Muzsika, 1973 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám - SCHLEE, ALFRED: Első látogatásom Kodály Zoltánnál
A múlt havi, ünnepi Kodály-számunkból kimaradt írásokat most közöljük, a jubileum eseményeiről pedig legközelebb számolunk be. Jő látogatásom Kodály Zoltánnál Természetesen már több ízben láttam őt: képeken, amelyek prospektusokban, újságokban, folyóiratokban jelentek meg, egy alkalommal pedig távolról, amikor Emil Herztka vendégeként tartózkodott Bécsben. Már akkor olyan jelenség volt, hogy minden ember pillantását magára vonzotta: a kimagasló, szikár alak és személyiségének átszellemültsége a megközelíthetetlenség fátylát feszítették lénye és a környezet közé. Úgy emelkedett ki a tömegből, mint régi mesterek képein a glóriás alakok , és máris legendák fontak köré szoros gyűrűt. Amikor először kellett őt lakásán felkeresnem, már élete zenitjén állott. A Psalmus hungaricus, a Háry János és a Te Deum már megalapozták világhírét, hazájában pedig a hiteles népzenével teremtett szoros kapcsolatán keresztül közel került az élő népdalhoz, majd a népdal közvetítésével és pedagógiai munkája során a gyermekekhez. Még fiatal voltam, hiányzott a kellő tapasztalatom a tekintetben, hogyan kell viselkedni kiemelkedő személyiségekkel szemben, s némileg bátortalanná tett, hogy olvastam leveleit, melyekben maró gúnnyal bírálta a kiadói tevékenység egynémely negatívumát. Valóságos lámpaláz kerített hatalmába, amikor az Andrássy út 89. számú ház néhány lépcsőjén felkapaszkodtam és becsengettem az ajtón. Idősebb asszony engedett be: egy szót sem beszélt németül, csak leültetett egy sötét előszobában és eltűnt, néhány számomra érthetetlen szót mormolva. Kis időre elengedtem magam, s megpróbáltam a falakon függő képeket, plakátokat és tárgyakat felismerni és jelentésüket megfejteni. Végül kinyílt az ajtó, és egy hölgy fogadott, kifogástalan németséggel kérve elnézést a sötétségért, s a hosszú várakozásért. Átvezetett a szobasoron, amelynek végén a mester egy létrán állva éppen egy könyvet emelt le a falakat a mennyezetig beborító könyvespolcról. Nem zavartatta magát a jövevénytől, hanem leszállott a létráról, továbbra is a könyvvel foglalkozott, lapozgatott benne láthatólag keresve valamit, miközben fejét oldalra hajtotta, s a sorokat szeméhez egészen közel emelte. Végül felemelte a tekintetét, rámnézett és azt mondta: „Nos, hát Bécsből jött." Úgy beszélt, mintha egy égő házból kimentett emberhez szólna. Miután leültünk a zongora mellett álló asztalhoz, hozzáfogtam megbízatásom teljesítéséhez, s mondanivalómat egy kérdéssel fejeztem be. Hosszú ideig semmi sem történt. Kodály pillantása a szőttes függönnyel borított ablakra szegeződött. Keskeny ujjai doboltak az asztalon, arcvonásai alig változtak. Nem tudtam, folytassam-e a társalgást, vagy inkább várjak? Emma asszony megnyugtató pillantással könnyítette meg hallgatásomat. A csönd elborított bennünket. Nem tudtam levenni a szemem a hosszan alá- A FIATAL KODÁLY