Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1989. 2. szám
Szőcs Géza: Kontinensünk, melyneknevétmindannyian tudjuk
Szőcs Géza 1953- ban született Marosvásárhelyen. Kötetei: Te mentél át a vizen? (1975.); Kilátótorony és környéke (1977.); Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás (1979.); A szélnek eresztett bábu (1986.); Az uniformis látogatása (1986.); Kitömött utcák, hegedűk (1988.); A sirálybőr cipő (1989.). Szőcs Géza KONTINENSÜNK, MELYNEK NEVÉT MINDANNYIAN TUDJUK Hölgyeim és Uraim, ezelőtt több mint kétezer évvel a Görögországtól nyugatra eső világ legrégebbi magaskultúrája, az azonosíthatatlan eredetű, titokzatos nyelvű és életét talányos értékválasztás alapján strukturáló etruszk civilizáció viszonylag rövid idő alatt és tulajdonképpen anélkül, hogy különösebb ellenállást fejtett volna ki, áldozatául esett a szomszédos Róma kolonizációs becsvágyának, pontatlanul és anakronisztikusan megnevezve: latinizálási, vagy másként mondva: romanizálási, asszimilációs, szóval egyneműsítő, homogenizáló törekvéseinek, vagy ha úgy tetszik, településrendezési és kultúrpolitikai programjának. Róma örült a pompás győzelemnek, az ellenfél nem csatát vagy háborút veszített, hanem identitása épült le s még hagyományai is megsemmisültek, és ekkor úgy tűnt,az etruszk kérdés végképp lekerült az európai napirendről, kultúrájukat pedig nyom nélkül elnyelte a kollektív feledés. A feledés azonban a tényeket - és az etruszkokat is - nem megsemmisíti, csak eltakarja. Csoda-e hát, ha földrészünk kollektív történelmiszellemi tudatalattijából újra meg újra fölbukkannak az etruszkok, mint egy Fellini-film végén a kihalászott tengermélyi szörnyeteg. Az etruszkokat még csak kihalászni sem kell, felszínre dobják őket azok a belső szeizmikus mozgások, amelyek kontinensünk kulturális és morális énjében, tudatában és lelkiismeretében végbemennek. Az etruszkok tehát megszólaltak és visszatértek, ami azért annál is furcsább, mert soha nem álltak igazán perben a történelemmel, és példátlan képességgel rendelkeztek - nem arra, hogy beletörjenek és beletörődjenek sorsukba, vagyis az eltűnésbe, hanem arra, hogy ezt a sorsot elfogadják, mi több, anticipálják, előre megfogalmazzák, s mi még több, interpretálják, s mi legtöbb, hogy ne csak előre fölismerjék, ne csak értelmezzék, és ne csak elfogadják, hanem tudatosan válasszák is mint fátumot,sőt mint alternatívát. A szükségszerűséget felismerni és vállalni akkor is, ha elkerülhetetlen - hát még ha tragikus is - erre csak egy lelkében szabad nép képes: ez valóban a legtöbb, ameddig bölcsességben egy civilizáció élt ütött. Mint tudjuk, az etruszkok távolról sem az egyetlenek voltak, akiket az a sors ért, hogy eltűnjenek a történelem folyamán, de az egyetlenek, akik számára ez az eltűnés sorsválasztás, ha úgy tetszik, értékválasztás volt, ráadásul minden heroikus és drámai felhang nélkül. Jelenlétük a számukra mind kedvezőtlenebb történelmi helyzetben nemcsak hogy nem ellenálló, de még csak nem is passzív volt, hanem egyszerűen tudatos, amit jól jellemez - Szilágyi János György szavával - szüntelen készenlétük és figyelmezésük az életüket irányító jelekre. Az etruszkok már jóval eltűnésüket megelőzően tudták, hogy a számukra