Nemzet, 1882. november (1. évfolyam, 62-91. szám)
1882-11-05 / 66. szám
Melléklet a »Nemzet« 66 ik számához. 1...................■" ■ —! Kivándorlási enquete a belügyminisztériumban. Budapest, nov. 4. (Jelen voltak : elnök Prónai József belügyminiszteri államtitkár. A belügyminisztérium képviseletében Bibáry József, miniszteri tanácsos, egyszermind mint előadó. Jekelfalussy Lajos miniszteri tanácsos. Barabás Sándor min. fogalmazó. A pénzügyminisztérium képviseletében Buzetzky Pál min. tanácsos. Az igazságügyminisztérium képviseletében Hiletzky Béla osztálytanácsos. A földmivelés-, ipar- és kereskedelmi minisztérium képviseletében Szász Róbert miniszteri titkár. A jegyzőkönyv vezetésével megbízva Szabó Antal belügyminiszteri fogalmazó.) A tanácskozmányt az elnöklő Prónay József belügyminiszteri államtitkár megnyitván, előadja, hogy a magyar minisztertanács az enquetet egy rendkívül komoly országos bajnak tanulmányozásával és azzal bízta meg, hogy egyrészről vizsgálja meg a bajnak kútforrását, eredetét, indokait és mértékét, állapítsa meg a kórállapotot, amint az a nagy gondossággal beszerzett hivatalos adatok alapján constatálható, s a találandókhoz képest tegyen indokolt javaslatot az iránt, hogy minő törvényhozási és administratív intézkedések lennének foganatosítandók legczélravezetőbben a baj orvoslására nézve. A kitűzött feladat első része semmi nehézséggel nem jár, mert a kívánt részletes adatokat a belügyminisztérium idejekorán beszerezvén, az enquete előadója, Ribáry József, miniszteri tanácsos úr által elő fognak terjesztetni, a valódi állapotoknak teljesen hű képét fogják nyújtani. A tanácskozmány feladatának második része t. i. a baj orvoslására alkalmas eszközöknek javaslatba hozása és helyes megállapítása már több nehézséggel jár, mert az eddigi tapasztalat azt bizonyítja, hogy a kormány által elrendelt administratív, valamint a törvényhozás által foganatba vett intézkedések, az azoktól várt eredményre nem vezettek, bárha fenmarad ama vélemény, hogy ha a közigazgatás minden közege részéről, a kormány és törvényhozás által elrendelt intézkedések le egészen a községi elöljárókig kellő erélylyel és körültekintő buzgalommal foganatosíttattak volna, bizonyára ha nem is teljesen, de a jelenleginél tetemesebb részben kielégítő eredmények lettek volna elérhetők. Külföldi intézményekre a részben, hogy mik a teendők a hazánkban országos bajnak fölismert kivándorlási epidémia orvoslására, nem támaszkodhatunk , mert mindazon európai államokban, melyekből kivándorlások történnek, ezek a Magyarország területéről való kivándorlásokéál hasonlíthatlanul nagyobb dimensiókban s az államhatalom részéről való minden korlátozás nélkül mennek végbe. Mi a bajnak ez idő szerint még csak kezdetén vagyunk, és ha az országunkból alig pár év óta történő s más államokénál tetemesen csekélyebb kivándorlás mégis a legbehatóbb korlátozó intézkedéseket igényli, ennek egyszerű oka az, hogy nálunk úgy a közgazdasági helyzet, mint a népességi viszonyok, a nyugat-európai államokéitól igen nagy mértékben eltérők és különbözők. A nyugat-európai államokból a kivándorlások leginkább és csaknem kizárólag a túlnépesedés miatt történnek. Vannak államok Európában, amelyekből a túltömött népesség egy része megélhetésének lehetetlensége hajt ki nagyobb tömegeket Amerikába , és mert leginkább a háborgó és nyugtalan elemek keresnek új hazát maguknak, úgyhogy ezek