Nappali ház - művészeti és irodalmi szemle, 1995. 2. szám
Babarczy Eszter: [Gémes Péterről]
60 Ahogy a mítoszhiány és a mítosz utáni vágy növekszik, nő vele a személyes felelősség is, amely tiltja a szemérmetlenséget, a leegyszerűsítést, a visszaélést ezzel a vággyal. A művész sajátságos felelőssége, ha tetszik, retorikája a technika, amellyel létrehozza a művét. A mű pedig valamiképpen ugyanabból az anyagból születik, mint a mítosz utáni vágy. Gémes Péter nyíltan vállalja ezt a vágyat, és vállalja a felelősséget is. Vállalja a mítoszt: a látás közvetlenségébe idézi az örök változás herakleitoszi küzdelmét, az egyiptomiak - talán éppen az állandóság titkát hordó elsüllyedt tudását, mindazt, ami az európai tudományosságon és az európai hétköznapokon nevelkedett szem számára hozzáférhetetlen. És vállalja a felelősséget: önmagát öltözteti fel, a kényelmes identitás határait feszegetve, mitikus alakká, azaz kénytelenül és bátran személyes. Az alakokat pedig teljesen személytelen technikával teszi láthatóvá. Fénnyel fest, zseblámpával rajzolja ki a mitikus jeleket a fényképezőgép lencséje előtt, aztán egymásra vetíti a fotónegatívokat, vagy tökéletes, tartózkodó hiperrealista technikával festi meg a negatív fénylenyomatot. A legrealistább technikát tehát nem arra használja, hogy érzékcsalódásig tökéletes képet adjon: idegen teret hoz létre, egyszerűen azzal, hogy a látás számára legnélkülözhetetlenebb és legismerősebb elemet, a fényt főként annak negatív lenyomatában jeleníti meg. Ez az idegen, a végtelenségig tágítható tér ezeknek a képeknek - és a mítosznak - az alapanyaga. Ez a tér zavarbaejtő, a szó legjobb, talán csak a művészet számára fenntartott értelmében. Amikor ugyanis a legfontosabb jel formájában - megjelenik, az mindig zavarbaejtő, különösen akkor, ha - mint Gémes Péter képein - nem enyhítik, relativizálják expresszív gesztusok. Ami egyszerűnek tűnik - egy fényképezőgép működtetése -, az éppen a legnagyobb felelősség jele. Babarczy Eszter Gémes Péter képei