Reggeli Hirlap, 1927. augusztus (36. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-07 / 178. szám
1927 Vili 7 A költő szerelmi drámája ■ írta: Carly Blackvogel Első évfordulója van a nagy író halálának, aki úgy ismerte és ecsetelte a női lelket, ahogy még senki más. A faluban, ahol született, ahol minden nyáron a nagyváros zajától pihente ki magát, új szobrot emeltek neki, amelyről ma kell a lepelnek lehullania. A birodalom és a külföld minden vidékéről érkeztek tisztelői mindkét nemből, hogy a fájdalmas ünnepségen résztvegyenek. Nagy hirlap Ipok tudósítókat küldtek ki. Mint egy évvel ezelőtt nehezedett most is mindenen az ijesztő titok, amely a nagy ember utolsó óráit vette körül.’ Szülőházától nem messze találták holtan az ösvényen. ] Soha sem lehetett bizonyosan megtudni, mi ragadta el olyan hirtelen, kirek száll-ttak szerte, egyik kalandosabb volt, mint a másik; elhitték mohón, hogy legott el- vessék, mihelyst egy újabbról, még szőr-nyűségesebbről lehetett hallani. Magától érthetően, valamennyinek regényeserotikus háttere volt. Arisztokrata hölgyek, művésznők, színésznők, nagystílű hetérák mindannyian felkeresték már az alig harmincöt éves elhunyt sírját, mert őket, mindnyájukat szerette, ismerte és művészien értékesítette, mennél találékonyabban, raffináltabban voltak organizálva, lényük annál inkább izgatta benne a férfit s a lélekbúvárt. A szoborlelepzés után a báró földesúr-i kastélyában kis diner volt, amelyen a bárónő egy fiatal húgán és egy barátnőjén kívül — hivatásos szobrásznő — még három újságíró is részt vett, akik a bárónak minden tekintetben ajánlva voltak. Egy francia, angol és német világlapot képviseltek és természetesen lázban égtek a kíváncsiságtól, hogy lapjaikat nemcsak durva realitásokról értesít- tessék, mint egy szolgálatkész levelező- hivatal, hanem érzelemdús intimitások-ról, mikről Havas, Laffan és Wolff ügy- nökéi nem értesülnek. A társalgás, dacára a futólagos kitéréseknek, mindig visszatért a meghalt költőhöz. Desszert után, amikor a házi urat gazdasági ügyekben kiszólitották és a három hölgy a toll három férfiával egyedül maradt kávé, likőr és cigaretta mellett, az egyetlen név csendült ki minduntalan minden beszédből, lebegett minden kék füstkarikában, ami a helyiségben szerteszét remegett, eltávolítani látszott az élőket, hogy a teret a halott személyével töltse be, akiről nem tudta senki, hogyan halt meg. — Oh, ha Maga tudná, milyen iszonyú dolgokat beszélnek erről! — mondta a bárónő a francia tudósítónak, kivel egy diszkrét ablakmélyedésbe vonult, úgy, hogy beszédjüket senki sem hallgathatta ki, főként akkor nem, ha, mint most, titkolódzva suttogtak. A bárónő már nem volt egészen fiatal, de még mindig igen elbájoló, szerette, ha „femme supérieuse“nek tartják és értett hozzá hamvasszőke fejének utánozhatatlan mozdulatával, hogyan kell az embereket szellemileg alárendelteknek bélyegezni. — Mit beszélnek? — kérdezte a férfi elragadtatott hivatásos kíváncsisággal. Mintegy álomba veszve játszadozott a bárónő karosszéke aranyfogantyújával s teljesen hibátlan, megelevenítő visszaemlékezéssel, inkább magához, mint a tudósítóhoz beszélte: — Majdnem mindennap megfordult nálunk. és én lelkileg igen közel álltunk egymáshoz. Nagykulturájú ember volt, szellemileg alárendelt nőkkel soha sem bajlódott. Soha!... soha!... Az emberek azt mondják, hogy engem szeretett volna. Ők mondják, hogy az