Mohácsi Hirlap, 1921 (11. évfolyam, 4-33. szám)

1921-12-04 / 30. szám

ek. mi. ugyebz meg Pécs Mohács, 1321. december 4. X. évfolyam 30. naám. Vasárnap. Bio fizetési éra: Egy évre...............................150 korona. Félévre......................................75 „ Negyedévre .........................38 „ TÁRSADALMI HETILAP. Felelös szerkesztő: INKEI JÓZSEF Szerkesztőségi telefonsz. 5. Kiadóhivatali telefonszám 49. Megjelenik minden vasárnap. Száma: 3 korona. Hirdetések árszabás szerint. Itt a tél. Megjött, ködös, zimankós, zord miliőjével. A hőmérő higanya a fagypont alá csúszott, a nyári hőhullámok által megviselt emberi testbe velőkig hasogat a süvítő hideg téli szél. „Hol a boldogság mostanában ? Egy jól fűtött meleg szobában“, mondotta a költő abban a boldog időben, mikor 5 pengő forintért lehetett egy öt kemény tűzifát kapni. Hol a boldogság most, mikor az öt forintos fa 4000 koronára emelkedett? Most bizon sok magánlakás sem „jól fűtött“, de egészséges embereknél magának a testnek hőkalóriája nagy ellensúlyozója a hidegnek, azonban a beteg ember, a vérszegény, aki nappal nem tud táplálkozni, éjjel nem tud aludni, akinél hiányosa szervezet anyagcseréje, az kimondhatatlan sokat szenved, ha a „jól fűtött“ helyiséget nélkülöznie kell. Egy levél fekszik előttünk, mely aktualitásánál fogva érdemes a leközlésre, de érdemes a megszívlelésre is. A levél így szól: Igen tisztelt Szerkesztő Úr ! A közeli napokban volt alkalmam kórházunk nagyrabecsült igazgató-főorvosával a kórház anyagi helyzetéről beszélgetni. Mélyen lesújtottak az adott felvilágosítások, melyek hatása alatt azon gondolkodtam, miképen lehetne a kórház és egyéb — közpénzen fenntartott — intézményeink anyagi bajain segíteni. Ennek — szerény felfogásom szerint — igen egyszerű és elfogadható módja volna. Azt hiszem, a lokálpatriotizmus nem bűn, mindenki, a kívülről jövő gyűjtésre való adakozás helyett az erre szánt összeget legelsősorban szívesen helyi intézmények (kórház, szegény gyermekek felruházása, szegényház stb.) anyagi felsegítésére fordítaná. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ha még annyira jól van is igazolványokkal felszerelve a gyűjtő, az adakozóban mindig bizonyos gyanú él vele szemben és ez némi tartózkodásra bírja. Ha azonban az adakozó meggyőződést szerezhet hozzájárulásának közvetlen céljáról, mennyivel szívesebben és bőségesebben adna. Tudvalevő, hogy gyűjtésekkel a tehetősebb emberekhez fordulnak. No már most ezek az egy évben, vagy mondjuk a félévben előrelátható ilyen összeget tetszése szerinti intézményhez juttatja. Az intézmények ezen összeget az adakozóhoz címzett levélben nyugtatják azon kitétellel, hogy gyűjtésre szánt összeg megváltásaképen vette fel. Ugyanígy nyugtatja a helyi lapban is. Ezzel az adakozó leenyitani tudja, hogy nem vonta ki magát a rászorultak felsegítése alól, nem akar pénzt megtakarítani. Ha igen tisztelt Szerkesztő Úr ideámat elfogadhatónak találja és ezzel foglalkoznia érdemesnek találja, kérem le. lapjának legközelebbi számában annak — az ön esetleges korrigálásával — kis helyet szorítani szíveskedjék. Ez esetben nem fogok késni a magam, — illetve cégem — részéről az ügy megindításához megfelelő összeget a kórház címére eljuttatni. Köszönetem kifejezése mellett vagyok hű olvasója Kramer? Jenő, íme, egy okos és nemes intenciókból fakadó eszme, mely követésre méltó példát is statuál s a legközvetlenebb módját kínálja annak, hogy a társadalom legszánandóbb alakjai, a kórházi betegek is, a közelgő karácsony örömünnepeiben már „jól fűtött“ helyiségekben húzhassák meg magukat. Igaza van a levél írójának, hány ismeretlen alak kilincselte végig csak felszabadulásunk óta is ajtainkat, akik nem ritkán kihívó, arrogáns fellépésükkel szinte terrorszerű