Simsay Ildikó kiállítása (Galéria Arcis, Sárvár, Nádasdy-vár, 2001)
remek megfigyelő és rajzoló, ugyanakkor azt is érezni: bármit is választott ki, már az első pillanatban a felszíni világ jeleit mint örvény szippantotta magába, alakította, torzította megalkuvást nem ismerő szubjektív alkotói világlátása. Sorozatokban is gondolkodott, és ez valóban jelzi azt, hogy képről képre követte a belül látottakat. És itt érkeztünk el művészetének egyik kulcskérdéséhez. Vajon az a hihetetlenül erős közölnivágyás, az érzelmek ilyen magas intenzitása lehetővé teszi-e egyáltalán, hogy mindez a művészet nyelvén megjelenjen, hiszen az alkotói tevékenység valamiféle visszafogottságot, mérlegelést is jelent. Simsay Ildikó talán az egyetlen, kinek művészetében mind a lelki tartalom, mind az esztétikai megjelenés hitelesen valósul meg. Ez utóbbiról is feltétlenül szólni kell, mégpedig így másodjára, hiszen elsőként kikerülhetetlenül érzelmileg reagáltunk, és most vagyunk azon a ponton, hogy belássuk: mindez nem történhetett volna meg, ha Simsay Ildikó nem ajándékoz meg minket a színek, a formák, a vonalak, örömével. Festő vagy grafikus? Festő és grafikus! Máshogyan szépek festményei és máshogyan grafikái. Grafikáin a vonalak örvénylő mozgása, vagy éppen egy irányba való zúdulása teremti meg az irányokat és formákat, festményein a színfoltok egymáshoz való viszonya a komponálás alapja. A tömör színfoltok közé időnként lazúros formák úsznak be, mint Keserű Katalinra írta - emlékeztetve az élők és holtak világát összekötő alakokra. Ha arra próbálok gondolni hogy melyik képei jelennek meg a szemeim előtt és miért éppen azok, akkor színhatások, furcsa szokatlan motívumok tűnnek fel a Pacsoi dombok holtak kórusát alkotó, láncszerűen kapcsolódó alakjai, Önarcképének egy másik világba tekintő bal szeme, a Még él a szörny c. képén a szörnyeteggé váló és önmagát felfaló kecses balerina figura, a Földanya hideglelős éjszakai színei, a Néma kacsa két disznóval c. festmény, illetve az azt megelőző sorozat, ahogy a disznóólakból ketrec lesz, amint - valószínűleg véletlenül - a középső csíkokból magyar trikolór, és egyáltalán, a bátor, élénk színvilág, ami azonban nem vidám, hanem fanyar, diszharmóniákkal telített. Kedves Közönség! Simsay Ildikó saját vallomásában arról szólt, hogy művészetében a katarzist keresi. Úgy tűnik a feloldozás, a megkönnyebbüléssel társuló felülemelkedés ritkán sikerülhetett neki. Gyötrő képei mindig visszarántották. Mi azonban örömben részesülünk. Expresszivitása, erős szubjektivitása mellett meggyőződésünk, hogy minden forma, minden szín a helyén van és valódi, tiszta művészettel van dolgunk. Gálig Zoltán „A második nem" Az azonosságok művészete (1960-tól napjainkig) - részlet Egyidejűleg felfigyelhetünk a hagyományos értelemben vett, figuratív tájkép jelentőségére a nőművészek munkásságában. Táj és belső vízió, látvány és érzelem azonossága átmeneti műfajt hozott létre, mely a romantika, a szimbolizmus, expresszionizmus és szürrealizmus örököse, s inkább meghatározható szubjektív műtípusként, mint műfajként. A tájképben különösen gazdag magyar művészettörténetben a műfaj és műtípus kommunikatív szándékú, illetve az alkotó jelenlétét sugalló változatainak megjelenése szembeötlő a 70—80-as években. Simsey Ildikó (1942-1997) saját világát tárta a nyilvánosság elé, de annak lényege a világgal való együttérzés volt, így a kor meghirdetett szubjektivizmusától és autonóm művészetétől egyaránt távol állt. Indulásakor maga határozta meg képi nyelvének expresszivitását (Kokoschkás csendélet, 1969), amit szorongásaival magyarázott a korabeli kritika, ám ezek okairól nem ejtettek szót, s ő ma már megkérdezhetetlen. Majdhogynem pszichedelikus korai portréi és kettősportréi (Mihály és Daniela, 1992) mindenesetre különleges érzékenységről árulkodtak, ami ezekben az években közvetlen környezetéhez, az enteriőrökhöz, a József-