Tettamanti Béla rajzai (Ernst Múzeum, Budapest, 1986)
2 BEVEZETŐ Fél évtizede írtam Tettamantiról egy cikket, ez lett a címe: Több mint karikatúra. Elsőre még úgy fogalmaztam ugyan, hogy Nem karikatúra — értsd alatta, az ilyenféle rajznak a fele sem tréfa. Valóban, ez a művész rajzainak tetemes részén nem is karikiroz, inkább csak publikálja a saját, öntörvényű világát. Tettamanti fanyar tartózkodásával, egymaga felfrissítette a magyar karikatúrát, nem utolsó sorban, mint mondtam, azzal, hogy művei voltaképpen nem karikatúrák. Illetve mégis azok: azért vetettem közbe, hogy „voltaképpen", hiszen, ha — teszem — szatirikus rajznak nevezném törekvéseit, csak a karikatúra szinonimáit szaporítanám. Nem, nem bolondultam bele a szócsavarásba, csak jeleztem, milyen nehéz egy műnem meghatározása. Most meg örülök, hogy rendezői így hirdetik a kiállítást: Tettamanti Béla rajzai. Műveit legelőször az Egyetemi Lapokban vettem észre, 1971-ben a Magyar Hírlap kezdte közölni őket, 1974-ben Nagy László kért belőlük az Élet és Irodalom számára. Azóta Tettamanti neves újságrajzoló lett — többek között — az ÉS, az Új Tükör és a Magyar Nemzet rendszeres szereplője, de hagyjuk mindezt az életrajzi résznek. Annak idején megkérdeztem őt, hogy kezdte: „Művészettörténész szerettem volna lenni — válaszolta —, de nem vettek fel az egyetemre (...) Hogyan lettem grafikus? Nagyon sután hangzik: belső kényszerből. A karikatúra a kezemre jött." Mondom, már az első jelentkezésekor megfogott, hogy Tettamanti Béla rajzaiból hiányzik némely karikaturista által kötelezőnek vélt közhelyszótár-nyelvezet használata. Még egy pozitív hiány Tettamantinál: manirnak rajzában nyoma sincs. Fölényes vonalvezetése magától értetődő elejétől fogva. Műfajához illően döntő tulajdonsága az irónia, annak is az a szelíd formája, amikor a szerző naivnak tetteti magát, hogy elhitesse, szó szerint vesz mindent. Akár sorozatot rajzol, akár önálló kompozíciót, valamennyi munkájára illik ez a cím. Kép szöveg nélkül. A gyakorlatban azonban kénytelen olykor megszegni címtelenségi fogadalmát, valahogyan mégis meg tudja különböztetni az olvasó az egyes műveket egymástól, de a műcím nem több nála, mint igazolványunkban a zöld személyi szám. Tettamantinál mindig kevés a cselekmény, a belső tartalom szövege is kevés, nincsen szüzsé — vagy alig van — ezek a rajzok úgy különböznek a tételes karikatúrától, mint a pantomim a drámától. Tettamanti sohasem kacsint le a színpadról — nála nem létezik: „félre" — egy Buster Keaton-i mimika nélküli merevséggel, mosolytalanul játssza végig, pontosabban rendezi meg saját szerzőségű színjátékait, egyfelvonásait. Azt sem szégyelli, ha moralizál, gyakran mégcsak nem is indirekt módon. Nem riporter ő, kerüli a pillanatnyi aktualizálást, minden vonásában, a legkisebbekben is, általánosít. Ezért időszerű valamennyi vonása. Gesztusai redukáltak. Kedves témája az ember, bár nem éppen heroizáló előadásban. Árnyképeknek nevezném ezeket a jellemzéseit, több bennük a vizuális, grafikai tartalom, mint az utalás (Arcban —arc, Kéz, Szék). Tettamanti nem könyvből tanulta az abszurditást: halálpontos „His Masters Voice" emblémáján a simaszőrű foxi jobb ügyhöz méltó buzgalommal eszi a gramofon tölcsérét. Közéleti aperszüiben egy magyar, szigorúan grafikus, Parkinson-törvényalkotót ismerünk meg Tettamantiban. A panelház elleni keresztes hadjáratát akkor kezdte meg, amikor a panel „in floribus" volt, nem — mint manapság már — mindenki céltáblája. És amikor a lakótelepi házból sírkereszt