uram igazságos féltékenységében nem mondta ki a veszedelmes szót, hanem csak megmagyarázóan és elegánsan rándított vállán. Mondják, hogy én lettem így a végzete. Ez mind nem igaz. Vagy csak talán mégis! Talán engem szeretett igazán! De soha sem merészelte nekem csak egyetlen szóval is elárulni. Érintkezésünk tisztán baráti volt, higyje el nekem! Lelki üdvömre esküszöm Magának, hogy nem én volttam a végzete... kérem, kérem, higyjen nekem! Keskeny, fehérre púderezett kezei öszszekulcsolódtak. Két hangulatos könnycsepp hullott a világos szemekből, melyek közül „Crayon-Dorin“ húzott sötét félholdakat. Nagy rettegésben volt, hogy végül meggyőznie sikerült hallgatóját. A francia belsőleg ujjongott, úgyis mint hivatásos, úgyis mint ember. Fantáziája előtt patetikus tárca keletkezett, amelyben a költő bosszúálló golyótól találva fekszik a háttérben, mialatt egy bájos asszony sír, egy megsértett férj megbocsájt... Egy másik ablakmélyedésben ült a szobrásznő az angollal. Sápadt, csendes fiúarc, fiús keskeny és szűk felsőtest, mihez erősen domborodó sarlóalakú csipők rajzoltak kéjes talányt. Rézbarna szemeinek ritka, fátyolosan fénylő csillogása volt. Második szava a nagy művészt, Bordouet érintette. — Ha Maga tudná, milyen iszonyú dolgokat beszéltek haláláról az emberek. Intim barátságban voltam vele. Az iránta való lelkesedésemben találtunk egymásra. Művész volt egészen, soha sem tudta a közönséges izgatni. Soha... soha... Azt mondják az emberek, hogy engem szeretett. Túlságosan szeretett volna ... erős egyéniségem az övét megtörte... idő előtt megöregítettem... Azt mondják, én lettem így a végzete... Ez mind nem igaz. Vagy csak annyi, hogy engem szeretett igazán! De soha sem merte ezt nekem egyetlen szóval sem elárulni. Érintkezésünk tisztán baráti volt. Ps igyen nekem! Amilyen igazán szeretem művészetemet, esküszöm Magának, hogy én nem voltam a végzete. Követelem Magától, kinek a legtisztább igazságot mondtam, hogy higgyen nekem! Keresett hidegséggel és biztossággal beszélt, rézbarna szemében a félelem csillogott, hogy utolsó szavait készpénznek találják venni. Az angol hosszasan és figyelmesen nézett rá, cipője hegyétől egész a homlokáig, ami keskeny, ragyogó és sima volt, mint egy jól ápolt gyermeké. Nézte keblének áruló soványságát, csípőjének kéjes, titkos domborodását, fejében tárcája már félig készen volt, kívülről Bordoueval gazdagon felcicomázva, amint a nagy ember egy kielégíthetetlen nőbe halálra szereti magát. A harmadik ablakmélyedésben ült a bárónő húga a némettel. Egy tizennyolcéves angyal, Gretchen frizurát viselt és sírt. .. ... . — Mind nem igaz, ami szörnyűségeket az emberek a haláláról beszéltek! Mindig oly kedves volt hozzám... Mikor megismertem három évvel ezelőtt — még bábukkal játszottam, akkor bábszínházam számára irt prológokat és tündérjátékokat. Szinte gyermekien tiszta ember volt, egész bizonyosan... Az emberek mondják, hogy engem szeretett. Azt mondják, azért halt meg — és így én lettem a végzete. Nem értem egyáltalán, evvel mit értenek. Ez mind nem is igaz. Csak talán, talán engem szeretett, de sohasem árulta el nekem egyetlen szóval sem... nagyon is fiatal voltam... Tudta, hogy evvel igen megijesztett volna és ő mindig olyan volt hozzám, mint egy sokkal idősebb fivér... egész bizonyosan nem én voltam a végzete! Tizennyolc évemre esküszöm Magának, hogy nem voltam az... Legkedvesebb, legjobb, egyetlen