Napsugár, 1981 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1981-01-01 / 1. szám
BÁLINT TIBOR Különös történetet hallottam, s el se hinném, ha nem olyan ember mesélte volna el, aki a szemével látta a vérző hóembert. Úgy kezdődött, hogy egész éjszaka hullott a hó, s reggelre csöndbe, vattába rejtőzött a világ. Csak a nagy fehérség világított mindenütt, s ebben a fehérségben feketébbnek látszott a magányosan röpülő varjú is. Az egymáshoz csapódó kesztyűk úgy durrogtak, mint a sörétes puska. Még az emberi szó is kicsiny ködpamacsokon szállt. Délre azonban megereszkedett az idő, kitisztult az ég, s kék ragyogás vette körül a fehér világot. Ekkor, a hatalmas börtönépületből vagy száz rabot tereltek ki az ugyancsak hatalmas udvarra havat söpörni, lapátolni. Odébb azonban, szögesdrótból font kerítés mögött a fegyveres őr egy másik csíkosruhájú embert őrzött, sétáltatott, politikai foglyot. Még nem volt öreg, de már nem is fiatal. Azokban a napokban tartóztatták le több barátjával együtt, akik az ő szobrász műtermében szoktak összegyűlni, hogy a királyi hatalom ellen szervezkedjenek. Miközben meghányták-vetették a világ sok gondját-baját, ő sorra megmintázta mindenik elvtársának az arcát. Hadd tűnjék úgy, mintha őket csakis a művészet érdekelné. Most mégis itt volt a börtönben. Napok óta gyötörték, vallották, hogy kiadja elvtársai nevét, de kímélték is, nehogy idő előtt meghaljon, s magával vigye a sok titkot. így engedélyeztek neki a gyenge tüdeje miatt minden nap egy kis egészségügyi fölfrissülést. Mikor kijött a tiszta levegőre, a fehér és kék ragyogásba, s meglátta az éjszaka hullott gyönyörű havat, hunyorogva, gyermekesen mosolygott. Aztán lehajolt, öszszegyűrt egy akkora hólabdát, mint egy kisebb dinnye, majd görgetni kezdte maga előtt. Az őr egy ideig gyanakodva nézte, aztán úgy tett, mintha nem törődnék vele. Nemsokára a szobrász ötnyi szélességű, melléig érő törzset állított fel a drótsövénnyel határolt keskeny udvar közepén. Aztán kínlódva, szuszogva, de mosolygó erőlködéssel egy másik óriási hengert helyezett reá. Egészen kidevült, már a kabátot is ledobta volna magáról, ha szabad lett volna, csak hogy könynyebben mozoghasson. A havat lapátoló rabok két mozdulat között arra sandítottak. Valami izgalom terjedt szét közöttük, maguk sem tudták miért. Talán mert az első havazások emlékét idézték vissza a hóemberről. A ródlizásokat, hócsatákat. Gyermekkoruk sok-sok örömét. S azokat a napokat, amikor még szabadok voltak. Amikor még tiszta, szép álmokat álmodtak az eljövendő időkről, s maguk is tisztának érezték magukat, akár az éjszaka hullott hó. A szobrász úgy dolgozott, mint a legendabeli görög társa, Pigmalion, aki beleszeretett a saját maga alkotta csodás szoborba. No de milyen munka volt ez is! Nem hasonlított a hóemberhez, hanem inkább mesebeli óriási emberhez, aki békét, megértést jelképez, aki oly hatalmas, hogy a gyöngék elrejtőzhetnek mögé. Már megvolt a törzse. Már megvolt a két lába. Aztán elkészült a nyaka, a feje, a két karja. A száz rab boldogan kiáltozni kezdett és egyre hangosabban kiáltozott a látványtól. Az őrök káromkodva szaladgáltak közöttük és erőnek erejével vissza akarták terelni őket a cellákba, mert veszélyt szimatoltak. A rabok azonban, lapátjaikat, kaparóikat fölemelve most már diadalordítással özönlöttek a szomszédos keskeny udvarhoz, hogy közelről lássák a csodát. A szobrász már az óriás derekán állt, balkezével átölelte annak a nyakát, úgy mintázta az arcát, a szemét, lázas sietséggel. Aztán leugrott, hogy néhány lépésnyiről szemlélje meg a hóembert. önkívületében meg sem hallotta, hogy az őr reá kiált, mert azt hiszi, meg akar szökni. Csak a dörrenést hallotta. S mikor elesve fölpillantott, már csak annyit látott, hogy a vére ráfröccsent a hóemberre, s hogy szétterjedt a baloldalán, épp ott, ahol a szívének kellett volna rejtőznie, vagy tán rejtőzött is valami csoda folytán... (05 )