Nagybánya, 1903. július-december (1. évfolyam, 21-47. szám)

1903-07-02 / 21. szám

21-ik­. szám,.^ I. évfolyam. 01 üfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy számlára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6 — 8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. -------------------------5----------------------------------­Szerkesztőség: Erdélyi­ ut 22. szám. — Kiadóhivatal: Hid-utcza (Bay-ház), hol mindennemű hirdetések fölvétetnek. Az előfizetési pénzek Morvay és Andy kiadókhoz küldendők. 1903. j­ulius 16.ő 2. TÁRSADAXIMX 1 £ L26» SZÉPIR­ODALMI hetilap. A vármegye közönségéhez­ Nagykároly, junius 25. A vármegye közönsége egyhangúlag elhatározta, hogy II. Rákóczi Ferencz nemzeti szabadságharczának kétszázadik évfordulója alkalmából Rákóczi emlékére ünnepet szentel s II. Rákóczi Ferencz 1703. évi julius 14-iki tiszabecsi győzel­mének emlékére emlékoszlopot állít. Midőn a vármegye ezen határozatát meghozta, nemcsak a múltak nagy emlé­keinek akart adózni, hanem a jövő nem­zedék előtt is bizonyságát akarta adni annak, hogy a­kik a hazáért küzdenek, harczolnak, azoknak emlékét még századok múlva is szent tisztelettel említi. A vármegye közönsége nem fogja megtagadni anyagi támogatását sem, de szebbnek, illőbbnek tartaná, ha lakosainak áldozatkészsége emelné fel nagyobb rész­ben legalább ezen emléket, mert ebben látja a hazaszeretet lobogásának bizony­ságát az egyesek lelkében, mely mellett a hivatalosan emelt emlékek semmi érték­kel nem bírnak. A vármegye közönsége a vármegye fiainak és leányainak nemes szivére támasz­kodik, midőn méltó emléket akar állítani Rákóczinak s azt rendelte el, hogy az emlék felállításához szükséges összeget gyűjtés utján hozzam össze. Azt mondja vármegyénk halhatatlan fia, Kölcsey Ferencz: „Minden kő, régi tettek helyén emelve; minden bokor, régi sírok felett plántálva; minden dal, régi hősről énekelve; minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve, megannyi lépcső magasabbra emelkedhetni; . . . azért keressetek alkalmat a hajdanra visszanéz­hetni s érte melegülni. Nem költői ábrán­dozás ez, hanem fenmaradás, folyvást emelkedés érzelme.“ Az ő szavait iclem emléketekbe, midőn hozzátok szól,­hogy adakozzatok a szent czélraH­Rákóczival szemben nagy adósságunk van. E tartozást leróni szólok hozzátok. És én érzem, hogy Rangom nem lesz a pusztába kiáltó szava. ^ Mondjam-e nektek, hogy ki volt Rá­kóczi? Kiről a költő király, Petőfi így énekel: „Oh Rákóczi, szabadság vezére, Sötét éjben fényes csillagunk! Kinek emlékére lángolunk És sírva fakadunk.“ Hisz hatalmas indulója nemzeti dalod, annak csodás, szivet rázó hangjai lelkesí­tenek örömödben, vigasztalnak bánatod­ban ! Rajongó, szeplőf­­­ honszerelme intő­s példa életedben! Mert van-e csodásabb honszerelem, mint a Rákóczié? Nála nem üres szó az, a­mit az »Örök Igazsághoz« ajánlott »Emlékiratai«­­ban mond, midőn azt írja:­­ „Egyedül a szabadság szeretete és a vágy: hazámat az idegen járom alól felmenteni, volt czélja minden tetteimnek“. S hogy ez igaz, igazolja, hogy a felajánlott lengyel koronát is visszautasítja, következőleg indokolva meg »Emlékiratai«-ban e ne­mes lemondást: „Minthogy azonban a háborút én hazám szabadságáért kezdettem s láttam az ország minden rendeinek ily nagy mozgalmát és izgatottságát, sem czélszerünek, sem becsületemmel meg­egyezőnek nem tartottam, idegen ország koronájáért és én hasznomért hazám ügyét cserbenhagyni s elhagyni hazámat, ki­tévén azt a legnagyobb veszélynek, t. i. a németek lármának, hogy szabadságának még annak árnyékát is elveszítse, mely eddig megmaradt.“ Ennek a csodás, rajongó honszerelem­nek akarunk mi emléket állítani; emléket, mely hirdesse az ő nagyságát időtlen idő­kig; emléket, mely intő jelül szolgáljon a késő unokák unokáinak is, hogy „a hazáért mindent áldozni kell, de a hazát feláldozni semmiért nem szabad.