Mérték, 1992 (1. évfolyam, 4-14. szám)

1992-09-27 / 4. szám

2 Gyorsinterjú • A hét témája Barna Erikával a hazai grafológiáról A Grafoteam Egyesület elnök asszonya harmadik tanévét kezdi a budapesti bölcsészkaron; kétéves speciálkollégiumára nyolcvan hallgató jelentkezett. Ő képviseli hazánkban a brüsszeli székhelyű CEREG szervezetet, azaz a Grafológiai Tanulmányok és Kutatások Európai Körét. - Hírét vettük, hogy Pécsett ezen a héten rendezi meg a Magyar Grafológiai Társaság a grafológus-világkongresszust. - Sajnos nem leszek ott. - Hogyhogy? - A pécsi székhelyű egyesület elmulasztotta meghirdetni programját, semmit nem lehetett megtudni a résztvevőkről, az előadókról. Meghívót sem küldtek. Nem tudni, miként verbuvált, zárt kör ülésezik majd világkongresszusként. Válasza meglepő is, meg nem is. Különböző társaságaik, egyesületeik, intézeteik, akadémiáik ugyan mindannyian az írástudományt művelik, de egymással nemigen akarnak szót érteni. Saját mentségünkre hadd mondjam el: nemzetközi grafológiai nyári egyetemünket mi előre meghirdettük, ellenlábasaink is megtiszteltek bennünket jelenlétünkkel. Senkitől sem irigyeltük azt a tudást, amit Michel de Grave professzortól, a CEREG igazgatójától kaphatott. A korrekt szakmai-versenytársi kapcsolat hiánya azonban annyiban minket is érintett, hogy már programunk ismeretében szerveztek elénk egy másik grafológiai kurzust. - Tönvényszerűő mindez? - Nyugat-Európában sem csak egyetlen grafológiai csoportosulás működik, de ott nem szokás a beelőzés, a szándékos kirekesztés, titkolódzás. E jelenségek nálunk talán annyiban törvényszerűek, hogy csaknem negyvenévi szervezeti csend után, mintegy hat esztendeje kezdett éledezni a hazai grafológia. - Számos a tanfolyam, ön nemzetközi minősítést is szerzett. De ki mondhatja ma magát Magyarországon grafológusnak? - Bárki, aki elolvasott egy-két szakkönyvet, és veszi magának a bátorságot. A grafológus nem szerepel a képzettséghez kötött szakmák listáján. - Ugyanakkor egyre több népszerű magazinban olvashatunk grafológiai elemzéseket. - Ez jó, mert az emberek tudomására jut, hogy grafológia van. És rossz, mert az igényesebb olvasó elnagyoltnak, általánosságokban mozgónak találhatja ezeket az elemzéseket. - Mit nyújthat a grafológia? - Elsősorban önismeretet. Az pedig, ha az egyén kapja is, óriási közösségi erővé válhat. Tudományunk hasznosítható a pályaalkalmassági vizsgálatokban. Az írás jelezhet bujkáló betegségeket, az írás jellemzőinek irányított megváltoztatásával például Nyugaton gyógyítanak is. Jómagam azonban a pedagógiai alkalmazásban látom a legnagyobb fantáziát. A magyar grafológia kiemelkedhetne a nemzetközi mezőnyből, ha pedagógusaink grafológiai képzésben is részesülnének. Az így megszerzett tudás segítségével ugyanis a gyermeki léleknek nem csak egy szeletét láthatnák. B. I. Ne keressünk másik csillagot ! Úgy rémlik, nagyon értünk ahhoz, hogy ugyanazokat a hibákat kövessük el, amelyeket egyszer már mások is elkövettek. Itt van például a tévé meg a rádió. A múlt hét végén hallottam egy nemzetközi tanácskozáson, hogy az úgynevezett harmadik közszolgálati tévéprogram körül viharzanak a kedélyek. Sokan az első két program elsorvadásától tartanak, mások meg úgy gondolják, hogy a műholdas tévé létesítésére szánt hárommilliárd forintot alkalmasabb célra is költhetné a kormány. Ez a vita eldől majd, nem szívesen szólnék bele. Ami foglalkoztat, az a környező országokban élő magyarok ügye. Vajon foghatják-e a nekik szóló, égbe fellőtt és onnan a Kárpát-medencében szétsugározható műsorokat? Elterjedt ugyanis az a hír, hogy a harmadik programot nem az Astra műholdra lőnék fel, hanem egy másikra. S itt kezdődik a bonyodalom. Mert aki vette magának a fáradságot és rokoni kapcsolat révén vagy „csak” érdeklődésből megismerte mondjuk az erdélyi viszonyokat, az tudja, hogy az említett elképzelés két szempontból is kockázatos. Az egyik: a családi készülékek Erdély-szerte az Astrára vannak beprogramozva. Márpedig a legtöbb család nem olyan gazdag, hogy megengedhetné magának az újabb műholdvevő