Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1993. 3. szám
Szeretnék ezúttal szóba hozni egy kérdést, amelyet ez a Nappali házszám sem elemez (csak érint), miközben az igény, hogy beszéljünk róla, újra és újra fölmerül. Az avantgárd irodalmi hagyományáról van szó. A problémát lapunk mindössze olyan módon szokta fölvetni, hogy képzőművészeti anyagával folyamatosan rámutat e hagyománynak abban a művészeti ágban való szerves és kikerülhetetlen működésére. Ezzel áttételesen jelzi, hogy ugyanez a szervesség irodalmunkban korántsem egyértelmű. Az, hogy a klasszikus avantgárd és az újabb írói törekvések fogadtatása hasonló jegyeket mutat, érdekes dolgokat árul el a recepció természetéről, nem következik azonban belőle a két formálásmód szoros összetartozása, ez a mai irodalomkritika egy részének látens tévedése (mint ez Deréky Pál mostani dolgozatából is kitűnik). Más kérdés, hogy máig nincs kellőképpen feltérképezve a 70-es évek budapesti underground avantgárd művészete, és egyáltalán, a neoavantgárd hatása a 70-es, 80-as évek irodalmára. Korábban a kultúrpolitikának egyik kedvenc fordulata volt a neoavantgárd stílusdiktatúra emlegetése. Eltekintve ennek akkori irodalomidegen felhangjaitól, ez a fogalomhasználat rámutat arra az irodalmi közvéleményben máig gyakori leegyszerűsíthető közelítésmódra, miszerint ami szokatlan.