Nagybánya, 1916. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-01-06 / 1. szám
1-só szám. XIV. évfol3^ára. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. ISI©, jarmé/r 2ió ©, Felelős szerkesztő:]ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresviziiíit?14 szám, ahova lapközlemJnyek,hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében iI. Isten akarata. Január 5. Az 1916-ik esztendőt szeretnénk a békesség fehér zászlójának szelid jele alá állitani s az ebbeli jó reménység boldog mosolyával csókdosni körül. Fájdalom ! Az emberi számítás még mindig vért és tüzet mutat jeggül. Sok próbáltatások és siralmak ködét hömpölygeti felénk a szomszédos esztendő. Az emberi számítás ugyan csalatkozhatik. A jövendőt az egyedül bölcs Isten látja csupán s ő neki mindenek lehetségesek. Ezékiás király idején két ezerre való fegyveres se volt a körülzárolt, kiéheztetett Jeruzsálemben; a bizalom is csak egy emberben. csaiásban tartotta meg égig emelkedő oszlopát; mégis száznyolczvanötezer assir vitéz hullott el egy éjszaka s a kérkedő Léna-Khéribassir király óriási seregének romjaival sietve távozott a város falai alul. Csodálatos eset történt, mert igy akarta az Isten. A magyar embernek amellett a kárhozatosan gonosz szokása mellett, hogy az Isten szentséges nevét káromlással fertőzteti meg, van egy istenes jó szokása is. Ha csapás éri, vagy valamit tervez, az Istenre gondol. Az ő akaratával vigasztalja és biztatja magát. „Az Úr akarta igy,“ „Ha az Isten úgy akarja» ! Ez a két mondás mélységes hit forásából fakadt. Múltra visszafelé, jövőbe előre olyan kettős fénysugár, amibe nem tud az élet annyi nyomorúságot, gyászt és csalódást dobálni, hogy meg ne mutatná az Istennel való egyezség, vagyis a legbizonyosabb boldogság útját. Erre az akaratra gondolva s ebben előre megnyugodva kell neki indulni ennek az esztendőnek. »Akik az Úrban bíznak, azoknak ereje megújul«, mondja a szentirás. Lehetne-e gyönyörűbb programműnk olyan esztendőre, amely folytatólagos harcokkal veti előre vérpiros fényét, amely újabb áldozatok, nagyobb erőfeszítések, keményebb próbáltatások komoly követelésével áll elénk. Bíznunk kell az Urban, hogy ezt a háborút is olyan próbáltatásul engedte reázúdulni a világra, amelyből a béketűrés megtartói, a hit koronájának megőrzői, az igazságért áldozók és szenvedők dicsőséggel fognak kikerülni „Ő előtte nincsen akadály, hogy sok vagy kevés által szerezzen szabadulást. Ne vessen hát alá kétségbe és aggodalomba, hogy ellenségeink száma ötszörösen múlja a mieinket felül, mert »ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?» Ha ő akarja a mi diadalunkat, akkor a pokol kiúi sem vívhatják meg a mi erőnket. Ó mindenható. Még a sírból is fel tudja hozni diadalra az életet. Az pedig, hogy a mi diadalainkat akarja, hinnünk kell kétség nélkül, szilárd és áhitatos bizonysággal. Úgy hinnünk, mint ahogy az Úr választottai hitték az ő választottságukat, hogy nem volt elég nagy előttük semmi veszély, nem volt az életük sem drága. Átadták az Isten kezébe, az ő szolgálatába, akaratának, dicsőségének eszközéül. Mint ahogy az Üdvözítőnek is az volt az eledele, hogy cselekedje az ő mennyei Atyjának akaratát. Bízott diadalában még akkor is, mikor lehajtva fejét a keresztre, halál álmára csukódtak szemei. Velünk az Úr akarata idáig is nagy dolgokat cselekedett. Idáig is mi voltunk a kevesebb, mégis az erősebbnek méltóságára minket emelt. A mi fegyverünk éle a lélek, amelynek ellenében a test nem használ semmit sem a tömegével, sem az erejével. Fegyverünk fénye az igazság, tisztasága a becsület, czélja a béke. így érezzük magunkat Isten szent akaratával egyezésben; igy tudunk a mi Jézusunkkal csöndesen aludni még a viharos tengertől hányt vetett csolnakon is. Istenről álmodunk és dicsőségre ébredünk ! Dr. Baltazár Dezső: Szervezkedés a gazdasági munkára. Január 5. Korán vagyunk még ahoz, hogy a külső mezei munkát megkezdjük s mégsem korán arra, hogy a szervezkedést későbbre halasszuk. A múlt évben kiállott ama nehézség, amely a gazdálkodással foglalkozókat kemény próbára tette, arra indít, hogy előre szervezkedjünk. Mivel pedig a férfiak kevesen vannak s még kevesebben fognak itthon lenni, a női munkaerőre számítva szervezkedjünk. Abban, hogy a háborúnak hamar vége legyen, ne bízzunk. Olyan óriási érdekösszeütközés van, hogy az abból támadó feszültségnek csökkenésével a békés fordulat egyhamar nem jöhet meg. Az erőpróba A „Nagybánya“ tárczája. Cirmoska.