Nagybánya, 1918. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)

1918-07-04 / 27. szám

Előfizetési árak: Egész évre 12 korona, félévre 6 korona, negyed­évre 3 korona, egy szám ára 24 fillér.= . Megjelenik minden héten csütörtökön reggel. ----­Felelős szerkesztő NÉMETH BÉLA. Főmunkatárs RÉVAI KÁROLY. - - -----------------------------------------------------------------------------------­Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid­ utca 10. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. ---- Hirdetések (előételnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. ===^› A pénzérték helyreállítása. A VIII. h­&dikölcsön. A mi békeidőbeli nyolc milliárd áll, adóságunkat a háború 26 milliárddal emelte. Ebből a hét hadikölcsönnel járadékkölcsönné konszolidáltunk 14, 7 milliárdot, függőkölcsön még 11,3 milliárd. Ezt is minél hamarább járadékkölcsönné kell átalakítanunk, mert különben lehetetlen valutánkat rendezni és a nyomasztó drágaságot megszüntetni, ez a kettő pedig legnagyobb veszedelemmel fenyegeti pénzügyi helyzetünket. Az egyetlen mód, amivel magunkon segíthetünk, ha az új hadikölcsön legalább 5 milliárdot eredményez, amennyivel tarto­zásainkat a közös jegybanknál kifizethetjük és így 5 milliárd bankjegy bevonható a bank­jeggyel túltelített forgalomból. Abban a pilla­natban, amint ezt elértük, a forgalom egy­szerre felszabadul a pénz értéktelenségének nyűge alól, egész gazdasági életünk, hitelünk, megélhetésünk egyetlen csapásra fellélegzik. Ép úgy, mint Németországban történt, ahol a száz milliárd márkát meghaladó államadós­ság 85%-át a német józanság függő adós­ságból konszolidált járadékkölcsönné változ­tatta a német hadikölcsönök sikerével s ezzel elhárították maguktól a pénzbőség átkát, a drágaságot, mely a pénz elértéktelenedésé­nek keserves következménye s amely nálunk, ha nem segítünk rajta, könnyen katasztro­fális jelleget ölthet. Ahogyan a németek belátták, nekünk, is be kell látnunk, hogy a hadikölcsön nem csak a hazafiság, hanem a magunk jól fel­fogott érdekének kérdése, ennek a sikerével első­sorban magunkon segítünk, a magunk már-már tűrhetetlen helyzetét tesszük elvisel­hetőbbé. Rajta tehát, tömörüljünk a Vili. hadikölcsön körül, szánjuk arra minden nél­külözhető bankónkat. Az ország baján kívül a magunkét is így látjuk el a legjobban. A főgimnázium 1917—1918. iskolai éve és a háború. Az áll. főgimnázium értesítője megjelent a napokban 48 oldal terjedelemmel. Az első oldalon gyászkeretben szerepel 28 név, az iskola volt növendékeinek neve; mindannyian hősi halált haltak. Ez a szomorú névsor bizonyára nem teljes, már megjelenése óta újabb 2 névvel bővült, s csak a jó Isten tudja, mikor és hány névvel lesz teljes. Dr. Rencz János igazgató az első cikkben tömör összefoglaló áttekintésben beszámol az év történetéről. Beszámolójából közöljük a követ­kező részleteket: Az intézet tanárai közül a jelen iskolai év folyamán nyolcan teljesítettek katonai szolgálatot: Baktay Albert r. tanár tart. zászlós, Balczer György r. tanár népi. százados, lfj Gyula r. tanár pótt. őrmester, dr. Varga Sándor r. tanár tart. főhad­nagy, Viezzoli József r. tanár, tart. hadnagy. A hadba vonult intézeti tanárok katonai viszonyai­ban — a tavalyi Értesítőben közölt állapotokhoz képest­­— a jelen iskolai év folyamán csupán annyi változás történt, hogy Balczer György és Pásztor István r. tanárok népf. századosokká lép­tek elő, Nagy Endre r. tanár pedig az orosz hadi­fogságból hazaszökött. 