Nagykároly és Vidéke, 1908 (25. évfolyam, 17-53. szám)

1908-04-23 / 17. szám

■­­­­ B. XXV. évfolyam. mm* Nagykároly, 1908 április 23. 17. szám. NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. m­egjelenik minden csütörtökön. Előfizetési árak: A politikai rész szerkesztséért felelős: Egész évre.............................8­— kor. ® r­ Adler Adolf Fél évre.................................A— „ szerkesztő, Nyelvedévre 2•__ A szépirodalmi részt vezeti: Az ,,Iparosok Lapja“ vezetője: Egyes szám.........................—­20 ” Simkó Géza, főmunkatárs. Schnébli Károly, főmunkatárs. Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Laptulajdonos és kiadó: Sarkadi N. Zsigmond. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Széchenyi­ utcza 37. szám. (A zárdával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilt tér sora 40 fill. Kéziratok nem adatnak vissza. Döntés után. Hat éve múlt, hogy a nagykárolyi g. k. magyar egyház országosan ismertté vált mozgalmát megindította. Miről volt szó? Kértük hogy az egyház a nagyvá­radi g. k. román püspöki egyházme­gyéből visszacsatoltassék a munkási anya-egyházmegyébe, honnan csak a múlt egy sajnos tévedése folytán lett kiszakítva. Természetes, hogy a magyar hitközség, a reá nézve idegen, román egyházi fönhatóság alól mindig vissza igyekezett saját hittestvérei közé. A kérelem hangja tiszteletteljes volt, tárgya igazságos, indokolása alapos. Semmi kánonjogi akadály. Hiszen vilá­gos, hogy ha onnan ide, úgy innen oda is vezet az út. Azonban az akkori nagyváradi ro­mán püspöki helynök úr ridegen eluta­sított s a „Nihil im­movetur“ elvét vágta a fejünkhöz. Belenyugodtunk. Várjuk meg az uj püspök kinevezését. Hanem a „Nihil im­movetur" olyan furcsa elvnek bizonyult, amely csak a mi törekvésünket nyűgözi le, de nem gátolja azt, hogy ki ne nevezzenek parochiánkra egy oláh papot, aki tőlünk idegen, származásra, nyelvre, érzületre nézve. Akinek kezére bízni egyházun­kat és iskolánkat annyit tesz, mint le­mondani mindarról, ami katholikus lel­künknek drága, magyar szívünknek be­cses, annyit tesz, mint megtagadni sa­ját testületi egyéniségül­­iet. A felzugó elszörnyedés érzülete bo­rította lángba mindannyiunk lelkét. És az nem volt szalmaláng. Mi nem kí­vántuk, nem idéztük föl a harczot. De miután a végzet a mi nemzedékünket hívta el rá, megálltuk azt férfimódra. Bizony nem volt könnyű. 1100 hit­­buzgó hivő inkább epedett hosszú éve­kig, minthogy idegen forrásból oltsa lelki szomját. És mikor azt kívánták, hogy általános népszavazás nyilatkozzék a kérdésben, a nagy­­ ibiscizmu egy­­szivü, egyhangú közada­tot vallott. Az állhatatos kitartással szemben állott a makacs megtagadás. Egy tekin­télyes erkölcsi testület gondolkozni me­részel ? Mily elbizakodás! Nemzeti ér­zést nyilvánít ? Mily vakmerőség ! Sza­badulni iparkodik ? Mily lázadás ! Meg kell alázni, le kell törni, el kell tiporni. Ez a hatalmaskodó eljárás indította meg a küzdelmet. Könnyen el lehetett volna kerülni, ha politikai, azaz világo­san szólva nemzetiségi atrocitás helyett elfogulatlan jogérzet lett volna. Hasonló dolog többször el lett már intézve ba­rátságos után, egész simán. A nagyká­rolyi esetnél azonban az lett a törekvés, mét s aztán betyár könnyelműséggel Sárihoz is ellátogat, nem törődve a lány szemrehá­nyásaival. De vesztét okozza a hűtlenség, mert a féltékeny Rózsi, mikor Bandi lovát Sáriék előtt meglátja, a megcsalt szív égő fájdalmával esküszik bosszút s egy horto­bágyi csárdából kihívja a haramiaütő hadat, rajtütnek a betyáron s előbb lovat, aztán magát fogják el. Mikor a lány a kielégített bosszú édes érzetével mondja neki: „Meg­mondtam, ugy­e Bandi megmondtam, meg ne csalj!“ a betyár kényezve tekint rá s csak annyit felel: „Lásd Rózsám, én szeret­­­­lek, Áldjon meg Istened!