*) — írta: Lövik Károly. — Tíz esztendő előtt egy kis mezőváros templomának festményeit javítottam. Lassú és fárasztó munka volt, dél felé azonban a kapunál egy tarka árnyék jelent meg és meglóbálva mezei virágokkal teli kalapját, felkiáltott hozzám az állványra: — Elég volt, kint süt a nap, a prépost kertjéből egy almát loptam magának, jöjjön le, unatkozom ! Aki ezt a furcsa mondatot elhadarta, egy tizennyolc éves piroshajú lány volt, név szerint Cirmos (polgári néven Izabella): színes, nyájas, vidám és szelid, ahogy régebben a papkisasszonyokat szoktuk volt elképzelni. — Jövök. — feleltem és gyorsan letettem az ecsetet. Cirmosa a kis oltárnál várt rám, letérdelt Szent Sebestyén előtt és nevetve engedte meg, hogy megcsókoljam Kimentünk az útilapuval, bodzával benőtt kertbe, amelynek darabos hantjai alatt derék plébánosok, megtért rablólovagok, öreg kapitányok álmodták örök álmukat és leültünk egy sírkőre. — Mondja, — szólt egyszer Cirmoska, — tulajdonképen mért nem vesz el maga engemet? — Én ? Da hát szeret maga engem, Cirmoska ? — Ej, nos . . . De nem illünk-e össze? És mért nem szeretném? Azt hiszem, csinos pár lenne belőlünk. — Da ehhez egyéb is kell. Én nekem, ugyebár, se égen, se földön nincs egy garasom és magának sem. Ez nem festészet, amit csinálok, ez kontárkodás és már annyi képet javítottam, hogy lassan kifogyok a templomokból. És azután : én volnék az első szerelme ? — tettem hozzá, mert tudtam, hogy a város és a vidék minden fiatalembere, diákja beomlott Cirmoska után. De most ősz volt, a vakációnak vége és én maradtam az egyetlen gavallér a mezőségen. — Nem, ezt nem mondtam, — felelte vállát megvonva. — Maguk férfiak mindig ezen nyargalnak , de én nem tehetek róla, hogy akit először szerettem nem vett el feleségül, ő is azt kérdezte, amit maga és mikor azt mondtam, hogy igen, ő az első szerelmem, nem hitte el. Egyáltalán, tudja, mi az én legnagyobb szomorúságom ? — Nos? — Hogy senki se vesz komolyan. Mindenki azt várja tőlem, hogy nevessek, énekeljek, táncoljak. Furce*! Ez tulajdonkép megalázó, nem? — Ej, miért? Maga úgy szép, ha kacag és a válla, meg a bokája csöndesen megreszket. Ha összehúzza a két szemöldökét, tíz évvel látszik öregebbnek. — Igazán ? — szólt megszeppenve és a zsebtükrébe nézett. — Ez nagy baj lenne. De mit tegyek? Semmit se tehetek. El, együk meg az almát. Hamisan énekelve hámozta meg a prépost almáját és a háta mögé dobta a héjját. Az almahéj egy szelid vikárius sirhalmára esett és egy nagy S betűt irt le a kurta gyöpre. — Magának igaza van — szólt kényeskedve — a maga nevében nincs is S betű. Mit tehettem volna? Megcsókoltam a haját. Nyugodtan nézett a szemembe és felsóhajtott, aztán koszorút kötött a mezei virágokból és a kapitány sírkövére tette. — Miért nem vesz engem senki se komolyan ? — kezdte megint elölről és gyorsan lapra ugrott. — Ez borzasztó, kedves barátom, pedig én érzem, kitűnő háziasszony tudnék lenni, szigorúan nevelném föl a gyermekeimet — legalább tizet szeretnék! és az uram csizmáit magam fényesíteném ki. fölött.A bibircses toronyóra egyet nyögött a hársfa — Ob, az ebéd ! — kiáltott fel és a fejemre borítva kalapjából a maradék rózsákat, haza szaladt papuskához, aki már az asztalnál ült és türelmetlenül élesítette a kését. * öt év múlva találkoztam vele újra,s ugyanabba a faluba vetődtem el, de most nem a templom, hanem a kegyur furcsa képeit javítottam. Meleg nyár volt, a napsugarak szinte házat épí t Mutatvány Mikszáth Almanachjának legújabb kötetéből.