beszerzését. De ez a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy a magyarlakta területeken rengeteg a tömb, vagy ahogy arrafelé nevezik: a blokkház. A mi lakótelepeinkre emlékeztető épületegyüttesekben vegyesen élnek magyarok és románok. El sem tudom képzelni, illetve nagyon is elképzelhető, hogy milyen konfliktusok forrása lesz, ha a magyar lakó a másik műholdra akarja irányítani a közös „tányért”, a román lakó viszont maradni szeretne az Astránál. Az év elején kormányzati körökből azért kárhoztatták a Magyar Rádió vezetőit, mert a vallási műsorokat „korszerűbb” hullámhosszra programozták át. Bár nem vagyok kormánypárti, szerintem is hibát követtek el, feltehetően merő jóhiszeműségből. Nem vették figyelembe, hogy - példánknál maradva - egy erdélyi család sem anyagilag, sem technikailag nincs felkészülve a másik rádióhullám vételére. Most kormánypárti körökből igyekeznek ugyanezt a hibát elkövetni, megengedem, merő jóhiszeműségből. De mi volna, ha egyszer itt, Magyarországon abból indulnánk ki, hogy odaát, a határ túlsó oldalán milyen körülmények között élnek a magyarok? Akkor talán még segítő szándékunkat is képesek volnánk az ő lehetőségeikhez igazítani. Zöldi László A karzatra azért ültem, hogy rálássak az eseményekre. A karzatra a parlamentben az újságírókat küldik, a színházban a közepesnél valamivel olcsóbb jegyeket váltó nézőket. A karzat nem annyira jó hely, mint a zsöllye, s nélkülözi a páholy eleganciáját is, de azért mégsem a kakasülő. Leginkább a magyar parlamentre akartam rálátni. Érdekelt, hogyan működik- amikor működik, miképpen forr ki egy-egy döntés az ellentétes álláspontok összecsapása után. Szerettem volna érezni, hogyan alakul a nagypolitika. Egy amerikai hetilap tudósítójaként ültem be az úgynevezett sajtópáholyba, mely hangzatos neve dacára egyszerű karzat. Tapasztalásaimról számot adtam e hasábokon, más hazai lapokban, s a Nationben is (ez az amerikai demokraták hetilapja). Mostanában azonban már egyre kevesebbet járok az ország házába. Nem az érdeklődésem múlt el, de már nem hiszem, hogy ügyeink ott dőlnek el. A magyar politika hadszíntere egyre inkább kikerül e túldíszített épületből. Pedig a múlt héten is fontos dolgok történtek az ülésteremben, a kormány számot adott kétéves működéséről, melyet az ellenzék (sőt a koalíciós pártok egy része is elégtelennek minősített, s ezt a kormány tagjai sértetten vették tudomásul. A kritikai össztűz azonban egyiküket sem indította arra, hogy beadja lemondását. A kormányfő megtartotta sokadik önérzetes beszédét, s minden megy tovább a maga útján. Eközben Pozsonyban kommandósok véresre verték a Ferencváros (amúgy hírhedt) szurkolóit. Budapesten zajos tüntetés volt, az összesereglett (általam háromezresre becsült) csoportosulás nemcsak a tévé és a rádió, hanem az állam elnökének lemondását is követelte. Bősnél arra készülnek, hogy eltereljék a Dunát, s így bizonyos magyar városok víz nélkül maradhatnak, a hajózás lehetőségei is megváltoznak, csakúgy, mint az ország határvonala. Déli szomszédságunkban folyik tovább a háború, az ENSZ és más nemzetközi szervezetek erőfeszítései lapzártáig semmit sem értek. A felsorolt események együtt és egyenként is nyomósabbak, mint a parlamentben elhangzó szavak és az odabent hozott döntések. Azt hiszem, ideje, hogy karzatomat valahol másutt helyezzem el. Ha csak a belföldi eseményekre figyelek, aligha van más választásom, mint az utca. A mostani hétre tiltakozó felvonulást szervez a Demokratikus Charta. Nyilván a jobboldali erők is hallatni akarják hangjukat, számítok rá, hogy a közeli jövőben további tömegdemonstrációk várhatóak. Az a legkülönösebb, hogy az utcai megmozdulásokban egyre több országgyűlési képviselő vesz részt. A médiaelnökök távozását sürgető tüntetésen hat képviselőt láttam a mikrofon körül. Megértem, ha a nép tüntet, pláne ha úgy érzi, hogy a kormány vagy a parlament nem képviseli eléggé az ő érdekeit. Na de a parlament tagjai? Ők is úgy vélnék, hogy a fontos kérdések immár nem dönthetők el az ülésteremben? Ha igen, miért nem mondanak le mandátumukról (fizetésükről és egyéb javadalmaikról)? Hogyan képesek összeegyeztetni magas közjogi helyzetüket utcai szerepléseikkel? Az ősi közmondás szerint nem lehet egyszerre szexuális tevékenységet folytatni s a szűzhártyát épségben megőrizni. Nagy a baj a magyar belpolitikában, ha már a honatyák is elégtelen fórumnak találják a parlament plenáris ülését. Mit szóljunk akkor mi, akiknek legföljebb a karzaton - vagy csak a tévékészülékek előtt jut hely? Ha az országgyűlési képviselők olyan tüntetéseken intéznek szónoklatokat az összegyűltekhez, ahol a jelszavak támadnak más képviselőket, sőt támadják az állam elnökét is, akkor logikus, hogy a politikailag ellenérdekű képviselők más tüntetéseken jelennek meg. Úgy tetszik, vannak olyan állampolgárok, választott és k önjjelölt politikusok, akiket a békés és vértelen rendszerváltás nem elégített ki. Ők játszanak a szavakkal, az indulatokkal a tűzzel. Ha a dolgok továbbra is így haladnak (hátrafelé), hamarosan megértjük, hogy szavazatokkal már nem lehet politikai győzelmet aratni, s a hatalom csak az utcán - utcahosszal - szerezhető meg. Ami annyit tesz, hogy a magyar parlamenti demokráciának fokozatosan befellegzik. Végkövetkeztetésemtől elkomorulok. Nem tartott soká... Az önök hűséges krónikásaként lelkiismereti kötelességem, hogy mindent lássak, mindent halljak, mindent megértsek, s alkalmanként továbbadjam, így a jelenlegi körülmények között karzatomat elhagyni kényszerülök, s átmenetileg -jobb idők bekövetkeztéig — átülök a tribünre. Karzat - Tribün Vámos Miklós Utcahosszal NAPTÁR A szabadság dzsungelében A századforduló lelkészből lett kiváló liberális politikusa. Friedrich Naumann (1860-1919) nevét most egy alapítvány viseli. Ennek támogatásával jött létre a múlt hét végén a Magyar PEN Club és a Romániai Magyar PEN Centrum regionális konferenciája. A tanácskozás tárgya A szabadság dzsungelében volt. Dr. Stefan A. Musto, az alapítvány igazgatója szellemes bevezetőjében azt az óhaját fejezte ki, miszerint a ma hangadó „Homo oeconomicus occidentalis axiomaticus” (tehát gazdasági beállítottságú, merev gondolkodású nyugati embertípus) és az előadó által „Homo historicus orientalis romanticus”nak nevezett (ez lennénk mi: történetiségben élő romantikusok) valamiféle belső szintézisben találkoznék. Konrád György Kárpát-medencei kérdezősködés címmel beszélt az újkeletű szabadság örömeiről és aggodalmairól. Az irodalom errefelé százötven éve kontinuus, és nincs megbánni valója. A közelmúltban még a radikális cselekvés szükségességét hirdette. De mit tegyen ma, miután Magyarország végre csakugyan szabad? A feladat elsősorban a szuverenitás tudatosítása, figyelembe véve azt a veszélyt, hogy a kommunista erőszakszervezeteket netán nacionalista erőszak váltja fel. Nem lenne helyes, ha a „politikai nemzet ” helyére egy újsütetű etnikai nemzet kívánalma lépne. Az „ideologikus nacionalizmus infantilizmusa” következtében saját lakóhelyünkön lennénk hajléktalanok, mégpedig nem csak szellemi tekintetben... Jeszenszky Géza nem miniszterként, inkább mint történész szólt a témához, s maga is örömmel állíthatta: egyetért Konrád tételeivel. - A kommunizmus legfélelmetesebb hagyományai közé tartozik a felelősség hiánya. Ma éppen a felelősség mondatja velünk, hogy tudomásul véve a történet tényeit, s a hetvenöt éven át folyvást lopakodó etnikai „tisztogatás” következményeit is, most mégis azt mondjuk: ez tovább nem folytatható, hanem minden revíziót kizárva, ideje a térségben, mintegy a vallási béke mintájára, megteremtenünk az etnikumok autonómiáját. Az erdélyi Gálfalvi Zsolt, a Romániai Magyar PEN Centrum elnöke egy-két derűs anekdotával élénkítette dzsungelben való bolyongásunk különben szomorú tapasztalatait. Íme egy történet abból a időből, mikor is Bözödi György, a Székely bánya szerzője ritkán volt szabadlábon. Egy ilyen kivételes alkalommal tanúja lehetett, amikor írótársai egymás és mások jövedelméről vitatkoztak. Bözödi így szólt: Mit érdekel, hogy mások mit keresnek? Örvendek, ha engem nem keresnek. Most végre mindnyájan ennek örvendhetünk. Ez