“ Bandit fölakaszt­ják, mit megtudván Rózsi, zavart fővel, fel­dúlt szívvel kóborol a pusztán, mig végre a halál megkönyörül bánatán ... Mind e költői művében az alföld szép­ségeit rajzolja Gaal. Összehasonlítja bennük az alföldet a tenger fenséges egyszerűségé­vel, mely végtelenségével, nyugalmával és viharaival egyaránt hat, de bizonytalan öröm hazája. A hegyes vidék meglep változatos­ságával, de „a havasok közé csak a szám­űzött szabadság rejtheti magát“, a havasok óriásai csak kicsinységünket vetik szemünkre. Ellenben a sík puszta a szabadság igazi ha­zája, hol a néző a legmagasabb pont s­a összekuszálni ami egyszerű, feje tete­­jére állítani, ami egyenes, mesterkéltté erőltetni, ami természetes. Ez az oka, hogy egész határ tiszta papirt kellett tele írni azzal, amit egy féliven el lehetett volna végezni. Meg kellett mozdítani a vármegye törvény­­hatóságát, az országgyűlés képviselő­házát, a legfelsőbb kabinetirodát. Át kellett vádolni 3 püspökség, 2 érsekség, 3 minisztérium megannyi hivatalait. Hány emberrel kellett tárgyalni, hány­szor személyesen eljárni Nagyváradon, Budapesten, Esztergomban, Rómában! Csak én magam írtam­ ez ügyben kü­lönböző helyekre 26 kérvényt, 1 röp­­iratot, 6 memorandumot. írtam a ha­zafias közvélemény tájékozására 16 vezérczikket, 70 egyébb hírlapi közle­ményt, befolyásos nagy­urak megnyeré­sére 180 levelet. Végeztem 30 utazást, tettem 50 látogatást s fogadtam 150-et. Tartottam annyi beszédet, hogy számot adni nem bírom. Mikor aztán az egyházi és polgári közhatalom minden forrása ki volt me­rítve, akkor következett a diplomáciai eljárás. Hosszú, nehéz egy út, mely nem napok és hetek, de hónapok és esztendők idejére osztja be az állomásait, így sikerült végre czélhoz érnünk. A legmagasabb pápai Caria megengedte és elrendelte a visszakebelezést, föld végtelenje mintegy lába elé borul. Élén­ken, plastikusan festi aztán elénk az alföl­det, a pusztát, mely nála „költői gondolat­ként tűnik fel­, a délibábot, a nádas mo­csarat, a magas gémű kutat, az elkerített tanyát, a magányos csárda képét, a gólyák­tól benépesített levegőt, az éj sötétjében messziről pislogó tüzet, a vágtató csikóst, a legelő nyájat, a vadulva futó gulyát, a csárda és arczu czigányait, szóval messzelátó csövet tart elé a később föllépő népies nemzeti költészetnek, mely Gaal útmutatása szerint haladva Czuczor, Tompa, Petőfi, Arany, Jókai, Tóth Kálmán és mások műveiben s Gaál működése után felkutatott népköltészet­ben oly ragyogó szinpompában bontakozott ki s amely az egész ország érzelmi világát a jelenben is foglalkoztatja, táplálja s a nemzeti fenmaradást és továbbvirágzást biz­ . A RCZ­A. Ki fedezte föl az igazi magyar költészet forrását? Szobrot Gaal Józsefnek!* in. Az „Alföld képe“ ez. fájrajzában pedig az alföld szépségeit ecseteli, „A szomjas palóczokc“-ban egy népadomát beszél el, mely­ben az alföldi nép a jámbor mátrai palóczo­­kon épen úgy köszörüli humorát, mint túl a dunaiak a rátófiakon. A „Haramia szerelme“ cz. költői elbeszéléséhez a tárgyat ismét a betyáréletből meríti: Csonka Bandi üldözői elől menekülve étlen-szomjan száguldoz a pusztában s egy kis lán­nyal találkozik, ki az apjának délére vitt élelemből megkínálja őt. Mikor elválnak, Rózsi szive már heves szerelemre gyulladt. Bandi viszonozza szerel­tesítja ....* És most annak szemléltető, vagy jobban mondva hallható bizonyítására, hogy Gaal József pusztai költészetének még a jelen korban is élénk a hatása, néhány ország­szerte ismert betyár nótát mutatok be han­­gulatszerte csoportosítva és az általános ér­dekű ügyért önzetlenül lelkesedő, megye­­ i írta és kisebb terjedelemben fölolvasta: Stóff Gábor, kegyesrendi főgimn, tanár, a Zeneműkedvelők­­nek február 2- án tartott estélyén a vármegyeház dísztermében. vt*:'. Uj:21''4

Next