Marosi Ilona festőművész (Műteremgaléria, Budapest, 1992)

„MINDEN ÖSSZEJÖN” — Antonioni affektáltnak tűnő jólfésült film-fikcióit olvasom: „A hullákkal, a cafattá, péppé lett hullákkal nincs mihez kezdeni. Hacsak ezzel a két ujjal nem, itt a mező szélén, a tenger felőli oldalon. Az ujjakhoz egy darab kézfej is tartozik, meglepően tiszta férfikéz, és az ujjak fehér műanyag kávéskanalat szorongatnak. Finoman behajlanak, és lefelé fordítják a kanálkát, úgy ahogyan kavargatni szokás. Lejjebb, a csésze helyén vérfolt virít, mintha ebben a helyzetben logikusabb volna kávé helyett vért kavargatni. Épp ettől a logikától, ettől a hétköznapiságtól olyan dermesztő a kép”. Az elképzelt repülőgép-katasztrófa e morzsájánál — gondoltam — mennyivel szomorúan valódibbak Baranyay tavalyi kéz­képei, kiskanál és vér nélkül a goyás térben: hús, apró aréna szórt fényében kitéve, nagy sötét négyzetforma semmi alján. (Másnap kapom a baráti megbízatást erre az írásra.) „ESEMÉNYHORIZONT” — Mint egy élettörténet perforációi, „fekete lyukká” gyógyult sebek jönnek elő — e munkákat újra kézbevéve — Baranyay fura, fanyar humorú anekdotái közül a „kezelhetetlenek” , 1944. Az ostrom alatt egy katonakórház pincerendszerében élnek, játszanak, nagyokat röhögnek ötéves öccsével és a velük­ korú, rácsos ágyban élő kezetlen-lábatlan kisfiúval, akinek maguk közt Csonki a beceneve. Néha feljutnak az emeletre, s egyszer kigöngyölítenek egy gézbe fáslizott va­lamit, egy amputált kart, amit bizonyára a lövöldözések miatt nem vittek el. 1956. A metró­építkezés palánkja tövében lát egy sör-sárga­ színű kéz-részletet. Hazamegy, lerajzolja, azután elfelejti. 1965. Főiskolai festő, majd restaurátor stúdiumok után fotósorozatot készít a vágóhídon. Míg a kis szürke fotókat nézegettem, Baranyay mondta hozzá a színeket : „a keramit-kocka sárga, a marhák fehérek voltak, a vér nagy vörös tócsákban — széles gesztussal mutatja, bagatellizálva az élményt — ssip volt.” Nem is csinált ezekkel a fényképekkel semmit, csak eltette. Az 1969-es körformába rajzolt kezek klasszicizmusa óta képei hátterében ott van, végig kísért Géricault, kupacba halmozott végtagokat ábrázoló festményeivel, az igazi nature morte — csend, élet. . . Cigarettázunk, beszélgetünk, kiürítjük a hamutartót. LÁTHATATLAN AKADÁLYtól torlódó állóképek, elmozdulások végtelen pillanatai szerve­sülnek tengermélyi csupasz alakulásokká, a hűvös dokubrom elevenedik, fel­színesedik a ceruzá­tól,­­ Baranyay átrajzolja, korrigálja a tenyérvonalakat, és közben néhol a bonnard-os kolorit­ zúzódások színeváltozása. Károlyi Zsigmond

Next