Muzsika, 1997 (40. évfolyam, 1-12. szám)

1997-12-01 / 12. szám - TALLIÁN TIBOR: Bis: Verdi Falstaffja a Magyar Állami Operaházban

hoz betelepülni (3. felvonás 1. kép). Egyéb­ként szakadatlanul és találékonyan küzd elle­ne, groteszk kezdeményezésektől és helyze­tektől sem riad vissza, s ezzel komikus elvek szerint mozgásban-forgásban tartja a világot. Falstaff, a mitológiai férfielv megtestesülése csak akkor létezik, ha növekszik, ha hódít, s ezenközben bizony nem érzékenykedhet. Sólyom-Nagy Sándor alapjában szemlélődő személyes és énekesi férfialkatában az ideje jöttén inkább befelé forduló s visszavonuló Hans Sachs (és Gianni Schicchi) ismer és ta­lál magára, nem az idején túl az extroverziót, a kifelé fordulást erőltető Falstaff. Ezzel ma­gyarázom, hogy olykor, ha a játék kedve el­lenére túlforr, Sólyom-Nagy hajlik rá, hogy kilépjen belőle, félrehúzódjék. Jelentéke­nyen megsűrűsödik viszont figurája körül a levegő a csendesebb jelenetekben. Ilyenkor Falstaff figyel, az elbeszélés szerint esemé­nyekre, távoli vagy jelenlévő beszélgetőtár­sakra, valójában inkább csak saját emlékeire és vágyálmaira. Ezek azután rendre megtes­tesülnek: felkeresi Quickly, a soha el nem hangzott szerelmi ígéretek hordozója, és Fontana, a kimeríthetetlen pénzforrás. Két kerítőfigura, valójában Falstaff képzeletének kivetülése. Ahol Falstaff képzelőereje a leg­gazdagabban működik, ott hág csúcspontjára az agg Verdié is, a 2. felvonás első képének két egymást követő kettősében. Legjobb per­ceit az első est Ford-Falstaff kettősében érte meg az előadás: Sólyom-Nagy olyankor ko­médiázik legerőteljesebben, amikor nem ko­médiáznia kell, hanem rezonálnia. Ekkor tá­rulkozik ki a hang is a legszebben, a hang, amelyről nem mondom, hogy évtizedek óta nem változik, mert éppen hogy lágyul, s ez­által gazdagodik a kontabilitás tartományai­val; ezeket korábban nem járta be ilyen fe­gyelmezett természetességgel. Falstaff és Ford kettősének színi beállításá­ban némi nyomát láttuk annak is, amit opera­rendezésnek nevezhetünk, ugyan nem mai, de legalább 40-50 év előtti értelemben. Fordra jellemző jelmezt adtak, orrára csíptetőt, játé­kához kitaláltak néhány presztőz mozdulatot. Kálmándi Mihály meghálálta a törődést, vagy talán inkább a maszkot, neki, aki saját arccal általában kissé visszahúzódva, gátoltan közle­kedik partnereivel, és nyerseségre hajlik, mi­kor erőt kellene mutatnia, a Fontana-álarc biz­tonságot kölcsönzött, felszabadította játékos kedvét, ami mögött szabadon kibontakozha­tott a komolyság is: az énekes azt a valódi ér­deklődést árulta el partnere­i a helyzet iránt, amiből egyedül születik meg a figura valóság­effektusa, abból meg az igazi operai élmény. Ford Falstaffban a maga másik énjét látja - két öregedő szarvasbika áll egymással szemben, az egyik még birtokolja az ünőt, de teljes bi­zonytalanságban leledzik a maga Platzhirsch­jogainak érvénye felől, a másik az örök pre­tendens, birtokon kívül, de potenciájába vetett feltétlen bizalommal. (Az ajtójelenetben gro­teszk módon megkísérlik, hogy azonosuljanak egymással!) Falstaff távozása után a dialógus­ban kimerült Fordnak ritkán sikerül a szüksé­ges intenzitással megformálni a legnagyobbat PATAKI ANTAL, SÓLYOM-NAGY SÁNDOR ÉS HANTOS BALÁZS KÁLMÁNDI MIHÁLY F.S ÖTVÖS CSABA

Next