kivándorlása az anyaállamra nézve határozott és számokban kimutatható előnyökkel jár, ezen államok kormányai egyátalában nem látják szükségét annak, hogy a kivándorlást akár administratív, akár törvényhozási útán, erélyesebb eszközök igénybevételével akadályozzák. Nálunk azonban az állami érdekek már követelésekkel lépnek fel. Ezen követelések tették szükségessé az enquete összehívását a végből, hogy nemcsak túlnépesnek, de egyátalában kellően benépesítettnek nem mondható államunkban, gazdászatunk, iparunk és kereskedelmünk fejlődése érdekében, a létező munkaerőt ne csak megtartsuk, hanem azt lehetőleg gyarapítsuk is. És mindez helyes administratív, s ha szükség, törvényhozási intézkedések által, el is lesz érhető. De nemzetgazdászati érdekeken kikívül, a sikert a lehetőség szerint biztosító erélyes intézkedések megtételét sürgeti az állam véderejének épségben tartása is, mert a kivándorlások nemcsak a munkás kezeknek, hanem védköteleseinknek számát is fogyasztják, s mindezekkel szemben a kormánynak és törvényhozásnak a legnagyobb erélylyel fellépni elodázhatlan kötelessége. A baj ma még nem nagy, annak orvoslása lehető, s erősen hiszem és meg vagyok róla győződve, hogy a kitűzött czél az igen tisztelt tanácskozmány közreműködése mellett, a szőnyegen levő kérdés minden részleteket felelő beható tárgyalása rendén, elérhető lesz. Ezután elnök, Ribáry József mint tanácsosnak mint előadónak engedte át a szót. Ribáry József miniszteri tanácsos (előadó): Tisztelt tanácskozmány! Magyarország és annak kormánya pár év előtt azon sajnos tapasztalatra ébredt, hogy az ország egyes részeiből, különösen annak egynémely határszéli megyéiből, komoly figyelmet ébresztő kivándorlások történnek.Ezen kivándorlások annál komolyabb megfigyelést érdemlettek, mert azon Magyarországból történtek, melyről közönségesen állíttatik, hogy tejjel és mézzel folyó Kánaán, mely ipari, gazdasági viszonyainál fogva, sokkal inkább arra van utalva, hogy népessége szaporittassék, sem minthogy megtűrhesse a munkáskezek számának kereskedését. Ezen tényekkel szemben a magyar kormány nem maradhatott tétlenül, s legelsősorban az arra közvelenül hivatott belügyminiszter saját hatáskörében, kötelességszerűen a törvény és a fennálló viszonyok által megengedett határok között megtette mindazon intézkedéseket, amelyek szükségesnek mutatkoztak, hogy a megindult kivándorlási áramlat megakadályoztassék és elfojtassék. A közigazgatási hatóságok utasíttattak, hogy a kivándorlási mozgalmakat a legéberebb figyelemmel kisérjék és ellenőrizzék ; a községi elöljáróknak meghagyatott, hogy a népet úgy saját maguk, valamint az egyházi elöljárók útján fölvilágosítsák, figyelmeztessék a kivándorlásból reájuk háramolható veszélyekre, ismertessék meg őket azon hátrányokkal, amelyek reájuk, kivándorlás esetében, az idegen földön létező viszonyok különbözőségéből, s az ottan használatban levő nyelvnek nem ismeréséből származhatnak, s egyszersmind utasittattak, hogy minden egyes előforduló kivándorlási esetről, az illető szolgabirónak jelentést tegyenek. És tekintettel arra, hogy a kivándorlások legnagyobb részben Hamburgon át történnek, a belügyminiszter az iránt is megkeresést intézett külügyi kormányunkhoz, miszerint az iránt, hogy mindazok, kik kifogástalan útlevelet nem képesek felmutatni, a hajóraszállásban megakadályoztassanak s hazájukba visszautasittassanak, h a szükséges intézkedéseket tegye