Muzsika, 1988 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1988-09-01 / 9. szám - BORGÓ ANDRÁS: Amikor én pályakezdő voltam... - Réthy Eszter
rövid beszélgetés során. Hiszen olyan pályáról van szó, ami több mint fél évszázaddal ezelőtt indult! És mert ebből Réthy az utóbbi ötvenegy évet Ausztriában töltötte, úgy gondoltam, biztonság kedvéért meg kell állapodnunk abban is, milyen nyelven folyjék az interjú. Ez végül is fölöslegesnek bizonyult, bár a művésznő megkért: „Aztán ha közben valami nem jut eszembe, segítsen!". .. — S igaz, hogy közben telefonok, tanítványok jelentkezése késztette újból s újból német szóra, mégis hamar visszatalált anyanyelvünkre és a beszélgetés menetére. Hogy Réthy Esztert színpadon sose láttam, most sajnáltam igazán: találkozásunk óta el tudom képzelni, miként hatott a közönségre — sugárzó személyisége ezen a rövid délelőttön élménnyé tette bécsi tartózkodásomat. Budapesten születtem. Édesanyám mesélte, hogy neki nagyon szép hangja volt, de a szülei nem taníttatták — akkor egészen más idők jártak. Édesapám szerette a zenét, őt azonban alig ismertem; akkor vitték ki a frontra, mikor születtem, és aztán orosz fogságba esett. Mikor visszajött a fogságból, én már elég nagy leányka voltam. Egészen kicsi koromban folyton táncoltam és énekeltem, szóval benne volt már a véremben, hogy zenés színházi pályára fogok lépni. A házunkban lakott egy táncosnő az Operából, ő mondta anyukámnak, hogy próbáljon engem beadni az operai balettbe. Hát tényleg be is jutottam — azt hiszem, öt-hatévesen. Anyukámnak nem nagyon tetszett, mert ott jártunk mi iskolába is, és én tanulni nemigen akartam, hanem csak táncoltam. Első nyilvános szereplésem az Operában a néger kisinas volt a Rózsalovagban. Az első fizetésemet erre kaptam, borzasztó büszke voltam rá, rögtön szaladtam cukrot venni. .. Talán egy fél évig vagy egy évig lehettem a balettben, amikor anyukám egyszer mosdatás közben megkérdezte: „Micsoda lila foltok vannak a lábadon?" Mondom: a mester odavág a bottal, ha nem jó a lábtartás. Na erre anyuka persze mindjárt bement, kivett engem, és azt mondta: „te most először tanulni fogsz, azután, ha majd kedved lesz ilyesmihez, csináld, de ez most nekem nem tetszik". Igencsak megnyúlt az arcom, de azt hiszem, úgysem lettem volna soha első balerina. Később mégis hasznomra vált, hogy megtanultam ezeket a mozdulatokat: ez nagyon fontos a színpadon. Aztán gimnáziumba jártam, anyuka rendszeresen bejárt megkérdezni, hogyan haladok, s a tanárok figyelmeztették: szép a hangom, taníttasson énekelni. Én ott ugyanis mindig énekeltem. Az iskolában kis koncertek voltak, ahol énekeltem meg szavaltam — ebben kiváló voltam, a többi dolgokban kevésbé. Később felvételit tettem a Liszt Ferenc Akadémiára, fölvettek, de ott egy évig csak levegővételt tanultam egykét dal eléneklésével. Utána Szabados Bélához kerültem. Szabados bácsi végtelen édes ember volt, neki voltak a legjobb tanítványai: tőle került ki Rigó Magda, Dobay Lívia, Huszka Rózsi, Baumgartner Margit. Rigó Magda első énekesnő lett a pesti Operában — ő volt az én legjobb barátnőm, sajnos meghalt. . . Gyönyörű drámai mezzo volt Huszka Rózsi, kikerült Németországba, aztán nem hallottunk róla. Dobay Lívia énekelt Pesten, Németországban, most szintén itt él Bécsben. Az Akadémiáról hat év tanulás után szerződtettek az Operába. Gyönyörű vizsgaelőadást csináltunk: Unger Ernő volt a mi opera szakos tanárunk, ő dirigálta az Aidát, az első felvonást Rigó Magda énekelte, a másodikat Dobay Lívia, a harmadikat a Nílusparti-áriával én, a negyediket Baumgartner Margit. Radamest az én későbbi férjem, dr. Imre Vince alakította, ő énektanulás közben az orvosi egyetemet végezte. Még egy orvos volt ott, egy basszista, előadás alatt mind a kettő a pulzusát nézte: Jézus, milyen gyors ...! A férjem később is föllépett, szép magas cé-je volt, de nem volt nagy hangja — viszont aki egyszer énekelni tanul, az mindig énekel, ő végül gégespecialista lett. Bekerültem két évre az Operába. Létezett akkoriban az Operabarátkör, abban tevékenykedett Fellner Alfréd, aki nagyon támogatta a fiatalokat: neki köszönhettük tulajdonképpen, hogy az Opera mindjárt foglalkoztatott bennünket, tőle kaptunk ösztöndíjat is. Az Operabarátok külön koncerteket rendeztek, például meg voltunk híva a Hubay-villába, aztán Esterházy gróf csinált a tatai kastélyában egy Fidelio-előadást; én Marcellinát énekeltem, Báthy Anna Leonórát. Ezekre az előadásokra mindig meg voltak híva nagy művészek, karmesterek: ott volt Knappertsbusch, Bruno Walter — a bécsi operai direktor, dr. Kerber is ott hallott engem ebben a szerepben. Utána fogadást adtak, s ezen megkérdeztek, szeretnék-e egyszer szerepelni a Bécsi Operában. Természetesen mondtam, hogy igen. „Na és mit szeretne énekelni?" — Azt válaszoltam: Margarétát a Faustban. „Tudja németül?" Nem. „Hát akkor tanulja meg, és ha már tudja, írjon nekünk." Most sem tudom, miért választottam éppen Margarétát — ez olyan akadémiai emlék volt, ott énekeltem már a szerepet későbbi férjemmel a próbaszínpadon. Székelyhidy Ferenccel tanultuk mi, fiatalok a szerepeket — van is erről egy sztorim. (Nem lesz vége a beszélgetésünknek sohasem, ha ezt is elmesélem magának!) Amikor bekerültem a pesti Operába, Radnai Miklós volt a direktorunk, és kérdezte, hogy mit szeretnék énekelni. Én rávágtam a Lohengrin Elzáját. Jól van, mondta, majd ki lesz írva, hogy tanulja a szerepet. Én büszkén jártam, kezemben a kottával — ó, a Lohengrin Elzára! Székelyhidy meglátta a nevemet kiírva Elzára — rögtön bement a direktorhoz: meg van őrülve, csak nem teszi tönkre ezt a hangot (huszonegy éves voltam), nem létezik, hogy ezzel kezdjen, majd előbb kicsi szerepeket fog énekelni! Hát én borzasztóan bőgtem (natürlich), hogy ez a gyönyörű szerep .. . Akkor megkaptam a Tannhäuser Pásztorfiúját, azt vette át velem. És milyen jó volt, hogy így történt, a Pásztorfiú kis szerep ugyan.