Napsugár, 1960 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1960-01-01 / 1. szám
KÖSZÖNTŐ Hó alatt a kertek, vállán aranykendő. Kinn havat sepertek, Itt az újesztendő, de a hó csak hull, Kis küszöbre lépek: seprűnk belefúl, jó reggelt a háznak, Cinege az ágon, friss erőt a népnek, bóbitája bársony, békét szép hazánknak! LÁSZLÓFFY ALADÁR: KICSI KOVÁCS, NAGY KOVÁCS Korán keltél Pali ma! Szünetel az iskola, kék a hajnal, nincs több hatnál... Szóval öcskös, aludhatnál. Korán van, de amint látja nem alszom én, Gergely bátyja. Kovácsmihely fújtatója a szikrát az égre szórta szikrás lett az ég felettem, világától felébredtem. S most megkérném, mint kovácsot... adna nekem kalapácsot. Vasat hoztam — amint ütöm erejétől erősödöm. Kapát verek, s amint verem nagy vigyázva — ügyesedem. Addig addig kalapálok, erősödöm, ügyesedem, mígnem aztán egy reggelen kovács bátyám mellé állok. BOLDOG VIDÁM ÚJ ESZTENDŐT Alig pár napja, hogy felvirradt újév hajnala és köszöntöttük az 1960 as esztendőt. Új év kezdetén számba szokás venni az elmúlt év eredményeit, sikereit. Számvetést készítenek hazánkban a dolgozó emberek. Van mit számbavenni. Új gyárak, üzemek épültek, iskolák, lakóházak, a szántóföldeken kitűnő termés volt, és sok más egyéb, amitől nap-nap után szebb az életünk. Nem árt azonban, ha ilyenkor visszapillantunk a múltba is. Megnézzük, milyen is volt régen a gyerekek élete. Higgyétek el, ha összevetjük a régit a maival, mindjárt drágább lesz számunkra ez az ország, ez a föld, a mi hazánk. Mondjak el a múltból egy történetet, úgy is lehet kezdeni, mint a mesét. Réges-régen, bár nem is volt az olyan nagyon rég, alig tizenöt éve, élt egy kerékgyártó. Dolgos ember volt, a hajnal nem tudott olyan korán kelni, az éjfél olyan későn jönni, hogy ne találja őt a műhelyben. Ez nem is lett volna baj, csak hát akármennyit dolgozott, a keresetéből alig jutott kenyérre. Sokan voltak, heten ettek az asztalnál. Öt gyerek, ő, és a felesége. Hét szelet kenyér, hét pár cipő, hét rend ruha azonban semmiképpen sem jutott. Amit keresett, egyedül is felélhette volna s a hasa sem dülledt volna ki tőle. A gyerekei sápadtak, véznák voltak. Nyáron, mikor sok volt a gyümölcs, csak akkor ehettek kedvükre. Otokká búsult, hogy nem tud nekik elegendő kenyeret adni. Azért, mikor öten álltak elébe, mint az orgonasíp, örült a szíve. Gyula volt köztük a legnagyobb, kilencéves. Télen felhúzta az ötük egyetlen cipőjét s elment az iskolába. Nagyon szeretett tanulni. Egyszer kérdi tőle a tanító: — Melyik ünnepet szereted te a legjobban, Gyula? — Én a legjobban mindegyiket... és az újévet is. — Szép, szép. Aztán miért, te Gyula? — kérdezte a tanító. Gyula rögtön kivágta, ami a szívén volt. — Azért, tanító bácsi, mert akkor mindig igazán jóllakhatom. A tanító bácsi erre nem szólt semmit, csak megsimogatta a Gyula fejét. Az egyik újév alkalmával Gyula elindult új esztendőt köszönteni. Nem érezte jól magát, kóka-HANYADI SÁNDOR: SZÁNKÁZZUK A FÖLDET KÖRBE Két szép deres szánba fogva, patáik a havat rúgja, csingi-lingi, cseng a csengő, elmaradt az óesztendő! Merre hajtsunk, merre tartsunk? Hosszú bunda vagyon rajtunk: kilenc órü meg egy kos melegedik hátunkhoz. Párátfújva, szügybeszegett fejjel futnak a deresek, csingi-lingi, cseng a csengő, újra itt egy új esztendő! Merre hajtsunk? csak előre, a friss hóban utat törve. Húzd a sapkát jól a fülre, szánkázzuk a földet körbe! S hintsük szét, amerre járunk, vidám kedvünk, kacagásunk! Lászlóffy áradAr. 2