Reggeli Hirlap, 1927. augusztus (36. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-07 / 178. szám

1927 Vili 7 A költő szerelmi drámája ■ írta: Carly Black­vogel Első évfordulója van a nagy író halálá­nak, aki úgy ismerte és ecsetelte a női lelket, ahogy még senki más. A faluban, ahol született, ahol minden nyáron a­­ nagyváros zajától pihente ki magát, ú­j szobrot emeltek neki, amelyről ma kell a lepelnek lehullania. A birodalom és a külföld minden vidékéről érkeztek tiszte­lői mindkét nemből, hogy a fájdalmas­­ ünnepségen résztvegyenek. Nagy hirlap I­pok tudósítókat küldtek ki. Mint egy év­vel ezelőtt nehezedett most is mindenen­­ az ijesztő titok, amely a­­ nagy ember­­ utolsó óráit vette körül.’ Szülőházától­­ nem messze találták holtan az ösvényen. ] Soha sem lehetett bizonyosan megtudni,­­ mi ragadta el olyan hirtelen, k­irek száll-­t­tak szerte, egyik kalandosabb volt, mint­­ a másik; elhitték mohón, hogy legott el-­­ vessék, mihelyst egy újabbról, még szőr-­­­nyűségesebbről lehetett hallani. Magá­tól érthetően, valamennyinek regényes­­erotikus háttere volt. Arisztokrata höl­gyek, művésznők, színésznők, nagystílű hetérák mindannyian felkeresték már az alig harmincöt éves elhunyt sírját, mert őket, mindnyájukat szerette, ismerte és művészien értékesítette, mennél találé­­kon­yabban, raffináltabban voltak orga­nizálva, lényük annál inkább izgatta ben­­ne a férfit s a lélekbúvárt. A­ szoborlelepzés után a báró földesúr-­i kastélyában kis diner volt, amelyen a bárónő egy fiatal húgán és egy barátnő­jén kívül — hivatásos szobrásznő — még három újságíró is részt vett, akik a bá­rónak minden tekintetben ajánlva vol­tak. Egy francia, angol és német világ­lapot képviseltek és természetesen láz­ban égtek a kíváncsiságtól, hogy lapjai­kat nemcsak durva realitásokról értesít-­­ tessék, mint egy szolgálatkész levelező-­­ hivatal, hanem érzelemdús intimitások-­­­ról, mikről Havas, Laffan és Wolff ügy-­­ nökéi nem értesülnek. A társalgás, dacára a futólagos kitéré­seknek, mindig visszatért a meghalt köl­tőhöz. Desszert után, amikor a házi urat gazdasági ügyekben kiszólitották és a három hölgy a toll három férfiával egye­dül maradt kávé, likőr és cigaretta mel­lett, az egyetlen név csendült ki mindun­talan minden beszédből, lebegett minden kék füstkarikában, ami a helyiségben szerteszét remegett, eltávolítani látszott az élőket, hogy a teret a halott személyé­vel töltse be, akiről nem tudta senki, ho­gyan halt meg. — Oh, ha Maga tudná, milyen iszonyú dolgokat beszélnek erről! — mondta a bárónő a francia tudósítónak, kivel egy diszkrét ablakmélyedésbe vonult, úgy, hogy beszédjüket senki sem hallgathatta ki, főként akkor nem, ha, mint most, tit­­kolódzva suttogtak. A bárónő már nem volt egészen fiatal, de még mindig igen elbájoló, szerette, ha „femm­e supérieuse“­­nek tartják és értett hozzá hamvasszőke fejének utánozhatatlan mozdulatával, ho­gyan kell az embereket szellemileg alá­rendelteknek bélyegezni. — Mit beszélnek? — kérdezte a férfi elragadtatott hivatásos kíváncsisággal. Mintegy álomba veszve játszadozott a bárónő karosszéke aranyfogantyújával s teljesen hibátlan, megelevenítő vissza­emlékezéssel, inkább magához, mint a tudósítóhoz beszélte: — Majdnem mindennap megfordult ná­lunk.