Napsugár, 1981 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1981-01-01 / 1. szám
2 A LÁTHATATLAN ÖRÖMHOZÓ GYÖNYÖRŰ GOND A Román Kommunista Párt megalakulásától kezdve a gyermekek legjobb barátja, gondos és felelős nevelője volt. Mindig törődött azzal, hogy ennek, a nevelésnek a feltételeit is biztosítsa. Mikor ahogy tehette. Mert nem volt mindig az ország vezetője, a kormányrúd nem volt mindig az ő kezében. Hatvan évének közel felét illegalitásban, a dolgozó népet elnyomó hatalom elől rejtőzve töltötte. Dokumentum értékű bizonyságok tanúskodnak arról, hogy ezekben a nehéz és küzdelmes években is gondoskodott a gyermekekről. Olvassátok el Nagy István A szomszédság nevében című regényét és meggyőződhettek róla. Az író, aki a harmincas években maga is részt vett a Vörös Segély munkájában, hitelesen számol be egy külvárosi napköziotthon szervezéséről. A regény főszereplője, a lelkes munkásasszony a párt ösztönzésére gyűjti maga köré a telep gyermekeit. Gondoskodik róluk, neveli őket s ezzel a szülőknek, a különböző gyárakban dolgozó munkásapáknak és munkásanyáknak is segít. Persze, ez a különben nagyon izgalmas és érdekfeszítő regény csak egy ilyen szervezkedésről ad hírt. A munkásmozgalom, a párt története a hasonló kezdeményezések százait jegyezte fel. A kommunisták pártja 1944 augusztus 23.-a után végre kilépett az illegalitásból. A dolgozók hivatott vezetőjeként— nekifogva az ország szocialista átalakításához — szabadon folytatta veteránjainak ezt a munkáját. Az új körülmények között pártpolitika rangjára emelte a gyermekek iránti gondoskodást. Az egymást követő ötéves tervekben már mutatószámok jelezték, hogy ezt a gondoskodást ugyanolyan fontosnak tartja, mint magát az iparfejlesztést vagy a mezőgazdaság szocialista átalakítását. A húszas, harmincas évek titkos, illegális napköziotthon szervezései a szocialista építőmunka nagy sodrásában kiteljesedtek. Ebben a kiteljesedésben nem volt és nincs megállás. Hatvan évét nemsokára betöltő kommunista pártunk programjának, megfelelően — legutóbb, a XII. kongresszuson is tanújelét adta ennek. Az ország további fejlesztését körvonalazó irányelvei között a következőket olvashatjuk: «Az iskoláskor előtti oktatási rendszer bővítésének érdekében mintegy 100 000 óvodai hely létesül, s 1985-ig az óvodák gyakorlatilag az összes iskoláskor előtti gyermekeket átfogják.» A szomszédság nevében című regény munkásasszonyainak gyönyörű gondja a hatvan év során az egész ország gyermekeire kiterjedő gond lett. Nyújthat-e ennél szebb bizonyságot rövidesen jubiláló kommunista pártunk annak a következetességnek, amellyel az egész ország gyermekeiről gondoskodott és gondoskodik ? Beszélték, hogy azon a napon, az év első napján csoda történt. Egy ismeretlen, jóságos lény, akinek senki sem látta az arcát, s akinek a lábanyomát sem fedezték föl a tiszta hóban, minden házba bekiáltotta: Bort, búzát, békességet! Vagyis úgy köszönt, ahogy az egyszerű emberek kívánnak jót egymásnak, évszázadok óta. S mindjárt odébb is állt, csak néhány hópehely szállongott a nyomában, s valami kellemes, lélekpezsdítő illat áradt szét a környéken, ahol végighaladt. Mások váltig erősítették, hogy nemcsak hangosan és jókedvűen beköszönt, de ismerve kinek-kinek a vágyait, a törekvését, aszerint kívánt sok jót, szépet, hasznosat. A szülőknek erőt és türelmet, kicsinyeik nevelésére, a gyengélkedőknek egészséget, sok fénylő napot, hogy a betegségek ne környékezzék meg őket; a kicsiknek odaadást és figyelmet szüleik, tanítóik iránt; a szófogadatlannak engedelmességet. így járt házról házra fáradhatatlanul reggeltől estig, hogy minél több helyen ébresszen melegséget és bizakodást az emberek szívében. S már voltak olyanok is, akik láthatatlan kezének a nyomát vélték felfedezni. Egy nénike, aki bennrekedt a kuckójában megesküdött rá, hogy az öblös hangú, szerfölött jókedvű Valaki eltakarította a havat a háza előtt; a másik azt bizonygatta, hogy neki fölhasogatta a fáját, a harmadik, hogy sokkal korábban odakerült a tej az ablaka párkányára, mint bármikor az elmúlt év során. Beszéltek arról is, hogy a ködben szikrázó pelyhekbe rejtőzött ember nemcsak meleglelkű volt és bizalmat árasztó, de tréfás kedvű is. Láthatatlan zsebéből magot szórt az etetőkbe, ott ahol megfeledkeztek erről, krétával megjelölte, hol kell visszafércelni a leszakadt nyuszifület, s egy-egy marék kékszínű papírt hagyott a füzetek bevonására, ahol szükségesnek látta. Az álomszuszékoknak az arcába lehelt, a resteknek megcsiklandozta a talpát. S már tova is suhant. Már más udavarokba, más házakba kiáltotta be, hogy bort, búzát, békességet, boldogságot, egészséget az Újévben! Már máshol segített és tréfálkozott, kifogyhatatlan vidámsággal. Az emberek egy ideig szólni sem szóltak róla egymásnak, mert azt hitték, hogy a csoda csak velük esett meg. Aztán egy idős nénike, akinek úgy tűnt, hogy az esti órákban óriási szétnyitott hófehér bunda suhant el a táj felett, szinte súrolva a kéményeket, átszólt a szomszédba. — Maguk is látták, hogy ki volt az a mélyhangú, mókás ember? — Kicsoda, kicsoda?! — kérdezték a lakók izgatottan. A néni nevetve felelte: — Hát Ő maga, a kedves, lélekvidámító ÚJESZTENDŐ!