Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)
1871-06-11 / 24. szám
XIII. évfolyam, 24. szám, Junius 11. 1871, mm jro Süwm wn WmWML Most tépjük össze e titkolt viszonyt, Mig lázunk folytatásért esdekel: Hogy furdalást, önvádat, s tán iszonyt, Mind, mind a két daczába fojtsuk el. Mig üde bennünk titkunk gyönyöre, Mig egymásért kevélyen érezünk, S az együttlét elbódult perczire A vágy ábrándja közt emlékezünk. Ne várjuk mig elérjük a határt, Hol vérünk a gyönyörtől zsibbad el: S a megunás legyen a szörnyű bárd, Mely viszonyunkat durván bontja fel. Ne várjuk mig elpárolog a láz, Mely múltúnknak érzést s értéket ád; És emlékünkből váljék satnya váz, Miben védőre nem talál a vád. Most még szeretjük egymást lángolón, S mit bánjuk ha szerelmünk vétek is, Az érzés deleje egymásba van, S késért sóvárog bennünk minden iz. S mert egymásért szeretjük önmagunk, Gyűlöljük mind, mi gátul áll közénk: Nem látjuk mindazt, mit szétszakgatunk, Nem veszszük észre, mibe ütközünk. De itt megálljunk! — tépjük össze itt, Hogy el ne változtassa önmagát: Az fájjon inkább, hogy széttépjük igy, Mint az, hogy: mért is kezdtük, s éltük át ! • Ha már bűnhődnünk kell a bűn miatt, Inkább sóvárgjunk a brit s elveszett Múlt kéjiért, mint hogy egy perez alatt, Szivünkbe vádat oltsanak ezek. Inkább sóvárgjunk vágygyal, czél nélkül: Legyen a bünhödésünk : szerelem; Mint hogy ha majd forró szivünk kihűl, Ne nézhessünk egymás szemébe sem. Mig keblünk szenvedélytől zaklatott, Eszünkbe nem jut addig semmi más . Lelkünk nem tűri a gondolatot, S elég a létnek egy szívdobbanás. S ez kell nekünk örökre, ez, csak ez! Szeretni egymást gondolatlanul , Hozzátapadni a múlt képihez, S egymást szemlélve változatlanul. Azért válnunk kell, oh! ne sírj ezen, Vagy sírj, hidd el, menekvést nyújt e köny: Szerelmünk a vágyban örök leszen, S mig sírunk, rajtunk nem győz a közöny. Nem bántanak azoknak képei, Kiket egymást szeretve megcsalunk ; Nem a világnak megjegyzései, Mert mindig csak egymásra gondolunk. Isten veled hát! — ez a búcsucsók, A gyönyör végső birtoklása ez; Emléke a sirig kisérni fog, S múltúnknak győzhetlen védője lesz. S hiába csap ránk a komor való, A földi viszonyok jogérzete : Lesz mindig egy, mely fölemel, megóv : Sóvárgó fájdalmunk költészete. , Ifj. Ábrányi Kornél-24 *) Levél egy hosszabb eredeti költői beszélyből.