­­ és én lelkileg igen közel álltunk egymáshoz. Nagykulturájú ember volt, szellemileg alárendelt nőkkel soha sem bajlódott. Soha!... soha!... Az emberek azt mondják, hogy engem szeretett volna. Ők mondják, hogy az uram igazságos féltékenységében nem mondta ki a vesze­delmes szót, hanem csak megmagyará­­zóan és elegánsan rándított vállán. Mond­ják, hogy én lettem így a végzete. Ez mind nem igaz. Vagy csak talán mégis! Talán engem szeretett igazán! De soha sem merészelte nekem csak egyetlen szó­val is elárulni. Érintkezésünk tisztán ba­ráti volt, higyje el nekem! Lelki üdvöm­re esküszöm Magának, hogy nem én volt­­tam a végzete... kérem, kérem, h­igy­jen nekem! Keskeny, fehérre púderezett kezei ösz­­szekulcsolódtak. Két hangulatos könny­csepp hullott a világos szemekből, me­lyek közül „Crayon-Dorin“ húzott sötét félholdakat. Nagy rettegésben volt, hogy végül meggyőznie sikerült hallgatóját. A francia belsőleg ujjongott, úgyis mint hivatásos, úgyis mint ember. Fan­táziája előtt patetikus tárca keletkezett, amelyben a költő bosszúálló golyótól ta­lálva fekszik a háttérben, mialatt egy bájos asszony sír, egy megsértett férj megbocsájt... Egy másik ablakmélyedésben ült a szobrásznő az angollal. Sápadt, csendes fiúarc, fiús keskeny és szűk felsőtest, mihez erősen domborodó sarlóalakú csi­­pők rajzoltak kéjes talányt. Rézbarna szemeinek ritka, fátyolosan fénylő csil­logása­ volt. Második szava a nagy mű­vészt, Bordouet érintette. — Ha Maga tudná, milyen iszonyú dol­gokat beszéltek haláláról az emberek. Intim barátságban voltam vele. Az irán­ta való lelkesedésemben találtunk egy­másra. Művész volt egészen, soha sem tudta a közönséges izgatni. Soha... so­ha... Azt mondják az emberek, hogy en­gem szeretett. Túlságosan szeretett vol­na ... erős egyéniségem az övét megtör­te... idő előtt megöregítettem... Azt mondják, én lettem így a végzete... Ez mind nem igaz. Vagy csak annyi, hogy engem szeretett igazán! De soha sem merte ezt nekem egyetlen szóval sem el­árulni. Érintkezésünk tisztán baráti volt. Ps igy­­en nekem! Amilyen igazán szere­tem művészetemet, esküszöm Magának, hogy én nem voltam a végzete. Követe­lem Magától, kinek a legtisztább igazsá­got mondtam, hogy higgyen nekem! Keresett hidegséggel és biztossággal beszélt, rézbarna szemében a félelem csillogott, hogy utolsó szavait készpénz­nek találják venni. Az angol hosszasan és figyelmesen né­zett rá, cipője hegyétől egész a homlo­káig, ami keskeny, ragyogó és sima volt, mint egy jól ápolt gyermeké. Nézte keb­lének áruló soványságát, csípőjének ké­jes, titkos domborodását, fejében tárcája már félig készen volt, kívülről Bordoue­­val gazdagon felcicomázva, amint a nagy ember egy kielégíthetetlen nőbe halálra szereti­ magát. A harmadik ablakmélyedésben ült a bárónő h­úga a némettel. Egy tizennyolc­éves angyal, Gretchen frizurát viselt és sírt. .. ... . — Mind nem igaz, ami szö­rny­űségeket az emberek a haláláról beszéltek! Mindig oly kedves volt hozzám... Mikor megis­mertem három évvel ezelőtt — még bá­bukkal játszottam, akkor bábszínházam­ számára irt prológokat és tündér­játékokat. Szinte gyermekien tiszta ember volt, egész bizonyosan... Az emberek mondják, hogy engem szeretett. Azt mondják, azért halt meg — és így én lettem a végzete. Nem­ értem egyáltalán, evvel mit értenek. Ez mind nem is igaz. Csak talán, talán en­gem szeretett, de sohasem árulta el ne­kem egyetlen szóval sem... nagyon is fia­tal voltam... Tudta, hogy evvel igen megijesztett volna és ő mindig olyan volt hozzám, m­int egy sokkal idősebb fivér... egész bizonyosan nem én voltam a végze­te! Tizennyolc évemre esküszöm Magának, hogy nem voltam