Judit Hersko retrospektív kiállítása (Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1996)
Családi album I (1989) című munkájában Herskó Judit vörösrézből kivágott, múlt századi női portrét zárt egy hatalmas viasztömbbe, és a viasztömb fehér felületére egy másik női fotóportrét vetített. A viaszban elhelyezett kanócokat meggyújtotta, és miközben a hatalmas tömb lassan leégett, a női arc, leválva a viasz márványszerű, zsíros fényű textúrájáról, a mögötte lévő fehér fal anyagtalannak ható síkjára vetült, folyamatosan „kiegészülve" a viasztömbből előtűnő és szintén szemből megvilágított szobornak ugyancsak a falsíkra vetülő képével. A lassan elfogyó viasztömb mintegy világra hozta a plasztikát, amely tömör anyagiságát elhagyva felnagyított, árnyszerű képként is megjelent a falon. Miközben a viasz és az idő fogyatkozik, az emlékkép (a vörösréz sziluett) - és képe a falon növekszik: az elégő anyag enyésztével arányosan kap életre, és tapasztalhatjuk, hogy a két folyamat a legszorosabban összefügg. Ahhoz, hogy a szobrot - és képét teljesen láthassuk, a viasznak - és a rendelkezésre álló időnek - teljesen el kell fogynia. Az égő gyertya az idő legrégebbi képi metaforája. Századokon keresztül ezzel az ikonográfiai motívummal emlékeztettek a festők a múló időre, amelynek egyetlen vékony metszetét, sovány trófeaként, a képeikbe mentették. Hersko művészetének egyik legmélyebb forrása és témája, kiindulópontja és újra meg újra megtalált állomása az eltűnő idő, a pillanat eltűnő képe. Innen erednek a kérdései és ide torkollnak a válaszai, és azt a képet, összefoglaló látomást vagy vizuális eseményt keresi, amely erre a zaklató és követelőző nyugtalanságra válaszol. „1980-ban láttam egy filmet Molière életéről - írta egy előadása szövegében. Ennek egyik jelenetében Molière színházában vagyunk, előadás után. Leengedik a csillárokat a mennyezetről, és a terem megtelik a tengernyi égő gyertya lángjának a fényével, amiket éjszakára majd elkoppantanak. (...) Olyan erővel hatott rám ez a kép, amely teljességgel vizuális és érzelmi volt. Minden elemző mechanizmust megkerülve, egyenesen a zsigereimet találta el." Amikor Hersko elégeti a viasztömböt, hogy láthatóvá váljék a benne rejlő szobor, még nem a kép eltűnését, hanem éppen ellenkezőleg, az előtűnését demonstrálja. A kulcsfontosságú mozzanat azonban a kép tűnékenysége, s az a láthatóvá lett tapasztalat, hogy anyagi és anyagtalan egymásba kapcsolódik, átjárja egymást. Hogy ezt megjelenítse, Hersko nem az intellektushoz, s nem is a zsigerekhez fordul, hanem a ráció birodalma, az ösztönök és impulzusok világa és az érzelmek fennhatósága alatt álló területekkel határolt Bermuda-háromszögbe, ebbe a feneketlen senkiföldjébe tekint, amely elnyeli a képeket, a szubsztanciát, a valóság-darabok maradékait, és végül magát az időt is. Ide irányítja a néző figyelmét. Gyertyát gyújt, és ezzel az akaratlanul is mágikus szertartással az idő figyelésére hív fel. Demonstrációja, akár egy tudományos kísérlet, tetten éri - ha nem is magyarázza - az idő munkáját: a fogyó anyag és a növekvő kép, s az anyagról lesikló arckép az érzéki tapasztalat evidenciáját adják ahhoz, ami megtapasztalhatatlan. Valahol elveszítünk, másutt megtalálunk valamit. Elvesznek az értékes pillanatok, képekké vékonyodnak, majd a képeik is eltűnnek, de csak a látóterünkből. Valahol, valamely memóriában megvannak, és előhívhatók. „A művészet (...) arra való, (...) hogy újjáteremtse a pillanatot" - írja Kertész Imre, és ez a mondat Hersko művészetének a mottója lehetne. Állandó anyagai, tematikus kiindulópontjai hosszú időn át saját életének a képei, családi és személyes fényképek voltak. Azzal a fájdalommal nyúlt ezekhez, amivel az elveszített pillanat után kutatunk. Mindig fényképekből indult ki: ezeket vagy viaszrelieffé formálta, vagy üveglapra vitte fel, és csak kellő megvilágítás láttatta a háttérlapra vetülő képet. Hersko ilymódon anyagtalanná tette a képet, de a képet hordozó üveglap mindig ott állt a néző és a kép között, mintegy hangsúlyozva a kép és a képet láthatatlanul hordozó anyag összefüggését. Ez az eljárás intenzíven, mondhatni meglepő erővel érzékelteti a gondolatoknak és emlékképeknek az anyagi valóságról való leválását, árnylétét, de egyúttal azt is, hogy ez a létezés amilyen törékeny, olyan megingathatatlan is. Ennek az Amerika előtt című sorozatnak a többi darabja viasztéglákból épített fal. Réges régi, időmarta kőtömbökként hatnak, amelyeken mégis áthatol a fény: a megvilágítás még a tömör kőnek tűnő szubsztanciát is feloldja. Az a néző benyomása, hogy átlát az időn: az elmosódó, még éppen leolvasható domborulatok annyit rajzolnak ki, amennyi az emlékezetben dereng - épp csak a fő formákat. A többit - fényből és árnyékból - köré építi a képzelet. Az emlékképek és az emlékképekből összeálló múlt vázlatra csupaszítása és képzelet általi kiegészítése mint gondolkodási technika működnek Hersko művészetében. Az elolvadó viasztömbből régi családi kirándulás pillanatfelvétele tűnik elő; a viasztéglákba fura Herskó Judit retrospektív kiállítása elé