meg. Ezen megkeresésre azonban azon válasz érkezett, hogy a külföldi államokban az utasoktól útlevél vagy egyátalában nem, vagy csak a legritkább esetekben követeltetvén, a kívánt intézkedések el nem rendelhetők. A községi elöljáróknak meghagyatott, hogy a kivándorlók részére külföldi útlevelet ne kérelmezzenek, sőt azokat egyszerű igazolványokkal se lássák el, különösen pedig az olyan egyénekre nézve, akik védkötelezettségüknek eleget nem tettek és akikről tudatott, hogy visszahagyott családjaik megélhetéséről gondoskodni nem képesek. S tekintettel arra, hogy a kivándorlási ügy körül tapasztalt visszaélésekben a népet hamis ígéretekkel csábító kivándorlási ügynököknek mondhatni óriási része volt, törvényhozási intézkedések is igénybe vétettek a baj tovább harapódzásának megakadályozására, így létesült a kivándorlási ügynökök ellenőrizhetése s ezek visszaéléseinek megtorolhatása czéljából, az 1881. XXXVIII-ik törvényczikk, mely ha az arra hivatott hatóságok által teljes szigorral alkalmaztatik, teljesen lehetetlenné teszi azt, hogy Magyarországon egyetlen kivándorlási ügynök működhessék. Sajnos azonban, hogy a tapasztalás szerint, mindezen elősorolt intézkedések elégteleneknek bizonyultak a baj orvoslására, ugyannyira, hogy nemcsak a kivándorlás által leginkább sújtott vármegyék, hanem más tényezők is feliratokban és emlékiratokban kérelmezték az országgyűléstől és a kormánytól a szűnni nem akaró bajnak gyökeres orvoslását. A kormány, illetőleg a minisztertanács, mely anélkül is el volt tökélve szembeszállani s a legczélravezetőbb eszközöket alkalmazásba venni, némely megyék szegényebb sorsú lakosainak tömegesebb kivándorlása ellen, ezen feliratok és kérelmeket tárgyalván, határozta el összehívni a jelen tanácskozmányt, s a midőn az ezen tanácskozmányban való részvételre az érdekelt társminisztériumok kiküldöttei meghivattak, egyszersmind a belügyminisztérium által idejekorán megtétettek a lépések, hogy — bárha már azt megelőzőleg is igen részletes adatok állottak is rendelkezésére a kivándorlási ügyet érdeklőleg, ezek lehetőleg teljesen kiegészíttessenek. Föl lettek tehát szólítva a főispánok mindazon megyékben, melyekben a kivándorlás már eddig ténylegesen constatáltatott, valamint azon megyékben is, amelyekről feltehető volt, hogy kivándorlási esetek ott is bekövetkezhetnek, hogy a kivándorlási ügy állásáról a hozzájuk intézett, minden részletet felölelő kérdőpontok szerint, az ez idő szerinti tényleges állapotokat híven és leplezetlenül feltüntető jelentéseket tegyenek. És pedig felhívások intéztettek: Nyitra, Trng, Krassószörény, Árva, Turócz, Bereg, Trencsén, Temes, Máramaros, Liptó, Szepes, Torontál, Pozsony, Mosony, Zemplén és Sáros megyék főispánjaihoz. A bekívánt jelentések beérkeztek, s előadó az ezekben foglaltakat részletesen ismerteti. A jelentésekből kitűnik, hogy az elsorolt 16 megye közöl 8 megyében az előfordult kivándorlási esetek politikai és nemzetgazdászati tekintetből alig jöhetnek figyelembe. 