az... Legkedvesebb, leg­jobb, egyetlen Doktorkám, nem igaz... Maga hisz nekem... A sírástól mindig szakadozottabban be­szélt Majd megölte­m a félelem, hogy utol­só szavait hinni találják. A német nagyon meg volt illetődve. A tárcájának egy tragikus idillt kell adnia,­­ melyben a mindenféle élvezetektől megvi­selt költő ítél önmaga felett, amint életé­ben először szeret meg egy tiszta szüzet, akire magát érdemetlennek tartja. Az éj leszállt. Virágzó orgonák közül kísértetiesen nézett a fehér szobor a sö­tétségbe. Egy paraszt cselédleány állt előtte a legényével. Lompos és trágyail­­latú volt, de bizonyára Kallipygosnak tisztelték volna, ha a falu lakói görögül beszéltek volna. Ha a szó hiányzott is, nem hiányzott az érzék a megértéshez és a cselédleány fontos tulajdonságai miatt mindenütt elismert és nagyrabecsült volt. Kancsalitó kedvesének minden pillanat­ban volt számára egy-egy durva csipke­lődése. A lányt meglökte a könyökével: — Kigyelmed! — Mit akarsz? — Nem fél kigyelmed? — Ma miér félnék?! — Jézus, ippeg ma egy esztendeje. —■ Hogy ezt itt hidegre tettem. Stim­­mel! Kihívóan néztek a kancsal szemek a fehér kőarcra fel. — Szerencséje vót, hogy semmise gyütt ki! A legény bólintott. — Oszt legalább meggyuholta, meg le­­vezekelte-e kigyelmed? — Na. — Jézus, ilyet vétket! — Semmi vétek! Az én jogom vét. Sa­­ját igazságos jogom . . . Mit köll a városi frakknak utánad mászkálni, meg veled kecmeregni. Még húszat is hidegre teszek, ha muszáj, mint ahogy ezt itt hidegre tettem. A cselédleány remegett a vágytól és ré­mülettől. Szorosan a legényhez simulva, az ösvénynek vezette, az erdő felé. A három tudósi tó lángoló agyvelővel ült íróasztalánál és irta tárcáját, amely végül autentikusan mondja el, hogyan halt meg a nagy író. Hálószobáikban, széles ágyaik peremén üldögélt e három hölgy. Mindegyik gon­dosan meg volt már éjszakára fésülve, hímzett éji öltönyt viselt és vidékiesen ló­here, levendula, vagy almavirág illatban úszott. Mindegyik figyelmesen olvasta a sze­relmes leveleket, melyet a költő több mint egy éve írt hozzá. Mindegy­ik annyira el volt kábulva ezen nap emlékeitől s a „Végzet“ mesétől, hogy tényleg hinni kezdték végezetül, hogy a híres ember­ mégis csak őmiattuk halt meg. Fordította: Dr. K. L.-né. Tapolca bűvös liget­einek a számára építették át Tapolcát Tapasztalatok az autó­buszról, strandról, für­dőről és másról REGGELI Stóf­a1 Lángom körébe vonva ezer csillag kering, irtózható zenével szágad körömibe mind­ száz üstökös, vereslő, világ gyújtó világa sejtelmeim ködéből — ,s­ fejem káprázva szédül fáklyájuk f­ókusába. De én vagyok a Közpon­t, ó, Minden én vagyok: tábort járnak köröttem hatalmas csillagok, új fényre gyűl a bolygó, vad üstökös kisápad; halk-hódolón suhannak, mert hozzám kötve vannak mint test köré az árnyak. Fékezve s­űzve állok világ közepe; én, szeretve e világot, mely oly szép, mert enyém: sugárzó csillagokra Nap-ének pompát az én tűrzem vet­­én , én­­adok világot ti végtelen világok s bő életet ti nektek. Minden parázs atokban az én tüzem ragyog, minden szép éltetekben t­öröktől én vagyok; minden fény tőlem árad s fényt vissza csak rám hvnz, ha élet él a térben„ miattam él s csak értem; célt bennem ér-e Mind. Az én nevem a Jóság, az én nevem a Szép, az én nevem az Áldás, a Lét, a Lét, a Lét Akarva, s értve mindent, nincs semmi, semmi vágyam, csak állhassak ragyogva, értelmet, éltet ontva az élet fókusába­n JUHÁSZ GÉZA. -*■—----------1­7 Görömbölyi