Doktorkám, nem igaz... Maga hisz nekem... A sírástól mindig szakadozottabban beszélt Majd megöltem a félelem, hogy utolsó szavait hinni találják. A német nagyon meg volt illetődve. A tárcájának egy tragikus idillt kell adnia, melyben a mindenféle élvezetektől megviselt költő ítél önmaga felett, amint életében először szeret meg egy tiszta szüzet, akire magát érdemetlennek tartja. Az éj leszállt. Virágzó orgonák közül kísértetiesen nézett a fehér szobor a sötétségbe. Egy paraszt cselédleány állt előtte a legényével. Lompos és trágyaillatú volt, de bizonyára Kallipygosnak tisztelték volna, ha a falu lakói görögül beszéltek volna. Ha a szó hiányzott is, nem hiányzott az érzék a megértéshez és a cselédleány fontos tulajdonságai miatt mindenütt elismert és nagyrabecsült volt. Kancsalitó kedvesének minden pillanatban volt számára egy-egy durva csipkelődése. A lányt meglökte a könyökével: — Kigyelmed! — Mit akarsz? — Nem fél kigyelmed? — Ma miér félnék?! — Jézus, ippeg ma egy esztendeje. —■ Hogy ezt itt hidegre tettem. Stimmel! Kihívóan néztek a kancsal szemek a fehér kőarcra fel. — Szerencséje vót, hogy semmise gyütt ki! A legény bólintott. — Oszt legalább meggyuholta, meg levezekelte-e kigyelmed? — Na. — Jézus, ilyet vétket! — Semmi vétek! Az én jogom vét. Saját igazságos jogom . . . Mit köll a városi frakknak utánad mászkálni, meg veled kecmeregni. Még húszat is hidegre teszek, ha muszáj, mint ahogy ezt itt hidegre tettem. A cselédleány remegett a vágytól és rémülettől. Szorosan a legényhez simulva, az ösvénynek vezette, az erdő felé. A három tudósi tó lángoló agyvelővel ült íróasztalánál és irta tárcáját, amely végül autentikusan mondja el, hogyan halt meg a nagy író. Hálószobáikban, széles ágyaik peremén üldögélt e három hölgy. Mindegyik gondosan meg volt már éjszakára fésülve, hímzett éji öltönyt viselt és vidékiesen lóhere, levendula, vagy almavirág illatban úszott. Mindegyik figyelmesen olvasta a szerelmes leveleket, melyet a költő több mint egy éve írt hozzá. Mindegyik annyira el volt kábulva ezen nap emlékeitől s a „Végzet“ mesétől, hogy tényleg hinni kezdték végezetül, hogy a híres ember mégis csak őmiattuk halt meg. Fordította: Dr. K. L.-né. Tapolca bűvös ligeteinek a számára építették át Tapolcát Tapasztalatok az autóbuszról, strandról, fürdőről és másról REGGELI Stófa1 Lángom körébe vonva ezer csillag kering, irtózható zenével szágad körömibe mind száz üstökös, vereslő, világ gyújtó világa sejtelmeim ködéből — ,s fejem káprázva szédül fáklyájuk fókusába. De én vagyok a Központ, ó, Minden én vagyok: tábort járnak köröttem hatalmas csillagok, új fényre gyűl a bolygó, vad üstökös kisápad; halk-hódolón suhannak, mert hozzám kötve vannak mint test köré az árnyak. Fékezve sűzve állok világ közepe; én, szeretve e világot, mely oly szép, mert enyém: sugárzó csillagokra Nap-ének pompát az én tűrzem vetén , énadok világot ti végtelen világok s bő életet ti nektek. Minden parázs atokban az én tüzem ragyog, minden szép éltetekben töröktől én vagyok; minden fény tőlem árad s fényt vissza csak rám hvnz, ha élet él a térben„ miattam él s csak értem; célt bennem ér-e Mind. Az én nevem a Jóság, az én nevem a Szép, az én nevem az Áldás, a Lét, a Lét, a Lét Akarva, s értve mindent, nincs semmi, semmi vágyam, csak állhassak ragyogva, értelmet, éltet ontva az élet fókusában JUHÁSZ GÉZA. -*■—----------17 Görömbölyi Tapolca, aug. 