Melocco Miklós szobrászművész, Sváby Lajos festőművész (Műcsarnok Kamaraterme, Budapest, 1967)
MELOCCO MIKLÓS ÉS SVÁBY LAJOS KIÁLLÍTÁSA Egy nemzedékből valók és barátok. Művészetük és a művészetről vallott nézetük sokban azonos vagy hasonló, sőt még a tekintetben is rokonok, hogy a világ, az élet, legkülönbözőbb megnyilvánulásait nagy érdeklődéssel figyelik és azt intenzív átgondolással értelmezik. Intellektuális emberek. Művészetpolitikai szempontból tárlatunk jelentős bizonyítás lesz a hagyományoshoz erősebben kapcsolódó realizmus mellett. Világméretű az a vita, hogy a XX. századi - úgy szokták mondani, hogy a modern - valóságnak megfelel-e a hagyományos képzőművészetet kontinuitív-folytató alkotó tevékenység, vagy pedig az új élet, az új problémák csak egy gyökeresen új művészetben tudnak-e korszerűen megjelenni. A radikálisok odáig élezték a helyzetet, hogy szinte napról napra védelmezni és bizonygatni kell a sokoldalú létjogosultságot. A sokoldalúságba azonban a minden nem fér bele, mert korszerű és jelentős művészethez ma már feltétel a tudatosan vállalt és kimunkált tartalom, egyszóval a realizmus. Melocco és Sváby esetében végiggondolt, az érvek halmazával megalapozott a kötött művészet vállalása. Elveik szerint a művészet, illetve a művész felelőssége olyan nagy, hogy elégtelen a magatartás, a stílus, a mű utalásos jelentése. A műben minden résznek — a tematikának is — pontosan, határozottan kell a jelentést szolgálni. Ezért választottak kötöttebb formálási módokat. Munkájuk ezért nehezebb, viszont félreérthetetlen lesz mondanivalójuk, és nagyobb a mű hatóköre.