Tóth Menyhért (1904-1980) kiállítása (Festőterem, Sopron, 1995)
Tóth Menyhért nevét európaszerte számontartják a művészeti fórumok, műtörténészek, műértők, galériák és múzeumok azon körei, ahol a nagyművészet kiemelkedő értékei mellett, hasonló érdeklődéssel kísérik a figyelemre méltó , rendhagyó jelenségeket is, s a műgyűjtők közül akadnak olyanok is, akiket később egy-egy kallódó fenomén felfedezőjeként emleget a műtörténet. Ami azonban a mesternek magának a legtöbbet jelentette a szakmai elismerések sorából, az néhány világhírű egyéniségnek, egykori főiskolai kollégájának, leginkább Barcsay Jenőnek és Szalay Lajosnak - a véleménye volt, akik az ő pályabeli “beérkezésekor” értetlenül kérdezték: hogyan lehetséges, hogy egy ilyen arányú művésznek három évtizedes, teljes ismeretlenségben kellett falun, egymagában megteremtenie a senkihez nem hasonlító, grandiózus életművét? Azt a piktúrát, amelynek jelentősége már ekkor túlmutatott országunk határain, amint ezt érzékelhetővé tette annak az egybevetésnek a lehetősége is, hogy az 1976-os Műcsarnokbeli első életmű kiállításával egyidőben, ugyanott került megrendezésre Paul Kleenek, a modern művészet enigmatikus egyéniségének válogatott műveiből az a bemutató, amelyik cseppet sem csorbította a nagy nyilvánosság elé először lépő hetvenkét éves Tóth Menyhért sikerét. Piktúrája iránt a figyelmet ekkor és később, igazában a “fehér képei” keltették fel a nagy nemzetközi szemlék néhányán is ezekkel vett részt. Az ottani érdeklődés voltaképpen abból eredt, hogy mesterünk a szint és formát a mondanivalójának fontos hordozójaként kívánta beszédessé tenni, amire a geometrikus absztrakció, vagy más nonfiguratív irányzat nem lévén alkalmas, ő, a maga számára, egy új és hatékony kifejezés lehetőségét kereste, de az ábrázolói megjelenítés keretében. Vélhetnők ezt az ő kötődését “a képről leolvasható tartalomhoz” eleve esélytelennek egy valóban korszerű formanyelv alakításához, ha nem éppen ebből az alapállásból született volna meg Tóth Menyhért ízig-vérig modern szemléletű piktúrája, s ha ennek költőien elvont tartalmi jellegét, - ami arról kezeskedett, hogy nem válhat illusztratíven ábrázoló művésszé - nem ismernek magától a mestertől: “Minden formának lénye van. És típusa van. Csak életre kell kelteni!” Ez a felfogás mindenképp egy maga útját járó alkatra vall, erre figyelt fel főiskolai tanára és mestere Vaszary János is, akit holtáig áldott Tóth Menyhért, amiért engedte, hogy szabadon érvényesítse a maga szabálytalan, fantáziadús festői elképzeléseit is, miközben magas színvonalon elsajátította a klasszikus rajztudást, és a kubisztikus formaképzés minden fortélyát. Igaz, tudta, hogy csak ilyen alapos ismeretek birtokában vághat neki, tanulmányai végeztével, hazatérve falujába, annak, hogy az ismert művészeti stílusok kész formakincse helyett, a természetben föllelhető alaki és mozgási törvényeidhez igazodhassék. Ez a folyamodás az ő részéről azért sem tekinthető valamiféle újítói hóbortnak, mivel az ő paraszti, lét-