Nagybánya, 1912. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1912-01-04 / 1. szám
Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. 3 Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. HamszáipXBox»AZIMi Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. I Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Visszaélés a jótékonysággal. Január 3. Ha valamikor a mai kort a szocziális viszonyok szempontjából jellemezni fogják, ennek a kornak csak koldus-kor lehet a neve! Soha annyit és annyiféle czélra nem koldultak ebben az országban, mint jelenleg. A városnál már nemsokára külön iktató hivatalt kell berendezni a segélykérvények és rendeletek becsomózására, annyi mindenféle kérvény, felsőbb rendelet érkezik a hivatalos városhoz, hogy adjon a város, gyűjtsön a város a tűzkárosultaknak, árvízkárosultaknak, tüdőbetegeknek, templomépítésre, szobrokra, emlékkövekre, elhagyott gyermekeknek, lelkészlak építésre, szanatóriumokra, vakoknak, süketnémáknak, internátusokra és minden más kigondolható és kigondolhatatlan célokra. A segélykérvényeknek és a gyűjtőíveknek valóságos áradata torlódik meg egy-egy referens kezén s csoda-e, ha végre is úgy a hivatalos, mint a nem hivatalos társadalom csömört kap, és apatikus közönybe merül minden nemes és pártolásra érdemes akcióval szemben is! Azokról a zaklatásokról pedig, amelynek a társadalom minden tagja nap-nap után ki van téve, nem is szólunk. Nemcsak tudja ezt, de visszásan érzi mindenki. Pedig nehéz időket élünk. A drágaság horribilis mérveket ölt. Nemcsak az élelmi cikkek árai szöktek föl ötven-hatvan százalékkal, hanem a luxusczikket épen nem képező ruházati czikkek árai is. Ami csak természetes dolog, mert ha a munkabérek emelkedtek minden vonalon, emelkednie kellett a nyersanyagok s s árczikkek árainak is, mert amazok termelése, emezek előállítása is sokkal többe kerül, mint került eddig. De nem emelketek a jövedelmek. S ha egyik-másik társadalmi osztály oly szerencsés helyzetbe ütött, hogy az előzőhöz képest nagyobb jövedelmet ért el, a jövedelem-többletet e>észi a kiadásitöbblet, mely a háztatási s egyéb szükségleteknél előáll. S daczára annak, hogy középosztály óriási küzdelmet főitat a megélhetés gondjaival, részint egyéni hiúságból és szereplési vágyból, részint egyesek túlbuzgóságából hallatlan Elszökött a jótékonyság angyalain, és mentőinek száma is, kik ezer és ezer czímet találnak ki arra, hogy a középosztály zsebéből kivegyék azokat a filléreket, amiket azután a mindennapi szükségletek redukálásával kell megtakarítaniok. Családapának lenni a mai korban határozottan hálátlan dolog. A családapák, kik váltóműveletekkel segítenek magukon, mikor a legszükségesebb dolgokat kell a családtagok számára beszerezni, kénytelenek, ha nagy gyermekeik vannak, százféle formában jótékonyságot gyakorolni, ha azt akarják, hogy meg ne szólják őket. Könyyöradományokat kell adnia százféle formában annak, ki talán maga is könyöradományra szorul s jó arczot kell vágni hozzá, mikor az utolsó tiz koronást kell felváltani, hogy annak egy részét jótékony czélra adományozza. Hiszen minden embernek megvan a maga társadalmi kötelessége és köteles áldozni a jótékonyság oltárára mindenki annyit, amennyi telik. De hogy a mai nehéz viszonyok között, különösen a vidéki ember, akire minden oldalról ránehezednek , köteles legyen minden kultúr-egyesület és szanatórium-egyesület sorsjátékában részt venni, az összes vakok és siketnémák intézeteit támogatni, az összes helyi egyesületek kiadásaihoz hozzájárulni és nemcsak a helybeli szegényeket, de az egész ország könyöradományra szoruló egyéneit segélyezni és mindenféle felekezet templomának felépítéséhez hozzájárulni — ez egy kissé már sok. Hibáztatjuk a hatóságokat, hogy annyi könyöradománygyüjtőnek, tűzkárosultnak és templomépítőnek engedélyt adnak a