetkező éhségsztrájk fon­tolgatóját, akik valamely nagy ügy ér­dekében éheznének, hogy ezek után most már eszükbe kell jusson: ilyen pitiáner ügyben is éhségsztrájkba lép­tek már e honban? Egy jól táplált kép­viselő zsinóros Bocskai-ruhában (fel­függesztvén az otthon nyilván magya­rosan, nyereg alatt puhított hús fo­gyasztását). És egy súlyos vétségért megdorgált szerkesztő, aio volt főszer­kesztői posztjáért kapkodva próbál magánügyéből nemzeti ügyet dagasz­tani. Ember 'ügyen a talpán, akinek ezek után nem megy el a gusztusa iga­zi, embert próbáló nagy ügyben éhség­­sztrájkot kezdeni. Mostantól tehát már az éhségsztrájk sem igazi. Különösen így, hogy abbahagyták. Orvosaik, barátaik, a frakció és a Csa­nádi püspök kérésére. Vajon Gandhi­nak mit mondott az orvosa? Hogy éhezzen csak nyugodtan, az nagyon egészséges? Mit mondtak hívei és ba­rátai? Hogy csak koplaljon, nem lesz semmi baj, legfeljebb éhen hal? Őt is nyilván lebeszélték orvosai, szerettei, hívei, a különbség az, hogy ő nem hagyta magát. Igaz, neki nem írt a püspök. Neki nem volt püspöki men­levele a megfutamodáshoz. Ő sem Bocskai-ruhával, sem teológiai men­levéllel nem takarózott. Csupán egy hitvány lepedővel. És rendíthetetlen szelídségével. Fontos: szelídséget mondtam! Van egy utcaszomszédom. Nem áll­hatom a képit. És mégis naponta talál­kozom vele, mert erre lakik. Lehetsé­ges, hogy falánkságomat legyőzve, más kerületbe költöztetése érdekében, mégiscsak éhségsztrájkba lépek. Az­tán legfeljebb abbahagyom. Várszínházi huzavona A gyulai Várszínházat 1964-ben a város hozta létre. Aztán 1978-ban a megyei tanács önálló rendezési jogú szabadtéri szín­paddá nyilvánította. 1985-ben előbb a­ gazdasági ügyek intézése, majd 1990- ben a színház mindenestől visszakerült a városhoz. A huzavonának azonban nincs vé­ge, mert a legújabb tervek szerint most közös fenntartású színházat akarnak a helyiek. A vár maga ugyanis állami tulajdon, s csupán használója, még­hozzá a múzeumok igazgatósága ré­vén, a megyei önkormányzat, és a színház révén a város is. A fenntartás azonban mindkét önkormányzatnak túl nagy falat. Lehet, hogy a gyulai Várszínház a két tulajdonosjelölt kö­zött a pad alá esik? Csótányból csalogány M­icsurin arról lett volna neve­zetes, hogy mindenfajta nö­vényi kereszteződéseket szeretett volna létrehozni. Ami az el­­híresült orosznak nem sikerült, az most a politikai közélet genetikai laborató­riumában könnyedén előállítható. Volt például valaha „a nemzet csótánya”, aki babos kendőt kötött a nyakába, s mint szakértő esztétáknak már majdnem el­hittem, nemcsak a zenéjével, hanem a szövegével is lazított. „Kifejezte egy ge­neráció életérzését­, ahogy ezt többen is elegánsan megfogalmazták. Megéne­kelte a­­kutyába lement" nemzedék vi­szonyát az élethez, ahogy ezt egy másik popdalnok még filmben is előadta. Ezért a szülő nélkül felnövő, a szakiskolákból is kikopó, a meccseken zászlóba burko­­lódzó, szipózó, nevelőotthonokból meg­­szökdöső, padlásterekben éjszakázó, va­lóban elhagyott generáció tartotta vezé­rének a nemzet csótányát . S lám, mit tesz a közélet: előénekes lett a felnőtt társadalom által oly gyak­ran undorral emlegetett csótányból. Hivatalos ünnepségek protokolldalno­­ka, Blaha Lujza után a nemzet máso­dik csalogánya. Hellyel-közzel még előkerülnek a régi babos kendők, az aluljárók gyerekei még el-elkísérik egy fellépésre, de ma inkább képviselő urak és harcos honleányok díszmada­ra. Mit keresnének ott szakadt fiúk, alig szoknyás lányok, akik most már egyre inkább el is tűnnek a munkanél­küliek milliós tengerében? S már annyira sem figyelnek rájuk - hacsak a rendőrségi hírekben nem -, mint haj­danán, amikor a pöttyös kendőt a kissé korlátolt felnőttek összetévesztették a kalózok halálfejes lobogójával. S mi ebből a tanulság? „Abszolúte semmi” - énekelhetnénk stílusosan egy hajdan népszerű sláger szövegé­vel. De ez nem igaz. Van tanulság. Éneklő csótányok vagy csalogányok szövegét mégsem szabadna olyan na­gyon komolyan venni. (bernáth) A tartalomból Gyorshitele­v a magyar grafológiáról 2. oldal Vámos Miklós: Utcahosszal 2. oldal Odze György: Ki mit várt a demokráciától? 