Tapolca, aug. 6. (A B. H. munkatársától.) Nagy sze­rencse, hogy nem állnak feszes tartású rendőrök a tapolcai autóbusz végállomás­nál. Ha volnának ott ilyenek, akkor az erkölcsvédelmi rendelet káromkodási szakaszába ütköző kihágás miatt minden tíz kiránduló és átmeneti nyaraló közül — tizet kellene felírniok. Mert bizony — ne essék zokon — a leszállás után nem Tapolca gondozott virágágyain és egész sor szépségein járatják végig szemüket az utasok, hanem mintha káromkodási tilalom nem is volna a megcsonkított magyar gólbuszon — teljes kéjjel és len­dülettel, sok okkal és móddal szidják azo­kat, akiket illet az egész kontinensen egyedülálló drága autóbusz viteldíjak miatt. Beszédes számok pengőben és koronában Tény az, hogy Miskolcon és görömböly Tapolca között közel húszezer koronába kerül az autóbusz viteldíj. Hiszen ennyi pénzért az ember Budapestről a Bala­tonra és vissza utazhat. Ma már valóban csak a tehetősek engedhetik meg maguk­nak Tapolca megtekintésének a luxusát. Pedig talán még­sem luxus friss levegőt szívni és önfeledten pihenni a robot órái­n és napjai, vagy talán hetei után. Ezért méltatlankodnak, panaszkodnak, bosszankodnak és dühösködnek az uta­sok, akik nehéz szívvel fizetik meg az 1 pengő 44 fillért kitevő retur autóbusz­­jegy árát. Annyira sokalják, érthetően, ezt a magas viteldíjat, hogy még a leszál­lás után is ürömként vegyül a kirándulás örömei közé a miatta való lamentálás. No és ami sorrendben ezután követke­zik, az sem tartozik a legkellemesebb megnyilatkozások közé. A tapolcai strandra gondolunk Még nem pihent­ meg a kirándulók ajka a magas autóbusz vi­teldíjak miatt, máris újabb alkalmak kí­nálkoznak az elkeseredésre és a bosszan­­kodásra. Kezdődik ez mindjárt a strand pénztáránál, ahol 1, azaz egy pengőt, magyarul 12 ezer 500 koronát kell fizetni egy strandjegyért, a kabin használatát is beleértve. Ilyenkor a naiv és nehezen ke­reső kiránduló számolni kezd:­­ 1 pengő 44 fillér az autóbusz retúr­jegy ára, 1 pengő a strandjegy kabin­használattal, 20 fillér borravaló a kabi­nosnak, összesen 2 pengő 64 fillér és még nem ettem egy perecet és nem ittam egy pohár sört.. No de rendben van, ha az ember élvezni akar akkor fizessen. Csak éppen az em­bernek megvan az a régi szokása, hogy a fizetségért élvezni is akar. Szennyes víz a medencében, kavicsos Hernád-homok a strandon Az első, ami a tapolcai strandon feltű­nik a látogatónak, az, hogy erősen meg­csappant a strand közönsége. Az egyik nap délután például, amikor pedig forrón tűzött az augusztusi nap, írva és mondva ötven vendég lubickolt a piszkos, homo­kos medencében, heverészett a három év óta használatban levő és élvezetet egyál­talában nem nyújtó mogyoró nagyságú kavicsokat bőségesen tartalmazó, inkább agyag, mint strandhomokon. De beszél­jünk előbb a vízről. Az ember perceken át töpreng, gondolkodik és viaskodik íz­lésével, esztétikai és higiéniai belenevelt­­ségével, hogy a rekkenő hőség dacára is belevesse-e magát a vízbe, amely ízlést­­sértően piszkos. Azt mondja az egyik benfentes: — Kérem szépen, minden hónapban egyszer kiürítik a medencét és kikotor­ják a fenekén felgyülemlett homok és kavicsréteget. Ilyenkor legalább három napon keresztül üzemen kívül van a strand, mivel 72 óra alatt telik meg újból a medence. Éppen hétfőn eresztettük le legutóbb a vizet és csak szerdán telt meg annyira, hogy használatra alkalmas. Két napon át „potyára“ jöttek ide a stran­dolók. — Mindig ilyen kevesen vannak mosta­nában a strandon? — kérdezzük. — Bizony kérem, mióta a miskolci stradfürdő megnyílt, azóta ide csak azok jönnek, akiknek van pénzük a drága­­ autóbuszra.