Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1994. 2. szám

A világegyetem túlsó széle felé haladva mindegyik úgynevezett McDouglas-lépcsőnél, miközben átkódolják az idegrendszerünket, egy-egy képet látunk. Persze pontatlan kifejezés, hogy látunk, hiszen az indulás előtt hibernáltak minket, és azóta testünk részecskéi egy gép memóriájában várják, hogy a végállomáson újra összekapcsolódjanak. A virtuális agyműködést azonban fenn kell tartani, mert az erjedő antianyag kitörölheti az aktiválatlan cellák közül a kényesebbeket, ezért folyamatosan újrajátszatják velünk az emberiség történetét, mindig más nézőpontból, de mindig a legizgalmasabb részeknél jönnek a lépcsők és ezek az intergalaktikus szünetjelek. Nem tartanak sokáig, egy­két századmásodperc gépidő, egy-két ezer év csillagidő, de ez is elég ahhoz, hogy bevésődjenek. Csak sejtjük, mert ezt se kötötték az orrunkra, hogy ezek a képek valamiképpen küldetésünk céljával állnak összefüggésben. Talán ott, amikor harmadfokú

Next