“ Midőn az egész ország ünnepel, Midőn egy ország egy napot szentelve, Dicsénekével éltet egy nevet. E név nem ember, föld tűnő lakója. E név csak eszme, gondolat lehet. Ez eszme, e nemzeti gondolat Rá­kócziban testesült meg. „Istennel, a hazá­ért és a szabadságért“ húzta ki azt a bűvös kardot, melyet a diadal első nap­jától a Golgotháig csak ez a gondolat vezet. A nagy idők legendás fénykorát Szatmár vármegye fiainak és leányainak megünnepelni kétszeres kötelessége; mert az a fényes nap, melyből a haza, a szabadság szeretet löveli szét fénykéveit, itt a mi földünkön sütött ki, itt a mi föl­dünkön áldozott le. A tiszabecsi győzelem- A „Nagybánya“ tárczája. Bibulusné fürdőzése. A mi józsefvárosi kis tanyánknak nincs párja a világon. Ami szenzáczió történik a fővárosban, az mind a mi utczánkban, a mi házunk előtt zaj­lik le. Oly gyönyörűen sehol sem törheti ki valaki a lábát, mint éppen a mi utczánkban, melynek évek óta fölszedve, halomra dobálva hever köve­zete; az esti órákban pedig a mi utczánk valósá­gos aziluma a sors üldözöttjeinek, kik jól tud­ják, hogy utczai lámpásaink a millenniumi kivilá­gításkor égtek utoljára. S mondhatom, hogy aranyórát oly ügyes kezekkel még talán a párisi kiállításon sem fognak eltüntetni, mint ahogy a mi utczánk menekültjei eltüntetik. Tapasztaltam ezt az én órámon, amely pedig csak vasból volt. A mozgalmas életet feles számmal tarkítják a vitriol-drámák is, hiszen a mi utczánk olyan poé­­tikus hely, két hatalmas akácz terjeszt benne mámoritó, részegítő illatot s bizonyára ez a része­gítő illat az okozója, hogy az akáczok törzsei tele vannak vésve gyuladozó s vérző szivekkel s a leánynevek egész sokaságával. Nagy vonásokkal odavetett rajzomat még azzal kell kiegészítenem, hogy ez az utcza akkor látta az utolsó rendőrt, mikor egyik házában Thaisz volt főkapitány meg­született. Ebben a barátságos s mozzanatos életű utczá­­ban emelkedik a mi házunk. Amolyan fiókeme­letes ház csak, de meghitt, kedves, bizalmas fé­szek. Rózsatőknek kellene nyiladozniok az udva­ron, de nem nyiladoznak, mert a lakók a rózsákat úgy is elhordanák; annál több rozmaring s mus­kátli nyílik az ablakokban s a verklis a mi kapunk aljában játsza legmeghatóbb,legérzékenyebb dalait. Művészete a mi kapunk aljában a megrikatás nívójáig emelkedik. S azután a pártások! Öten vannak csak, de mindenik család kedves, szeretetreméltó úri család. Mintegy testvéries érzést fakaszt közöttük az a közös tudat, hogy pontosan egy sem fizeti meg a házbért s innen van talán az a szerető gondosság, melylyel egymás életét megfigyelik. Oh előttünk nincs titok. Mi jól tudjuk, hogy ki mit reggelizett, ki mit ebédelt, mit vacsorált, kit szidott meg az ura s ki szidta meg az urát? Azt is tudjuk, hogy melyik asszony mikor, hova s minő szinü ruhában fog menni. Sőt azt is, hogy esetleg hova s minő derékban akart volna el­menni. Ezek előrebocsátásával most reátérek rö­vid elbeszélésem tulajdonképeni tárgyára. A télen történt, hogy egy nagy elite bál alkalmával azt kérdeztem meg Bibulusné as­­­szonytól, hova szeretne inkább elmenni: az elite­­bálba-e vagy pedig a nyáron fürdőzni ? — Bálba is, fürdőzni is­ hangzott el gyors elhatározással a merész válasz. Ez a merész válasz pedig azt eredmé­nyezte, hogy viharfelhők ültek ki homlokomra s a tengeri hajók vészkürtjének hangján vála­­szolom : — Nagyon jó! Nem megyünk tehát sehovase ! Bibulusné asszony szótlanul vált krétafehérré s temetkezni kezdett. A hosszú csiráit temetgette szive közepébe . . . Mire az utolsó hó is eltakarodott s a nap­fényes hegy alján a kökörcsin felütötte égszín­kék fejecskéjét, szomszédaink mindenike tisztában volt azzal, hogy hol fogják tölteni a nyarat. A telekkönyvvezetőék meg sem állanak Erzsébet­­falváig; az irodaigazgatóék Siófokra mennek ; a biróékat rangjuk a magyar Tátrába viszi; a tanácsosokat Abbáziába. Házunk derék hentes­mestere avagy tárczája bírja a tengeri fürdőt is. Tengeri fürdő ! Asszonyi álmoknak, vágyak­nak legédesebbike ! Oh az az asszony, a­ki ten­geri fürdőn volt valaha, bátran és szívesen meghalhat, mert elérte vágyainak netovábbját: a tengeri fürdőt. A hentesek pedig már több­ször voltak s az idén is elmennek. Oh ez a ten­geri fürdőzés­be egyszerre ledöntötte a társa­dalmi korlátokat szomszédainknál, a­melyeket egyébként semmiféle földi hatalom sem lett volna képes lerombolni. A kövér kis hentesné de beczézgetett asszonyka is lett egyszerre, hiszen a tengeri fürdő mellett hol marad Erzsé­­betfalva, a magas Tátra ? E dolgok nagy álmélkodásomra és meg­elégedésemre csak Bibulusné asszonyt nem ér­dekelték. Egykedvűen, szinte unottan hallgatta a fürdőzésre vonatkozó tervezgetéseket, melyek pedig más alkalommal pírba vonták arczát s fájó frigységgel töltötték el szivét. A legkellemesebb érzéssel konstatáltam, hogy Bibulusné asszony

Next