Nagyasszony, 1927. (2. évfolyam, 1-12. szám)
1927-01-01 / 1. szám
II. évf. A Prágai Magyar Hírlap havi melléklete 1927 1. szám Szerkeszti: Péchy Gáspárné Bartóky Mária január Előfizetési dijak közvetlenül a Prágai Magyar Hirlap kiadó Magyarországi előfizetési dijak: Egész évre 100.000 K. félhivatalához, Praha, II., Panská ul. 12. III. küldendők. Elő- évre Sooop K. Förster Rezső mérnök, lapszerkesztő címére fizetési dij : Belföldre egy évre 40, félévre 20 Ke. küldendők postautalványon, Budapest, VIII. Mária utca 26. Egyéb külföldre: Egész évre 46, félévre 23 Ke. Uj esztendőre írta: Szilassy Béláné. Egy éve annak, hogy újévi köszöntőim az első „Nagyasszony“ hasábjain megjelent. Szürke, szerény papíron. Igénytelen köntösben jött meg az első „Nagyasszony“. És mosstt tetszetős külsejében alig hiányzik már egy magyar család asztaláról, meghitt jóbarátja, tanácsadója, sőt munkaadója lett sok magyar nőnek. És alig több idő múlt el egy esztendőnél azóta, hogy elhangzott a hívő szózat a köztársaság területein lakó magyar nőkhöz, amely felhította őket, hogy tömörüljenek és dolgozzanak veszendő magyarságunkért. Ez a lelkes szózat visszhangra talált sok-sok női szívben. "Hiszen mindnyájam éreztük, hogy a mai nehéz időkben a nők nem vonulhatnak vissza otthonuk védlősái közé, ki kell lépniök az életbe, hogy a férfiak mellett ők is harcoljanak magyar testvéreikért, akik különben elpusztulnának anyagilag vagy erkölcsileg. Nevelni, támogatni, buzdítani kell azokat, hogy jobb és boldogabb ■emberék váljanak belőlük. * Ennek a magasztos eszmének szolgálatába állt a Nagyasszony. Hasábjain megszólalnak a szekteszórtan lakó nők, kiket nagy távolság választ el egymástól és ■akik elhagyatva, árván érezték magukat azelőtt. Most úgy érzik, hogy egy eszme szolgálatában egyesülnek és gondolataikat,reményeiket, vágyaikat egy-egy cikk vagy elbeszélés keretében mint egy üzenetet eljuttatják többi magyar testvéreikhez. Buzdítják egymást, néha ostorozzák is a hibákat, néha belejárják lelkük fájitlalmát egy-egy költeménybe. Elmondják, miképpen dolgoznak ők környezetükben, hogy ebből tanuljanak és buzdítást nyerjenek a más vidéken lakó nők is. Hisz igaz, a magyar asszonyok már azelőtt is dolgoztak a közélet terén, áldozatkész szeretetükkel segítették a nyomorgó szegényeket, felruházták a didergő gyermekeket, dolgoztak a jótékonycélú nőegyletek keretén belül. Kivették részüket a magyar kulturéletiben is, színielőadásokat, hangversenyeket, előadásokat rendeztek. De talán nem volt ez a munkájuk olyan céltudatos, nem ébredtek annak a tudatára, hogy a legkisebb munkával, amivel egy elesett testvérüket segítik, egyúttal az egész magyarságot is támogatják, egy-egy magyar dallal, szavalattal a magyar nemzeti érzést erősítik. Most tudják azt is, hogy aki ezen közös cél felé törekszik, nincs már egyedül, hanem mellette áll a többi magyar nő, kiik vallási felekezeti különbség nélkül és politikai viszálykodásom felülenvelkedve, nekik testvéri ketet nyújtanak. Az Eszme megindult és nincs olyan hatalom, amely feltartóztathatná útjában. Egy eszme hatja át a nőket, akár kulturelőadást rendeznek ,városokban, akár mesedélutánokat falviakon, akár kézimunkakiállítást a magyar népművészet terjesztésére, vagy bármi mást végeznek: az eszme mindig ugyanaz! Munka a magyarság szolgálatában. A kezdet nehéz és rögös utakon visz keresztül. Küzdeni kell a közöny, a fásultság, az önzés, a kicsinyesség és megalkuvás ellen. De bármily kicsiny is a kezdet, egy év tapasztalatai azt mutatják, hogy lépésrőllépésre előrehaladunk; a kis lehetőségekből mindig nagyobb és nagyobbak zárulnak elibénk. Megtanultuk becsülni és értékelni a kis dolgokat, hiszen nincs olyan parányi feladat, amit ne volna érdemes elvégezni, nincs olyan kis adomány, amint meg szabadna venni, mert a fillérek százából lesznek a koronák, a koronákból az ezresek és tízezresek. Ha mindenkiéz összefog közös munkáiban, bármily gyenge női kezek legyenek azok, hegyeket lehet megmozgatni. És mégis hányan vonják ki magaikat a közös munkából! Hányan találnak ürügyet arra, hogy ne dolgozzanak és ne áldozzanak. Sokszor hiasílom ezt a kifogást felhangzani: „Majd fogunk dolgozni, ha egyletünk lesz.“ Ezek az egyletet tekintik öncélnak, nem pedig csak olyan eszköznek, mellyel a munkát hathatósabban lehet elvégezni. Azt hiszem, akik így beszélnek, nem fognak igazán dolgozni egy egyletben sem, mert hisz a munkatér nyitva áll előttük most is, csak meg kelll ragadni a kínálkozó alkalmakat. Másokmegint azt mondják: „Szívesen dolgoznék én is, csak nem tudom, hogy mit tegyek? Az én körülményeim nem engedik meg, a hoigy tegyek valamit.“ Ezen kijelentéseknek az őszinteségében is merek kételkedni. Nem tudom elképzelni, hogy manapság ne jutna munkaalkalom minden nő részére, aki igazán a köznek akar szolgálni, ha még oly nehéz körülmények között él és ha még oly eldugott helyen lakik is. Ismerek egy asszonyt, aki nehéz anyagi viszonyok közt él otthonában. Minga mondja félig tragikusan, félig tréfásan: „Ha eleget eszünk, akkor nem jut már az öltözködésbe, ha