Keresztút Borbély Károly (Plébániatemplom, Ravazd, 2004)

BORBÉLY KÁROLY keresztútja A mennyei Atya fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt. Fölkeltette azt a napot is igazakra és gonoszokra egyaránt. Azt a niszán hónap 14- ét, amely ugyanolyan volt, mint az összes többi nap, és mégis különbözött mind­egyiktől. A napot, amelyen az anyag föllázadt alkotója ellen, amelyen a cserép összetörte a fazekast, a teremtmény halálra ítélte teremtőjét. Amelyen az ember gőgje és az Isten alázata kiáltó kontraszttal állt egymással szemben. Ott terpeszkedett egy világbirodalom, amely hanyatlása és romlottsága ellenére a tökéletesség és egyetemesség illúzióját hazudta. És vele szemben az Isten országa, amely nem fitogtatta erejét - nem hívta segítségül a tizenkét légió angyalt -, amit még alig ismertek föl egy-ketten, de amely - szinte titokban, mégis hathatósan - már elvetette az örök élet magját. A világ két évezred óta értelmezi ezt a napot, minden generáció, minden ember kénytelen szembesülni vele. A keresztény ember évszázadok óta keresztutakat készít, így téve jelen­valóvá önmagának egy időben és térben oly távolinak tűnő eseményt, amely azonban ma is folyamatosan történik az emberiség történelmében és a saját életünkben is. Mert “Jézus időről időre átvérzi a történelem szövetét” (Pilinszky), hiába is szeretnék egyesek elfedni, elfelejteni. Mi azonban értelmünkkel és szívünkkel is szeretnénk fölfogni az Isten emberi gyötrelmének misztériumát. Azonosulni a másikkal nem lehet virtuálisan, szeretni nem lehet elméletben. Borbély Károly keresztútja nem illusztráció, hanem elmélkedés. Hozzásegít minket, hogy azonosuljunk, compassiót vállaljunk az értünk szen­vedővel, meghajol­junk az örök Szeretet előtt, aki elfogadta tőlünk a halálos ítéletet. Segít, hogy állást foglaljunk, hogy ne akarjuk a kezünket mosni, mint Pilátus, mintha véletlenül keveredtünk volna ebbe az egészbe, mintha nem lenne hozzá közünk, mintha pusztán szemlélők, kívülállók marad­hatnánk. Hozzásegít, hogy az a nap állásfoglalásra késztessen minket a világosság mellett. Borbély Károly alkotásán nagy szerepet kap a világosság, a Nap fénye, az arany szín, amely a képzőművészetben mindig az Istenre, az Isten világára utal. Jelzi, hogy az Isten láthatatlanul, de meg­tapasztalt­­atóan ott van a világban. Nem közönyös részvéttelenséggel szemléli az eseményeket. Együtt szenved válasz­tottjával, figyelmezteti a lázadókat. A kárörvendő, gúnyos arcok mellett az atyai részvétet és szeretetet tükrözi. Isten aranya megcsillan az oszlopokon. Ő tartja fenn a mindenséget. Megcsillan a kapukban, vedd észre, hogy evilágból is van átmenet, van bejárat az üdvösségre. Megcsillan a kereszten, a katona lándzsáján, az üres sírban. Ő mindent az üdvösség eszközévé tud tenni, még a pusztulás és pusztítás szimbólumait is. Jelzi, hogy Ő az, aki Van, aki értünk és velünk van, aki számon tartja keresztjeinket, kicsöppent könnyeinket, elszállt sóhajainkat, porladó csontjainkat. Hiába fedi el az ökölrázó tömeg lázadása sötét felhővel a menny aranyát. Hiába fordul a szabad akarat az Atya ellen, már itt a szeretett Fiú, aki szabad akaratából önként megy a halálba, hogy életet adjon azoknak, akik sötétségben és halálos homályban ülnek.

Next