befolyást gyakoroltak ránk s százakat, s nem ritkán ezreket vittek el hangzatos jelszavak cégére alatt, mely százak és ezrek hovaforditása, elszámolásáról soha többé az adakozókat tájékoztatni nem fogják, közvetlen közelünkben pedig jajgat a nyomor, csikorog az ínség, a ruhátlan gyermekek, didergő betegek hiába nyújtják segély után reszkető kezeiket. Kramer Jenő úr eszméjét szenvedő embertársaink nevében melegen ajánljuk jótékonyságában mindig kivált közönségünk figyelmébe. Bis dat, qui soito dat! T A R C Z A. 1. T. E., B. T. E., vagy M. A. T. E.? (A »Mohácsi Hírlap* eredeti tárcája.) Nem kell rögtön megijedni. Nem akarok én semmiféle talányt feladni, sem a nyájatlan, sem a nyájas olvasóknak. Tudom én nagyon jól, hogy az élet maga egy nagy rejtvény, amelynek megfejtése mindannyiunk számára csekély egy emberéletnyi időbe kerül, mert csak a halál után tudjuk meg, hogy mi is volt az élet, — jól tudom én továbbá, hogy mi a megélhetés, az élet után a legnagyobb kérdőjeles talány, amelynek a drágaság által feladott hierogliefjét senki sem tudja megfejteni, még a halála után sem; még azonkívül egyebeket is tudok, csak senki sem tudja rólam, hogy én ezt tudom és ez az oka annak, amit itt alább elmondandó leszek. Én, tiszteletlenül alulírott, egy kitűnő futballista vagyok, sajna, a sport feltolakodott, nagyképű korifeusai ezt rólam nem tudták és nem tudják. Sokáig töprengtem, mit csináljak, hogy tehetségemet, tudásomat a csillogó, verőfényes napfényre juttassam, hogy hazám dicsőségbe jövendő fiának hírnevében boldog és boldogtalan gyönyörködhessen, végre is arra az elhatározásra jutottam, hogy célt csak úgy érek el, ha belépek az M. T. E.-be, azaz magyarul : Mi Tudjuk Ezt egyesületbe. Amikor ezt a nagylelkű elhatározásomat közöltem az egyesület futballcsapatának egyik vezető korifeusával és mindjárt közöltem azt is, hogy elméletileg én már elsőrangú futballista vagyok, aki már évek óta előfizetője vagyok Magyarország összes sportlapjainak és módomban volna akármelyik fővárosi csapatba belépni, csupán szülőföldem szeretetétől eltelve, nem akarom megfosztani attól a dicsőségtől a helyi csapatot, amit én nevére hozni fogok, mondom, csupán ezért lépek az M. T. E.-be, — azt hittem, hogy a boldogságtól a nyakamba ugrik a Korifeus, de képzeljék, nem így történt! Végignézett és némi gyanakvással tapogattam meg klasszikus orromat és nem klasszikus izomzatomat, némi kétséggel motyogta, hogy majd meglátja, hogy mit tudok. Erre én dobálódzni kezdtem az összes elsajátított sportkifejezésekkel és nevekkel és fölényes mosollyal ragyogtattam tudásomat, de mindezekkel nem értem el semmi sikert. Még mindig nem hitte el képességeimet. Úgy éreztem magam, mint egy dezignált miniszterelnök, akiben nem bíznak a pártok, hogy megcsinálja a feladványt az egységes pártórán, de nem csüggedtem. Másnap kivittek a pályára és azt mondták, próbáljak rúgni egyet. — Kibe? — kérdeztem én. — Nem kibe, hanem mibe, — mondják — a labdába. Gúnyosan végigmosolyogtam a társaságot és láttam most már, hogy ezek teljesen félreismernek, illetve nem ismernek engem. Megmagyaráztam tehát újra nekik, hogy mit tudok és mit nem , hogy játékos egyáltalán nem akarok lenni. — Hát mi a manó? — kérdezték. Illő szerénytelenséggel jelentettem ki, hogy az én képzettségem engem az elnöki méltóságra predesztinál, vagy legalább is alelnöknek. Kinevettek. Nagyarányú szédelgés a tisztviselők sertésvásárlásnál. A báró úr özelméi. Félmillió kár. Az elmúlt hetekben a Magyar Köztisztviselők Fogyasztási és Termelő Szövetkezetének egy megbízottja járt Mohácson, aki itt és a szigetben több milliós sertésvásárlást eszközölt. A megbízott feltűnő eleganciával és allűrökkel lépett fel s mindenütt „méltóságos urnák" címeztette magát, de azért sem haza-