6. (A B. H. munkatársától.) Nagy szerencse, hogy nem állnak feszes tartású rendőrök a tapolcai autóbusz végállomásnál. Ha volnának ott ilyenek, akkor az erkölcsvédelmi rendelet káromkodási szakaszába ütköző kihágás miatt minden tíz kiránduló és átmeneti nyaraló közül — tizet kellene felírniok. Mert bizony — ne essék zokon — a leszállás után nem Tapolca gondozott virágágyain és egész sor szépségein járatják végig szemüket az utasok, hanem mintha káromkodási tilalom nem is volna a megcsonkított magyar gólbuszon — teljes kéjjel és lendülettel, sok okkal és móddal szidják azokat, akiket illet az egész kontinensen egyedülálló drága autóbusz viteldíjak miatt. Beszédes számok pengőben és koronában Tény az, hogy Miskolcon és görömböly Tapolca között közel húszezer koronába kerül az autóbusz viteldíj. Hiszen ennyi pénzért az ember Budapestről a Balatonra és vissza utazhat. Ma már valóban csak a tehetősek engedhetik meg maguknak Tapolca megtekintésének a luxusát. Pedig talán mégsem luxus friss levegőt szívni és önfeledten pihenni a robot óráin és napjai, vagy talán hetei után. Ezért méltatlankodnak, panaszkodnak, bosszankodnak és dühösködnek az utasok, akik nehéz szívvel fizetik meg az 1 pengő 44 fillért kitevő retur autóbuszjegy árát. Annyira sokalják, érthetően, ezt a magas viteldíjat, hogy még a leszállás után is ürömként vegyül a kirándulás örömei közé a miatta való lamentálás. No és ami sorrendben ezután következik, az sem tartozik a legkellemesebb megnyilatkozások közé. A tapolcai strandra gondolunk Még nem pihent meg a kirándulók ajka a magas autóbusz viteldíjak miatt, máris újabb alkalmak kínálkoznak az elkeseredésre és a bosszankodásra. Kezdődik ez mindjárt a strand pénztáránál, ahol 1, azaz egy pengőt, magyarul 12 ezer 500 koronát kell fizetni egy strandjegyért, a kabin használatát is beleértve. Ilyenkor a naiv és nehezen kereső kiránduló számolni kezd: 1 pengő 44 fillér az autóbusz retúrjegy ára, 1 pengő a strandjegy kabinhasználattal, 20 fillér borravaló a kabinosnak, összesen 2 pengő 64 fillér és még nem ettem egy perecet és nem ittam egy pohár sört.. No de rendben van, ha az ember élvezni akar akkor fizessen. Csak éppen az embernek megvan az a régi szokása, hogy a fizetségért élvezni is akar. Szennyes víz a medencében, kavicsos Hernád-homok a strandon Az első, ami a tapolcai strandon feltűnik a látogatónak, az, hogy erősen megcsappant a strand közönsége. Az egyik nap délután például, amikor pedig forrón tűzött az augusztusi nap, írva és mondva ötven vendég lubickolt a piszkos, homokos medencében, heverészett a három év óta használatban levő és élvezetet egyáltalában nem nyújtó mogyoró nagyságú kavicsokat bőségesen tartalmazó, inkább agyag, mint strandhomokon. De beszéljünk előbb a vízről. Az ember perceken át töpreng, gondolkodik és viaskodik ízlésével, esztétikai és higiéniai beleneveltségével, hogy a rekkenő hőség dacára is belevesse-e magát a vízbe, amely ízléstsértően piszkos. Azt mondja az egyik benfentes: — Kérem szépen, minden hónapban egyszer kiürítik a medencét és kikotorják a fenekén felgyülemlett homok és kavicsréteget. Ilyenkor legalább három napon keresztül üzemen kívül van a strand, mivel 72 óra alatt telik meg újból a medence. Éppen hétfőn eresztettük le legutóbb a vizet és csak szerdán telt meg annyira, hogy használatra alkalmas. Két napon át „potyára“ jöttek ide a strandolók. — Mindig ilyen kevesen