3. oldal Steiner István riportja: A gyámügy gyermekei 4. oldal Önmegőrző titok Ambrózy Denise ti­tokzatos festőmű­vésszel beszélget, de korántsem a képzőművészetről. Papp Oszkár ugyanis szabadkőmű­ves, a magyar Nagy Oriens Nagy­páholy nagymestere. Kis titkokat oszt meg velünk, olvasókkal. (3. oldal) Hazafi József riportja: Csirkeláb pulykanyakkal 9. oldal Szekeres József: Szép, új világ_____________10. oldal Halász Péter novellája: Titkos történet 13. oldal Szászi Júlia: Habsburg-élményország 17. oldal Csomós Róbert: A világ legnagyobb rántottája 19. oldal Ordas Iván: Öreg utas nem vén utas 20. oldal Skandináv rejtvény 23. oldal Hegedűs Géza: Homérosz görbe tükörben 23. oldal Bálint Tibor: Nyargaló ihlet 23. oldal Sikk és sokk 24. oldal Csukás István: Egy fénykép leírása A neves szerző rendezgetés köz­ben elfeledett fényképre bukkant. Alig hat-nyolc éve készült, egy kisvendéglőben. Rajta Galsai Pongrác és Gyurkovics Tibor, Csurka István és Kardos G. György. Vajon össze lehetne-e ma hozni ezt a társaságot? (27. oldal) Házasság az iskoláért M­ulatságos történetet mesél­tek a dunántúli kisvárosban élő ismerőseim. Egyszerre tartották meg az apuka és a pici gyerek keresztelőjét. S mindezt azért, hogy a nagyobb gyerek elkezdhesse a tanul­mányait a város legjobb általános is­kolájában, amit éppen most adtak vissza egyházi tulajdonba. Közölték ugyanis az apákkal és anyákkal, hogy ide csak olyan gyerekeket vesznek fel, akiknek a szülei is megkeresztelked­­tek, és az egyház törvényei szerint összeházasodtak. Ennél a családnál bizony mindkét feltétel hibádzott. Ezért aztán sürgősen megkeresztel­­kedett az apuka, egyházilag összehá­zasodtak, s egy füst alatt megkeresz­telték a picit is. Állítólag sokan derültek a törté­neten, de a városból elszármazott ifjú pedagógus házaspár mindenesetre gyorsan keresztvíz alá vitte a már majdnem egyéves gyereket. Egyelőre ugyanis állami iskolában tanítanak, de mit lehet tudni. S azon a pár csepp vízen már igazán ne múljon a gyerek boldogulása, ne kerüljön veszélybe akár csak a lehetősége sem annak, hogy jobb hírű iskolába kerüljön. Egyébként sem árt, ha elterjed a ke­resztelő híre, végül is mostanában annyit kapnak a fejükre a gaz, ateista pedagógusok, hogy jobb lesz vi­gyázni. Olvasható volt ugyan a közneve­lésben, hogy az a sokat idézett mon­dat, amely szerint a pedagógusok a felelősek azért, hogy a legutóbbi negyven esztendőben az ifjúságot tönkretették, az nem a kultuszminisz­ter úr szájából hangzott el, ő csak jelen volt azon a tanácskozáson, ahol ezt egy idős férfi elővezette. Igaz, a tárca vezetője nem kérte ki, nem utasította vissza a feltételezést, bár megtehette volna, hiszen maga is - mint több mi­nisztertársa a jelenlegi kormányban - középiskolában, egyetemeken, illetve főiskolákon tanított az elmúlt évtize­dekben. A rosszindulatú kijelentés - nevezhetnénk akár uszításnak is - őket szintén érintette hát. Szóval jobb, ha ezek a megbízhatatlan (ateista, kont­raszelektált, liberális, az erkölcs érték­rendjét s annak alapját­­ a hitet­­ nem ismerő, marxizmussal fertőzött stb. stb.) pedagógusok minél előbb meg­tanulják, mi a rend az iskolákban. Egyelőre azért csak az egyháziakban. Mi várható ettől az új rendtől? Mi lesz a hatása? Alighanem ugyanaz, mint amilyen a régié volt, amikor vö­rös nyakkendőt illett kötni minden gyerek nyakára. A várható hatást jól példázza egy régi történet egy másik dunántúli városból, ahol a nyakkendő­kötésre tortát rendelt a család, ezzel a felirattal: „Úttörőavatásod alkalmából az Isten áldjon!” B. L.

Next