gyűjtésre; engedélyt adnak olyan embereknek, kik üzletet csinálnak a gyűjtésből és közköltségen beutazzák az egész országot. Ha egy községet vagy egyes embert nagy szerencsétlenség ér, azon segíteni kell, meg kell engedni a könyöradománygyűjtést, de hogy miért legyünk — kik mindennapi munkánkkal keressük meg A „Nagybánya“ tárczája. Máskor . . . Máskor, hogy örültem, Ha útra kelhettem, Amikor még otthon Senkit se szerettem. Mint a kalitkából Madár, ha kiröppen, ÚJgy éreztem magam Azelőtt, ha jöttem. Mikor még idegen Volt nekem a város, Nem ismerve téged, Te édes, te bájos ! Most meg, hogy eljöttem, Gyászt hozok magammal, Szemem tele könnyel, Szivem bús dalokkal . . . Vértesy Gyula, Vak Bottyán meggyese. — írta: Pogány Béla. — A városka szimpatikus, álmoskás lakói megmagyarázhatatlan okokból Vak Bottyánban tisztelték a legnagyobb nemzeti hőst. Tiszteletére minden évben, nem éppen megállapított napon és apropóból, nemzeti ünnepeket rendeztek, róla nevezték el a városka főutczáját, az ő nevét viselte a városka egyetlen gyáripari terméke, a hires vágvári meggyes pálinka. Vak Bottyán meggyese czimen volt kapható ez a nemes ital mindenfelé, amerre a vágvári kereskedelmi zsenialitás el tudta terjeszteni. Akkoriban azonban kissé vitás is volt, hogy váljon nem tiszteletlenség-e a hős iránt, ha az emberi indulatok vad és veszedelmes gerjesztőjét, az alkoholt keresztelik el róla. Később azonban mégis a likőrgyáros került ki győztesen a küzdelemből. A helyi organum ugyanis előbb vezérczikket irt az antialkoholizmus és a hazafiság szent nevében a profán keresztelő ellen. Egyben azonban nem mulasztott el egy nyilván fiktiv személynek szerkesztői üzenetet küldeni, amelyben a bizonytalanság kétségtelen jeleivel találkozunk. Szólt pedig a nevezett üzenet így: Alkohol. Hogy Vak Bottyán meggyese egészséges ital-e, nem tudjuk. Egyelőre ízetlennek és ártalmasnak találtuk. De még megváltozhat. Ez egyszersmind annak is élénk bizonysága volt, hogy a helyi sajtó nem vesztette el minden reményét a végvári gyáripar első fecskéjével szemben. A jövő hétre kiderült az is, hogy hazafias aggodalmai is megszűntek. A lap éléről elmaradt a fulmináns vezérczikk és ünnepi csöndességű írásmű hirdette, hogy a magyar szeszipar fejlődőben van. Hátul a hirdetések között egész oldal dicsérte a Vak Bottyán meggyesét, végül pedig egy határozottan pártoló jellegű szerkesztői üzenet nyugtatta meg a városka lakóit, hogy a vágvári likőr neves, nemes, egészséges ital, amelyhez ezúton is jó apetitust kíván a szerkesztő. A végső szót azonban a jóizléséről (ez a jóizlés főként a szeszes italok körül nyilvánult meg) ismert városi tanácsos mondotta ki. A szó nem is volt szó. A tanácsos ur mindössze a nyelvével csettintett egyet és jólesőn egy indulatszót bocsátott az ital után : — Ehb! Ez volt az egész. A tanácsos után mindenki Vak Bottyán meggyesére esküdött Végváron. Az élelmes gyáros pedig nem mulasztotta el rövid, de a velős indulatszó elhangzása után való nap a tanácsos ur udvarára beguritani egy akó meggyest. Annál is inkább, mert Végvár étkes és jobbadán italos lakói között ebben a pillanatban elsimult a hazafias aggodalom és az egész Vak Bottyán affér pusztán higineiai és gasztronómiai kérdéssé fakult, sőt ezen a téren is egészen jó vágányra terelődött. A következő hetekben már valóságos büszkeségévé lett a városnak az előbb exkommunikált meggyes. Történt pedig ez akkor, amikor a helyi szerkesztő fölrándult Budapestre és diadalmas örömmel irt tárczát a lapjába egy plakátról, amelyet komoly művészeti eseménynek kell tartania az egész magyar képzőművészetnek. Végvár nagynevű szülötte, Ecset Jeromos, festette a plakátot, amely Vak Bottyánt ábrázolja, amint a vágvári meggyest kulacsból issza, nem tagadván meg Sándor Ferkó kenyeres pajtásától sem a nemes italt. A szerkesztő úr nem volt annyira