is valami... Haraszti Miklós ugyan a konferencia elé hozta a média körüli hazai politikai harc kérdéseit, de erre senki nem reflektált. Vita különben is alig volt, mint az elnöklő Hubay Miklós megállapította: ellenségeskedés vagy akár disszonáns hang sem. Úgy látszik, az írók már rájöttek arra, amit Székely János valahogy így fogalmazott: „Nacionalizmus ellen nem lehet nacionalizmussal harcolni.” K. N. I. 1992. szeptember 27. MÉRTÉK Latyi kilencven Latabár Kálmán, a leghíresebb „Latyi”, most novemberben lenne kilencvenéves. A televízió emlékműsort készít a népszerű színész születésnapja tiszteletére. A legismertebb filmjeiből vett részletek mellett érdekességekkel is találkozhatnak majd a nézők. Viszonylag sok televíziós felvétel maradt fenn Latyiról, az összeállításban természetesen ezekből is válogatnak majd. A legmeglepőbb részlet viszont - ha sikerül rekonstruálni egy régi filmszalagot - az az epizód lehet, amelyen Latabár Kálmán egy drámai monológot ad elő, minden tréfa nélkül. Korda Sándor száz Jövőre egy még híresebb magyar művész születésének kerek jubileumát ünnepelheti a filmvilág. Száz esztendeje született Sir Alexander Korda, azaz Korda Sándor. Túrkeve mellett, Pusztatúrpásztón látta meg a napvilágot a később Churchill-lel és más világnagyságokkal barátkozó filmrendező, producer. Szülőföldjén máris felhívás született - a Jász-Nagykun- Szolnok megyei nyugdíjasok kultúregyesülete tette közzé -, amelyben javaslatokat, ötleteket, s persze némi pénzt is várnak a méltó ünnepléshez. Feltételezhető, hogy a gyorsan ébredő és ezért minden tiszteletet megérdemlő nyugdíjasok mellett a magyar filmművészek, filmbarátok és állami intézmények sem feledkeznek meg Korda Sándor centenáriumáról. Ruszt Csabán Az idei évadját Ruszt József vendégrendezésével nyitotta meg a békéscsabai Jókai Színház. Sütő András drámájával, A szuzai menyegzővel állt vendégművészeket is foglalkoztató társulata a közönség elé. A darab magyarországi ősbemutatóját is Ruszt József rendezte 1981-ben, a budapesti Nemzeti Színházban. - Amikor a meghívást kaptam, akkor persze még nem gondoltuk, hogy Tőkés László éhségsztrájkja ad majd aktualitást az előadásnak - nyilatkozta a Békés Megyei Hírlapnak a rendező. - Anélkü , hogy politizálni kezdenék, de ahogyan Tőkés mondja: nem egyszerűen az erdélyi magyarság kérdéséről van szó, hanem egy többnemzetiségű ország demokratikus alapállásáról. Ez a darab azt a gondolatot érinti, hogy egy fokon túl jellemtelenség az asszimiláció... A filmterjesztők összefognak A nyáron megalakult a Filmterjesztők Országos Szervezete Budapesten - de szolnoki székhellyel. Szolnok megye első, magánvállalkozásban működő mozgóképszínháza, a Tisza Mozi Kft. vállalta ugyanis a filmszakma e fontos ágának nem kevés adminisztrációval (is) járó összefogását. Szolnokon lesz hát a szervezet közgyűlése. S ha már közgyűlés lesz, alkalmat ad arra, hogy országos tanácskozást rendezzenek - vásárral és technikai bemutatóval egybekötve - a hazai filmterjesztők és videósok. A háromnapos találkozón (október 1-3. között) nem csupán „a privatizáció diszfunkcionális mellékhatásait” (miként egyik előkészítő, írásos anyagukban olvashatni) tárgyalják meg a résztvevők. Sort kerítenek „a filmterjesztők hagyományteremtő báljának megrendezésére” is (amiképp egy másik hasonló anyagukban olvashatni). Hogy az előbbi mit jelent, azt könnyű megfejteni: a mozihálózat elsorvadását. Reméljük, az utóbbi meg abban teremt hagyományt, hogy az előbbinek erőik szerint útját állják a bálon összemelegedők. Független filmek Független filmnek nevezi magát újabban az amatőr film, indokoltan, amennyiben jogos elégedetlenséggel próbál szabadulni az „amatőr” elnevezéshez kapcsolódó mellékzöngétől. Tehát: Kaposváron, szeptember 24-27. között az elmúlt huszonöt év legjelentősebb hazai amatőr filmjeit mutatják be egy visszatekintő fesztiválon, ám ez a rendezvény a „Negyedszázad Független Magyar Filmjei Fesztivál” nevet viseli. A Somogy Megyei Művelődési Központ ad otthont pár napra a mozgóképkészítése nem jelentéktelen ágazatának.