Nagybánya, 1916. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1916-01-06 / 1. szám

1-só szám. XIV. évfol3^ára. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. ISI©, jarmé/r 2ió ©, Felelős szerkesztő:]­ÉG­L­Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresviziiíit?14­ szám, ahova lapközlemJ­nyek,­hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében iI. Isten akarata. Január 5. Az 1916-ik esztendőt szeretnénk a békesség fehér zászlójának szelid jele alá állitani s az ebbeli jó reménység boldog mosolyával csókdosni körül. Fájdalom ! Az emberi számítás még min­dig vért és tüzet mutat jeggül. Sok próbáltatások és siralmak ködét höm­­pölygeti felénk a szomszédos esztendő. Az emberi számítás ugyan csalatkozha­­tik. A jövendőt az egyedül bölcs Isten látja csupán s ő neki mindenek lehet­ségesek. Ezékiás király idején két ezerre való fegyveres se volt a körülzárolt, ki­éheztetett Jeruzsálemben; a bizalom is csak egy emberben. csaiásban tartotta meg égig emelkedő oszlopát; mégis száz­­nyolczvanötezer assir vitéz hullott el egy éjszaka s a kérkedő Léna-Khérib­assir király óriási seregének romjaival sietve távozott a város falai alul. Csodá­latos eset történt, mert igy akarta az Isten. A magyar embernek amellett a kár­hozatosan gonosz szokása mellett, hogy az Isten szentséges nevét káromlással fertőzteti meg, van egy istenes jó szo­kása is. Ha csapás éri, vagy valamit ter­vez, az Istenre gondol. Az ő akaratával vigasztalja és biztatja magát. „Az Úr akarta igy,“ „Ha az Isten úgy akarja» ! Ez a két mondás mélységes hit forásá­­ból fakadt. Múltra visszafelé, jövőbe előre olyan kettős fénysugár, amibe nem tud az élet annyi nyomorúságot, gyászt és csalódást dobálni, hogy meg ne mutatná az Istennel való egyezség, vagyis a leg­bizonyosabb boldogság útját. Erre az akaratra gondolva s ebben előre megnyugodva kell neki indulni en­nek az esztendőnek. »Akik az Úrban bíz­nak, azoknak ereje megújul«, mondja a szentirás. Lehetne-e gyönyörűbb program­­műnk olyan esztendőre, amely folytató­lagos harcokkal veti előre vérpiros fé­nyét, amely újabb áldozatok, nagyobb erőfeszítések, keményebb próbáltatások komoly követelésével áll elénk. Bíznunk kell az Urban, hogy ezt a háborút is olyan próbáltatásul engedte reázúdulni a világra, amelyből a béketűrés megtar­tói, a hit koronájának megőrzői, az igazságért áldozók és szenvedők dicső­séggel fognak kikerülni „Ő előtte nin­csen akadály, hogy sok vagy kevés által szerezzen szabadulást. Ne vessen hát alá kétségbe és aggodalomba, hogy ellen­ségeink száma ötszörösen múlja a mie­inket felül, mert »ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?» Ha ő akarja a mi diadalunkat, akkor a pok­ol k­iúi sem vívhatják meg a mi erőnket. Ó minden­ható. Még a sírból is fel tudja hozni dia­dalra az életet. Az pedig, hogy a mi diadalainkat akarja, hinnünk kell kétség nélkül, szilárd és áhitatos bizon­ysággal. Úgy hinnünk, mint ahogy az Úr választottai hitték az ő választottságukat, hogy nem volt elég nagy előttük semmi veszély, nem volt az életük sem drága. Átadták az Isten kezébe, az ő szolgálatába, akaratának, dicsőségének eszközéül. Mint ahogy az Üdvözítőnek is az volt az eledele, hogy cselekedje az ő mennyei Atyjának aka­ratát. Bízott diadalában még akkor is, mikor lehajtva fejét a keresztre, halál álmára csukódtak szemei. Velünk az Úr akarata idáig is nagy dolgokat cselekedett. Idáig is mi voltunk a kevesebb, mégis az erősebbnek méltó­ságára minket emelt. A mi fegyverünk éle a lélek, amelynek ellenében a test nem használ semmit sem a tömegével, sem az erejével. Fegyverünk fénye az igazság, tisztasága a becsület, czélja a béke. így érezzük magunkat Isten szent akaratával egyezésben; igy tudunk a mi Jézusunkkal csöndesen aludni még a vi­haros tengertől hányt vetett csolnakon is. Istenről álmodunk és dicsőségre éb­redünk ! Dr. Baltazár Dezső: Szervezkedés a gazdasági munkára. Január 5. Korán vagyunk még ahoz, hogy a külső mezei munkát megkezdjük s mégsem korán arra, hogy a szervezkedést későbbre halasszuk. A múlt évben kiállott ama nehézség, amely a gazdálkodással foglalkozókat kemény próbára tette, arra indít, hogy előre szervezkedjünk. Mi­vel pedig a férfiak kevesen vannak s még ke­vesebben fognak itthon lenni, a női munkaerőre számítva szervezkedjünk. Abban, hogy a hábo­rúnak hamar vége legyen, ne bízzunk. Olyan óriási érdekösszeütközés van, hogy az abból támadó feszültségnek csökkenésével a békés fordulat egyhamar nem jöhet meg. Az erőpróba A „Nagybánya“ tárczája. Cirmoska.