2. A hadba vonult intézeti tanárok kisegítése­­képen immár négy éven át díjtalanul óraadásra vállalkoztak az intézetben : Fischer Károly m. kir. erdőfőmérnök, Huszár Kornél m. kir. erdőfő­mérnök, Sipos Dezső államvasuti mérnök, Soltész Gyula m. kir. erdőfőmérnök, Szeleczky János m. kir. erdőfőmérnök és Szkicsák Ödön gépész­­mérnök, a városi villamos művek főnöke, kiknek — valamint Veress József m. kir. főbányatanácsos, kir. bányaigazgatónak — 1916—1917. tanévi működéséért a nm. vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter úr 86082—1917. sz. rendeletében elismerését és köszönetét nyilvánította. Nevezett szakférfiakon kivü­l a jelen iskolai év folyamán óraadásra vállalkoztak még az intézetben Fischer Károly m. kir. bányafőmérnök (az 1917. decem­berében az intézettől megvált K. Pauer Viktor m. kir. bányafőmérnök helyett) és Csáky Özséb r. kath. hitoktató. 3. A tanári kar itthon maradt tagjai a jelen iskolai évben is a törvény megszabta heti óraszám­nál jóval több óra tanítására vállalkoztak. A tanári kar tagjai — a vendégtanárok is — a háború vonatkozásait és tanulságait igye­keztek a tőlük tanított tárgyak keretében fölhasz­nálni ; külön háborús előadások azonban nem tartottak; az igazgatónak a szatmári­­ kir. honvéd­­kiegészitő parancsnoksággal ez irányban folytatott tárgyalásai eredménytelenek voltak. Háborús tárgyú dolgozatokat a tanárok a jelen iskolai év folyamán is minden osztályban írattak. A tanári kar a háborúval kapcsolatos segély­akció gyanánt a jelen iskolai évben a maga ado­mányából összesen 668 K-t juttatott külömböző hadsegélyezési célokra. Ezen összegből jutott: 1. a Vöröskeresztnek 166 K; 2. a Szurmay-alapra 52 K ; 3. katona-sirokra 52 K; 4. katonáink karácsonyi megajándékozására 48 K; 5. a nagy­bányai rokkant katonák alapjára 30 K; 6. az elesett tanárok árváinak nevelő­házára 320 K. (Az intézet tanári karának összes adománya 1918. június végéig bezárólag különböző hadse­gélyezési célokra 3581 K.) Ezen adományokon felül az intézet tanárai és családtagjaik többféle adománnyal és munkával támogatták a Vörös­­kereszt-egyesület helybeli fiókját, valamint a hábo­rúval kapcsolatos egyébb jótékonysági ügyet. A hetedik hadikölcsönre az intézet tanárai A „Nagybánya“ tárcája. A muzsikus Jankó Irta : Lengyelből fordította : Sienkiewicz Henrik. Bányay Károly. Ha olykor-olykor hegedűt hallhatott — arató ünnepen vagy lakzin — az rá nézve nagy ünnep volt. A kemence mögé bújt aztán és napokig nem lehetett hallani a szavát, csak maga elé meredt ragyogó szemmel, mint sötétben a macska. Végre aztán ő maga csinált magának hegedűt egy zsindelyből és lószőrből, de ez nem szólt oly szépen, mint amaz a korcsmában: a húrok csak halk hangot adtak, fölötte halk hangot, zümmögtek csak, mint a legyek vagy szúnyo­gok. De azért csak játszott rajta reggeltől estig, habár annyi rid­eget kapott is miatta, hogy vég­tére olyan volt, mint egy össze-vissza ütődött, éretlen alma. De már ilyen volt a természete. Napról-napra soványodott, csak a hasa dudoro­­dott egyre jobban, a haja egyre sűrűbb lett és a szeme, a könnytől ázott szeme egyre jobban meredezett, de