vannak mostanában a strandon? — kérdezzük. — Bizony kérem, mióta a miskolci stradfürdő megnyílt, azóta ide csak azok jönnek, akiknek van pénzük a drága autóbuszra. Nincsenek zuhanyok, kevés a nyugágy Ilyen előzmények után, mint felelőtlen elemek, szemlét tartunk a strand közön-sége felett. Valóban az úgynevezett exkluzív és előkelő társaság tagjaiból regrutálódik a közönség. Félős azonban, hogy ezek is meggondolják a dolgot, hacsak a strandhomokkal valami nem történik. Tudniillik a három évvel ezelőtt elhelyezett Hernád-homok annyira kavicsos és olyan agyagszerű, hogy valósággal bántja a mezíttelen testet. Pedig egy pengő belépődíjért lehetne valami ellenszolgáltatást nyújtani a közönségnek, amely azonfelül még a drága autóbuszra Azzal az érzéssel hagyjuk magunk mögött a megfogyatkozott forgalmú strandot, hogy most már megszabadultunk a közönség panaszainak tömkelegétől. De csakhamar rájövünk, hogy tévedni emberi dolog. Sétánk során egymásután jönnek hozzánk a kabinfürdőnek kiszolgáltatott vendégek. Azt mondja az egyik: . . „ A Kérem nem ártana, ha foglalkozna a sajtó a gyógyfürdő használata körül mutatkozó visszásságokkal. Például _ a fürdési idő, a vetkőzést és öltözködést beleszámítva 45 perc. Ez a minimálisra szabott idő egyáltalában nincs arányban a fürdőjegy árával. Azután negyven fillér egy törülköző kölcsöndíja. Aztán előfordul az is, hogy bemegy egy zártkörű hölgytársaság a medencébe és beengednek hozzájuk higéniai és esztétikai szempontból egyáltalában nem kívánatos nőket is, ezekbe sűrűsödik öszsze nagyjából a közönség panasza. — A sorrendet is illenék betartani a fürdésre jelentkezők között, hogy ne előzzék meg a későbben jövők a korábban érkezetteiket.Ezek után felvethetnénk a kérdést, hogy miért van ez így? Miért gördítenek mesterséges akadályokat Tapolca idegenforgalmának felfokozása elé és miért teszik lehetetlenné a széles népreis áldoz. Aztán például a szennyes vizet és a testnek kellemetlen Hernád-homokot tetőzi az a körülmény, hogy még mindig nincsenek zuhanyok. A strandolók homokos testtel lubickolnak és úszkálnak a medencében, amelynek vize a megtelés után órákon belül már újra kellemetlenül szennyes. Néhány nyugágy is elkelne még itt ahol megtizedelődött a strandolok sora. Jegek számára a tapolcai nyaralást — a magas autóbusz viteldijakkal, a drága strand beléptjjal és a 45 percre limitált fürdési idővel, a 40 filléres törülöző kölcsöndíjjal. Elvégre is a strandolás és az üdülés nemi luxus ma már, hanem léti szükséglet. A test konzerválása, a lélek felüdítése, a jó levegő szívása van olyan fontos élettényező, mint akár az evés, vagy az ivás, vagy legalább is nem sokkal maradnak ezek mögött. Talán mégis több szociális érzékkel, nagyobb ötletességgel kellene a tapolcai strandolás és fürdőzés ügyét szolgálni, mint azt ma teszik. A nyaralási főszezonban vágyunk és egy forró délután mindössze ötven vendég, ezek között sokan gyermekek, szállingóztak a hatalmas tapolcai strandon. Mérsékeljék az autóbusz viteldíjakat, szállítsák le a strand használati díját, tegyék használhatóvá a homokot, szereljenek fel zuhanyokat , majd meglátjuk, hogy százakkal nő a közönség száma is és a mai halódó életet eleven lüktető fürdőkonjunktúra váltja fel. : * Fehér- és ajourhímzésre a varrógépen teljesen ingyen tanítja meg vevőit a Singer varrógép részvénytársaság. Miskolc, Széchenyi utca 61. sz. A közönség és a kabinfürdők