Keresztút Borbély Károly (Plébániatemplom, Ravazd, 2004)
BORBÉLY KÁROLY keresztútja A mennyei Atya fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt. Fölkeltette azt a napot is igazakra és gonoszokra egyaránt. Azt a niszán hónap 14- ét, amely ugyanolyan volt, mint az összes többi nap, és mégis különbözött mindegyiktől. A napot, amelyen az anyag föllázadt alkotója ellen, amelyen a cserép összetörte a fazekast, a teremtmény halálra ítélte teremtőjét. Amelyen az ember gőgje és az Isten alázata kiáltó kontraszttal állt egymással szemben. Ott terpeszkedett egy világbirodalom, amely hanyatlása és romlottsága ellenére a tökéletesség és egyetemesség illúzióját hazudta. És vele szemben az Isten országa, amely nem fitogtatta erejét - nem hívta segítségül a tizenkét légió angyalt -, amit még alig ismertek föl egy-ketten, de amely - szinte titokban, mégis hathatósan - már elvetette az örök élet magját. A világ két évezred óta értelmezi ezt a napot, minden generáció, minden ember kénytelen szembesülni vele. A keresztény ember évszázadok óta keresztutakat készít, így téve jelenvalóvá önmagának egy időben és térben oly távolinak tűnő eseményt, amely azonban ma is folyamatosan történik az emberiség történelmében és a saját életünkben is. Mert “Jézus időről időre átvérzi a történelem szövetét” (Pilinszky), hiába is szeretnék egyesek elfedni, elfelejteni. Mi azonban értelmünkkel és szívünkkel is szeretnénk fölfogni az Isten emberi gyötrelmének misztériumát. Azonosulni a másikkal nem lehet virtuálisan, szeretni nem lehet elméletben. Borbély Károly keresztútja nem illusztráció, hanem elmélkedés. Hozzásegít minket, hogy azonosuljunk, compassiót vállaljunk az értünk szenvedővel, meghajoljunk az örök Szeretet előtt, aki elfogadta tőlünk a halálos ítéletet. Segít, hogy állást foglaljunk, hogy ne akarjuk a kezünket mosni, mint Pilátus, mintha véletlenül keveredtünk volna ebbe az egészbe, mintha nem lenne hozzá közünk, mintha pusztán szemlélők, kívülállók maradhatnánk. Hozzásegít, hogy az a nap állásfoglalásra késztessen minket a világosság mellett. Borbély Károly alkotásán nagy szerepet kap a világosság, a Nap fénye, az arany szín, amely a képzőművészetben mindig az Istenre, az Isten világára utal. Jelzi, hogy az Isten láthatatlanul, de megtapasztaltatóan ott van a világban. Nem közönyös részvéttelenséggel szemléli az eseményeket. Együtt szenved választottjával, figyelmezteti a lázadókat. A kárörvendő, gúnyos arcok mellett az atyai részvétet és szeretetet tükrözi. Isten aranya megcsillan az oszlopokon. Ő tartja fenn a mindenséget. Megcsillan a kapukban, vedd észre, hogy evilágból is van átmenet, van bejárat az üdvösségre. Megcsillan a kereszten, a katona lándzsáján, az üres sírban. Ő mindent az üdvösség eszközévé tud tenni, még a pusztulás és pusztítás szimbólumait is. Jelzi, hogy Ő az, aki Van, aki értünk és velünk van, aki számon tartja keresztjeinket, kicsöppent könnyeinket, elszállt sóhajainkat, porladó csontjainkat. Hiába fedi el az ökölrázó tömeg lázadása sötét felhővel a menny aranyát. Hiába fordul a szabad akarat az Atya ellen, már itt a szeretett Fiú, aki szabad akaratából önként megy a halálba, hogy életet adjon azoknak, akik sötétségben és halálos homályban ülnek.