­ ­ Nincsenek zuhanyok, kevés a nyugágy Ilyen előzmények után, mint felelőtlen elemek, szemlét tartunk a strand közön-­­­sége felett. Valóban az úgynevezett exkluzív és előkelő társaság tagjaiból regrutálódik a közönség. Félős azonban, hogy ezek is meggondolják a dolgot, ha­csak a strandhomokkal valami nem tör­ténik. Tudniillik a három évvel ezelőtt el­helyezett Hernád-homok annyira kavi­csos és olyan agyagszerű, hogy valóság­gal bántja a mezíttelen testet. Pedig egy pengő belépődíjért lehetne valami ellen­szolgáltatást nyújtani a közönségnek, amely azonfelül még a drága autóbuszra Azzal az érzéssel hagyjuk magunk mögött a megfogyatkozott forgalmú strandot, hogy most már megszabadul­tunk a közönség panaszainak tömkele­gétől. De csakhamar rájövünk, hogy té­vedni emberi dolog. Sétánk során egy­másután jönnek hozzánk a kabinfürdő­nek kiszolgáltatott vendégek. Azt mond­ja az egyik: . . „ A Kérem nem ártana, ha foglalkozna a sajtó a gyógyfürdő használata körül mutatkozó visszásságokkal. Például _ a fürdési idő, a vetkőzést és öltözködést beleszámítva 45 perc. Ez a minimálisra szabott idő egyáltalában nincs arány­ban a fürdő­jegy árával. Azután negy­ven fillér egy törülköző kölcsöndíja.­­ Aztán előfordul az is, hogy bemegy egy zártkörű hölgytársaság a medencébe és beengednek hozzájuk higéniai és eszté­tikai szempontból egyáltalában nem kí­vánatos nőket is, ezekbe sűrűsödik ösz­­sze nagyjából a közönség panasza. — A sorrendet is illenék betartani a fürdésre jelentkezők között, hogy ne előzzék meg a későbben jövők a korábban érkezette­­iket.Ezek után felvethetnénk a­ kérdést, hogy miért van ez így? Miért gördíte­nek mesterséges akadályokat Tapolca idegenforgalmának felfokozása elé és miért teszik lehetetlenné a széles népre­is áldoz. Aztán például a szennyes vizet és a testnek kellemetlen Hernád-homo­­kot tetőzi az a körülmény, hogy még mindig nincsenek zuhanyok. A strando­lók homokos testtel lubickolnak és úsz­kálnak a medencében, amelynek vize a megtelés után órákon belül már újra kellemetlenül szennyes. Néhány nyug­ágy is elkelne még itt ahol megtizede­lődött a strandolok sora. Jegek számára a tapolcai nyaralást — a magas autóbusz viteldijakkal, a drága strand belépt­jjal és a 45 percre limi­tált fürdési idővel, a 40 filléres törülöző kölcsöndíjjal. Elvégre is a strandolás és az üdülés nemi luxus ma már, hanem lét­­i szükséglet. A test konzerválása, a lélek­­ felüdítése, a jó levegő szívása van olyan fontos élettényező, mint akár az evés, vagy az ivás, vagy legalább is nem sok­­kal maradnak ezek mögött. Talán mé­gis több szociális érzékkel, nagyobb öt­­letességgel kellene a tapolcai strandolás és fürdőzés ügyét szolgálni, mint azt ma teszik. A nyaralási főszezonban vá­gyunk és egy forró délután mindössze ötven vendég, ezek között sokan gyer­mekek, szállingóztak a hatalmas tapol­cai strandon. Mérsékeljék az autóbusz viteldíjakat, szállítsák le a strand használati díját, tegyék használhatóvá a homokot, sze­reljenek fel zuhanyokat , majd meglát­juk, hogy százakkal nő a közönség szá­ma is és a mai halódó életet eleven lük­tető fürdőkonjunktúra váltja fel. : * Fehér- és ajourhímzésre a varrógépen teljesen ingyen tanítja meg vevőit a Singer varrógép részvénytársaság. Mis­kolc, Széchenyi­ utca 61. sz. A közönség és a kabinfürdők

Next