*) — írta: Lövik Károly. — Tíz esztendő előtt egy kis mezőváros temp­lomának festményeit javítottam. Lassú és fá­rasztó munka volt, dél felé azonban a kapunál egy tarka árnyék jelent meg és meglóbálva me­zei virágokkal teli kalapját, felkiáltott hozzám az állványra: — Elég volt, kint süt a nap, a prépost kertjéből egy almát loptam magának, jöjjön le, unatkozom ! Aki ezt a furcsa mondatot elhadarta, egy tizennyolc éves piroshajú lány volt, név szerint Cirmos (polgári néven Izabella): színes, nyájas, vidám és szelid, ahogy régebben a papkisasszo­nyokat szoktuk volt elképzelni. — Jövök. — feleltem és gyorsan letettem az ecsetet. Cirmosa a kis oltárnál várt rám, letérdelt Szent Sebestyén előtt és nevetve engedte meg, hogy megcsókoljam Kimentünk az útilapuval, bodzával benőtt kertbe, amelynek darabos hant­jai alatt derék plébánosok, megtért rablólovagok, öreg kapitányok álmodták örök álmukat és le­ültünk egy sírkőre. — Mondja, — szólt egyszer Cirmoska, — tulajdonképen mért nem vesz el maga engemet? — Én ? Da hát szeret maga engem, Cir­moska ? — Ej, nos . . . De nem illünk-e össze? És mért nem szeretném? Azt hiszem, csinos pár lenne belőlünk. — Da ehhez egyéb is kell. Én nekem, ugye­bár, se égen, se földön nincs egy garasom és magának sem. Ez nem festészet, amit csinálok, ez kontárkodás és már annyi képet javítottam, hogy lassan kifogyok a templomokból. És azután : én volnék az első szerelme ? — tettem hozzá, mert tudtam, hogy a város és a vidék minden fiatalembere, diákja beomlott Cirmoska után. De most ősz volt, a vakációnak vége és én marad­tam az egyetlen gavallér a mezőségen. — Nem, ezt nem mondtam, — felelte vál­lát megvonva. — Maguk férfiak mindig ezen nyargalnak , de én nem tehetek róla, hogy akit először szerettem nem vett el feleségül, ő is azt kérdezte, amit maga és mikor azt mondtam, hogy igen, ő az első szerelmem, nem hitte el. Egyáltalán, tudja, mi az én legnagyobb szomo­rúságom ? — Nos? — Hogy senki se vesz komolyan. Mindenki azt várja tőlem, hogy nevessek, énekeljek, tán­coljak. Furce*! Ez tulajdonkép megalázó, nem? — Ej, miért? Maga úgy szép, ha kacag és a válla, meg a bokája csöndesen megreszket. Ha összehúzza a két szemöldökét, tíz évvel lát­szik öregebbnek. — Igazán ? — szólt megszeppenve é­s a zseb­­tükrébe nézett. — Ez nagy baj lenne. De mit tegyek? Semmit se tehetek. El, együk meg az almát. Hamisan énekelve hámozta meg a prépost almáját és a háta mögé dobta a héjját. Az alma­héj egy szelid vikárius sirhalmára esett és egy nagy S betűt irt le a kurta gyöpre. — Magának igaza van — szólt kényeskedve — a maga nevében nincs is S betű. Mit tehettem volna? Megcsókoltam a haját. Nyugodtan nézett a szemembe és felsóhaj­tot­t, aztán koszorút kötött a mezei virágokból és a kapitány sírkövére tette. — Miért nem vesz engem senki se komolyan ? — kezdte megint elölről és gyorsan lapra ugrott. — Ez borzasztó, kedves barátom, pedig én ér­zem, kitűnő háziasszony tudnék lenni, szigorúan nevelném föl a gyermekeimet — legalább tizet szeretnék! és az uram csizmáit magam fényesí­teném ki. fölött.A bibircses toronyóra egyet nyögött a hársfa — Ob, az ebéd ! — kiáltott fel és a fejemre borítva kalapjából a maradék rózsákat, haza sza­ladt papuskához, aki már az asztalnál ült és tü­relmetlenül élesítette a kését. * öt év múlva találkoztam vele újra,s ugyan­­abba a faluba vetődtem el, de most nem a temp­lom, hanem a kegyur furcsa képeit javítottam. Meleg nyár volt, a napsugarak szinte házat épí­­ t­ Mutatvány Mikszáth Almanachjának legújabb kötetéből.

Next