5 megye van olyan, amelyben igen kevés segítséggel a kivándorlási ügy teljesen megnyugtatóig lesz szabályozható. Ezután áttér előadó azon 3 megyére, t. i. Mosony, Sáros és Zemplén megyékre, melyekben a kivándorlás komoly figyelmet érdemlő nagyobb mérveket öltött, s az ezen megyékből érkezett terjedelmes jelentések teljes szövegükben felolvastattak. Nem tartjuk érdektelennek megemlíteni itt, előadónak azon megjegyzését, hogy Sáros megyében ezelőtt 500 évvel már fordultak elő oly nagy mérvet öltött kivándorlási esetek, melyeknek megakadályozása czéljából, Nagy Lajos király 1375-ben, Visegrádon, szent Erzsébet napján keltezve, szigorú intézkedéseket tartalmazó rendeletet volt kénytelen kibocsátani. Ezen oklevél eredetije mai nap is létezik a sárosmegyei Berzeviczy család levéltárában. Majd felolvastattak a postahivataloktól, a különböző bankintézetektől beszerzett kimutatások, melyek azon összegeket tüntetik elő, melyeket az Amerikába kivándorlottak visszahagyott családjaiknak az utolsó két-három év alatt haza küldöttek. Végül felolvastattak Zemplénmegyének a kivándorlási ügyben, az 1881. évi deczember hóban, a képviselőházhoz, s az országos magyar gazdasági egyesületnek a kormányhoz intézett felterjesztései. Ezeknek felolvasása után, Jekelfalussy Lajos miniszteri tanácsos a felolvasott jelentésekben foglaltakra nézve tett észrevételeket; fölemlíte, hogy a déli megyékben a kivándorlások által igényelt intézkedéseket mindig a kormány rendelte el, különösen kiemelte, hogy az ország déli megyéiből történt kivándorlások, úgy indokaiknál mint természetüknél fogva teljesen különbözők az Amerikába való kivándorlásoktól. A déli határszéli megyékből történt kivándorlások, a Szerbiában, Bulgáriában és Romániában, a közelmúltban történt új alakulásokra vezethetők vissza. Ezen szomszéd államokban akadtak egyének, kik a határszéli megyék népét, ingyenes földbirtokok osztogatásával hitegették. A mint a kormány az első kivándorlási esetekről értesült, azonnal két irányban intézkedett, ugyanis a kivándorlási ügynökök működését teljes szigorral betiltotta s a külügyi kormány utján sürgősen értesülést szerzett a felől, hogy a kivándorlók kapnak-e és minő feltételek alatt a szomszédos államokban földeket ; — azon válasz érkezett, hogy föld kapható, de épen nem ingyen, hanem igen terhes feltételek mellett, sőt egyik állam egyenesen azon óhajának adott kifejezést, hogy a kivándorlások minden erővel megakadályoztassanak. Kiterjeszkedett még szóló az útlevelek kiállítása és kiszolgáltatása körül követett eljárás szigorúságára; végül hangsúlyozta, hogy a kivándorlási bajok orvoslása leginkább csak azon esetben lesz a kívánt sikerrel eszközölhető, ha a közigazgatásnak a néppel legközvetlenebb érintkezésben álló orgánumai a községi elöljárók, lelkiismeretes pontossággal és szigorral felelnek meg az e részben reájuk háramló kötelességeknek. Buzetzky Pál mint tanácsos, Hileczky Béla oszt. tanácsos és Szász Róbert min. titkár, a kérdés átalános részére vonatkozó szakszerű észrevételeik után, elnök Prónay József államtitkár, annak előrebocsátása mellett, hogy a bevett szokás szerint most a fennforgó kérdésnek általános tárgyalása következnék, azonban az átalános discussio e tárgyban csak akadémikus értékű lenne, részéről kijelenti, hogy legczélszerűbbnek tartaná behatolni in médiás rés, s javaslatba hozza, hogy tekintettel az anyagot szolgáltató jelentések és emlékiratok nagy terjedelmű voltára, — melyek a tárgyalást megnehezítenék, — készíttessék kivonat: 1. a jelentésekből, mely a kivándorlási ügynek jelen állapotát bár csak a főbb vonalakban, de a valóságnak teljesen megfelelőleg tüntesse elő, 2. az országgyűléshez és a kormányhoz intézett felterjesztésekből, melyben pontonként elő legyenek sorolva a baj orvoslása iránt eddig tett javaslatok. Ezen kivonatok kinyomatván, az