orcája és melle egyre jobban beesett. Már épenséggel nem volt gyermekfor­mája, inkább hegedűhöz hasonlított, mely alig hall­hatóan muzsikál. Aratáskor azután majd éhen halt, mert úgyszólván nyers sárgarépa volt min­den tápláléka, meg a vágy, hogy egy hegedű birtokába jusson. De ez a vágy nem hozott neki semmi jót. Az urasági inasnak volt egy hegedűje és olykor-olykor az esti órákban játszott rajta, hogy kedveskedjék a szobalánynak. Jankó egyszer­­másszor odasompolygott a lapu között egészen a kredenc-szoba ajtajáig, csak hogy láthassa. A falon lógott a hegedű, épen szemközt az ajtó­val. A fiúcska a szemén át egész lelkét küldte oda, úgy tűnt fel előtte, hogy az az ő legdrá­gább mindene, elérhetetlen szentség, melynek megérintésére ő méltatlan. De azért csak sóvár­gott utána. Legalább egyszer szeretett volna hoz­záérni ujjával, legalább egyszer megszemlélni kö­zelről . . . Szegény kis gyermekszíve ezt tartotta a legnagyobb szerencsének. Egy este senki sem volt a kredencszobá­­ban. Az uraság régóta a külföldet járta, a ház üres volt, a lakás tehát a túlsó oldalon volt a szíve választottjánál. Jankó, a lapu közt elbújva, már régóta csüngött szemével a zárt ajtón át az ő sóvárgása tárgyán. A teli­hold sugarai az ab­lakon beözönlöttek a kredencszobába és a szem­közti falon nagy négyszöget világítottak meg. A nagy négyszög egyre közeledett a hegedűhöz és utoljára egészen megvilágította. Úgy tűnt fel, mintha ő árasztaná az ezüstfényt; különösen ha­sas dudorodása fénylett, hogy Jankó alig tudott ránézni. E világításban minden jól volt kivehető, a hajlított oldalak, a húrok, meg a hajlított fogó. Csavarjai ragyogtak, mint a szentjánosbogárkák és vonója ezüstpálcának látszott . . . Ah, mindez oly szép volt, valósággal el­bűvölő; Jankó egyre sóvárabban tekintett oda. A lapu között kuporogva, könyökével sovány térdére támaszkodva, tátott szájjal bámult és bá­mult. A félelem hol a helyéhez szögezte, a le­küzdhetetlen sóvárgás meg hol előre hajtotta. Varázslat volt ez, vagy mi? . . . Az a hegedű, körülvéve a fényözöntől, mintha feléje lebegne . . . Egy pillanatra eltűnt a fény, hogy azután csak annál jobban felragyogjon. Varázslat ez, ha­tározottan varázslat! Szellő lengedezett, a fák, a bokrok halkan susogtak, és Jankó, mintha egé­szen világosan értette volna: — Menj, Jankó, az ebédlőben senki sincs . . . menj, Jankó, menj! . . . Derült, holdfényes éjszaka volt. Az urasági kertben, a tó partján fülemile kezdett csattogni, majd halkan, majd hangosabban mondta: „Menj, menj, vidd el!“ A becsületes éjjeli gém halk szárnycsapásokkal ott keringett a fiúcska feje fö­lött és figyelmeztette: „Ne, Jankó, ne!“ De a gém elszállt, a fülemile maradt, és a bokrok ért­hetőbben morogtak : „Nincs ott senki sem !“ S a hegedű megint ott ragyogott . . . A szegény, csöpp, összegörnyedt alak óva­tosan, csöndesen előre kúszott és a fülemile is­mét biztatta: „Menj, menj, vidd el!“ A fehér ingecske mind közelebb és közelebb fénylett a kredencszoba ajtaja irányában. A fe­kete lapu már nem takarja. A küszöbön hallani a gyermek beteg tüdejének gyors lélekzetvételét. Egy pillanat s a fehér ingecske eltűnt, már csak egy meztelen lábacskát látni a küszöbön. Hiába száll erre még egyszer az éjjeli gém, hiába kiáltja : „Ne, ne!“, Jankó már benn van a szobában.

Next