Muzsika, 1997 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1997-12-01 / 12. szám - TALLIÁN TIBOR: Bis: Verdi Falstaffja a Magyar Állami Operaházban
hoz betelepülni (3. felvonás 1. kép). Egyébként szakadatlanul és találékonyan küzd ellene, groteszk kezdeményezésektől és helyzetektől sem riad vissza, s ezzel komikus elvek szerint mozgásban-forgásban tartja a világot. Falstaff, a mitológiai férfielv megtestesülése csak akkor létezik, ha növekszik, ha hódít, s ezenközben bizony nem érzékenykedhet. Sólyom-Nagy Sándor alapjában szemlélődő személyes és énekesi férfialkatában az ideje jöttén inkább befelé forduló s visszavonuló Hans Sachs (és Gianni Schicchi) ismer és talál magára, nem az idején túl az extroverziót, a kifelé fordulást erőltető Falstaff. Ezzel magyarázom, hogy olykor, ha a játék kedve ellenére túlforr, Sólyom-Nagy hajlik rá, hogy kilépjen belőle, félrehúzódjék. Jelentékenyen megsűrűsödik viszont figurája körül a levegő a csendesebb jelenetekben. Ilyenkor Falstaff figyel, az elbeszélés szerint eseményekre, távoli vagy jelenlévő beszélgetőtársakra, valójában inkább csak saját emlékeire és vágyálmaira. Ezek azután rendre megtestesülnek: felkeresi Quickly, a soha el nem hangzott szerelmi ígéretek hordozója, és Fontana, a kimeríthetetlen pénzforrás. Két kerítőfigura, valójában Falstaff képzeletének kivetülése. Ahol Falstaff képzelőereje a leggazdagabban működik, ott hág csúcspontjára az agg Verdié is, a 2. felvonás első képének két egymást követő kettősében. Legjobb perceit az első est Ford-Falstaff kettősében érte meg az előadás: Sólyom-Nagy olyankor komédiázik legerőteljesebben, amikor nem komédiáznia kell, hanem rezonálnia. Ekkor tárulkozik ki a hang is a legszebben, a hang, amelyről nem mondom, hogy évtizedek óta nem változik, mert éppen hogy lágyul, s ezáltal gazdagodik a kontabilitás tartományaival; ezeket korábban nem járta be ilyen fegyelmezett természetességgel. Falstaff és Ford kettősének színi beállításában némi nyomát láttuk annak is, amit operarendezésnek nevezhetünk, ugyan nem mai, de legalább 40-50 év előtti értelemben. Fordra jellemző jelmezt adtak, orrára csíptetőt, játékához kitaláltak néhány presztőz mozdulatot. Kálmándi Mihály meghálálta a törődést, vagy talán inkább a maszkot, neki, aki saját arccal általában kissé visszahúzódva, gátoltan közlekedik partnereivel, és nyerseségre hajlik, mikor erőt kellene mutatnia, a Fontana-álarc biztonságot kölcsönzött, felszabadította játékos kedvét, ami mögött szabadon kibontakozhatott a komolyság is: az énekes azt a valódi érdeklődést árulta el partnerei a helyzet iránt, amiből egyedül születik meg a figura valóságeffektusa, abból meg az igazi operai élmény. Ford Falstaffban a maga másik énjét látja - két öregedő szarvasbika áll egymással szemben, az egyik még birtokolja az ünőt, de teljes bizonytalanságban leledzik a maga Platzhirschjogainak érvénye felől, a másik az örök pretendens, birtokon kívül, de potenciájába vetett feltétlen bizalommal. (Az ajtójelenetben groteszk módon megkísérlik, hogy azonosuljanak egymással!) Falstaff távozása után a dialógusban kimerült Fordnak ritkán sikerül a szükséges intenzitással megformálni a legnagyobbat PATAKI ANTAL, SÓLYOM-NAGY SÁNDOR ÉS HANTOS BALÁZS KÁLMÁNDI MIHÁLY F.S ÖTVÖS CSABA