Muzsika, 1973 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1973-01-01 / 1. szám - SCHLEE, ALFRED: Első látogatásom Kodály Zoltánnál

A múlt havi, ünnepi Kodály-számunkból kimaradt írásokat most közöljük, a jubileum eseményeiről pedig legközelebb számolunk be. Jő látogatásom Kodály Zoltánnál Természetesen már több ízben láttam őt: képeken, amelyek prospektusokban, újságokban, folyóiratokban jelentek meg, egy alkalommal pedig távolról, amikor Emil Herztka vendégeként tar­tózkodott Bécsben. Már akkor olyan je­lenség volt, hogy minden ember pillan­tását magára vonzotta: a kimagasló, szikár alak és személyiségének átszelle­mültsége a megközelíthetetlenség fáty­lát feszítették lénye és a környezet kö­zé. Úgy emelkedett ki a tömegből, mint régi mesterek képein a glóriás alakok , és máris legendák fontak köré szoros gyűrűt. Amikor először kellett őt lakásán fel­keresnem, már élete zenitjén állott. A Psalmus hungaricus, a Háry János és a Te Deum már megalapozták világhírét, hazájában pedig a hiteles népzenével teremtett szoros kapcsolatán keresztül közel került az élő népdalhoz, majd a népdal közvetítésével és pedagógiai munkája során a gyermekekhez. Még fiatal voltam, hiányzott a kellő tapasztalatom a tekintetben, hogyan kell viselkedni kiemelkedő személyiségekkel szemben, s némileg bátortalanná tett, hogy olvastam leveleit, melyekben maró gúnnyal bírálta a kiadói tevékenység egynémely negatívumát. Valóságos lám­paláz kerített hatalmába, amikor az Andrássy út 89. számú ház néhány lép­csőjén felkapaszkodtam és becsengettem az ajtón. Idősebb asszony engedett be: egy szót sem beszélt németül, csak le­ültetett egy sötét előszobában és eltűnt, néhány számomra érthetetlen szót mor­molva. Kis időre elengedtem magam, s megpróbáltam a falakon függő képeket, plakátokat és tárgyakat felismerni és jelentésüket megfejteni. Végül kinyílt az ajtó, és egy hölgy fogadott, kifogás­talan németséggel kérve elnézést a sö­tétségért, s a hosszú várakozásért. Átve­zetett a szobasoron, amelynek végén a mester egy létrán állva éppen egy köny­vet emelt le a falakat a mennyezetig be­borító könyvespolcról. Nem zavartatta magát a jövevénytől, hanem leszállott a létráról, továbbra is a könyvvel foglal­kozott, lapozgatott benne láthatólag ke­resve valamit, miközben fejét oldalra hajtotta, s a sorokat szeméhez egészen közel emelte. Végül felemelte a tekinte­tét, rámnézett és azt mondta: „Nos, hát Bécsből jött." Úgy beszélt, mintha egy égő házból kimentett emberhez szólna. Miután leültünk a zongora mellett álló asztalhoz, hozzáfogtam megbízatásom teljesítéséhez, s mondanivalómat egy kérdéssel fejeztem be. Hosszú ideig semmi sem történt. Kodály pillantása a szőttes függönnyel borított ablakra sze­geződött. Keskeny ujjai doboltak az asz­talon, arcvonásai alig változtak. Nem tudtam, folytassam-e a társalgást, vagy inkább várjak? Emma asszony megnyugtató pillan­tással könnyítette meg hallgatásomat. A csönd elborított bennünket. Nem tud­tam levenni a szemem a hosszan alá- A FIATAL KODÁLY

Next