enquete tagjainak az illető minisztériumok szempontjából való tanulmányozás végett, megküldetnek s az érdemleges tárgyalás a majdan összehívandó legközelebbi gyűlésen fog megkezdetni. — Mely indítvány elfogadtatván, az első ülés d. u. 2 órakor véget ért. A hadsereg reorganisatiója az osztrák delegatió előtt. Esti lapunkban felsoroltuk már azon kérdéseket, melyeket az osztrák delegatió pénzügyi bizottságában a rendkívüli hadi kiadások előadója Banderik intézett a hadügyminiszterhez. Most ismételjük e kérdéseket s közöljük Bylandt-Rheit gróf hadügyminiszternek azokra adott nagyérdekű válaszát is. A kérdések ezek voltak: 1. Mi volt oka a hadsereg új reorganisatiójának? 2. Mily elveken nyugszik az ? 3. Minő eredményeket vár a hadügyminiszter a reformok keresztülvitelétől ? 4. Miért tartja körülvitelükre a jelen időpontot a legalkalmasabbnak ? 5. Be van-e fejezve a jelen előterjesztésekkel a reorganisatió munkája ? A hadügyminiszter kijelenti, hogy kész felelni a kérdésekre, de nyilatkozatait részben bizalmasoknak kell kijelentenie, melyek nincsenek a nyilvánosságnak szánva, miért is kéri, hogy csak az általa nem bizalmasoknak jelzett közlések vétessenek föl a tudósításba. Ez elnök azon kijelentésére, hogy ez csak az eddigi ususnak felel meg s magától értetődőnek mondja, hogy a delegatió minden tagja a kívánatos discretiot szem előtt tartja ; a hadügyminiszter 2®/4 óráig tartott beszédében ezeket mondá: Az osztrák-magyar hadsereg az 1866-iki hadjárat után újra szerveztetett s a gyalogság szervezete 1869-ből származik. Az akkori hadügyminisztert illeti meg a nagy érdem, hogy a nehéz feladatot szerencsésen oldotta meg, tekintve, hogy a 800.000 főre menő hadilétszámot a rendelkezésre álló eszközök szűkös volta mellett egy aránylag igen szűk keretbe kellett szorutni, de mégis úgy, hogy az intenzívebb kiképzésre és elegendő harczképességre kellő gond fordíttassék. Az akkor alkotott szervezet öszhangban is állott az idegen hadseregek intézményeivel, különös tekintettel a mozgósítási és felvonulási képesség akkori fokára. Az 1870—71. évi hadjárat tapasztalatai arra bírták a continentális nagyhatalmakat, hogy hadseregeiket újra szervezzék és itt a haderő absolut megerősítése mellett tekintetbe vétettek mindazon tényezők, melyek a hadi készenlét lehető legnagyobb fokozását előmozdítni alkalmasak voltak. Ausztria-Magyarország vezető katonai hatóságai ezen átalakulási processust élénk figyelemmel kisérték s mindig arra törekedtek, hogy hadi intézményeink fejlesztése és tökéletesbitése által az osztrák-magyar haderő harczképességét emeljék, de évek folyama alatt kiderült, hogy a továbbfejlesztés szervi alapja bizonyos irányban határt szab s hogy többé nem kis palliatív eszközök, hanem csak mélyre ható rendszabályok vezethetnek a hadi készenlét fokozásának óhajtott czéljához. Az ide vonatkozó tanulmányok világosan kiderítették, hogy csak a fennálló hadtest-rendszer továbbfejlesztése a lehető territoriális hadtestképzés és dislocatio értelmében, a gyalogsági csapatok átalakítása a tartalék commandók mellőzésével, a mozgósítási tevékenységek lehető decentralisatioja, végül a commando-viszonyok állandósítása — szüntethetik meg a mostani hadi intézmények gyengéit, melyek a hadi készenlét további fokozásának gátlólag útjában állottak. — A hadügyminiszter hangsúlyozza, hogy báró Kuhn táborszernagy, a hadsereg nagy tehetségű organisátora, midőn a delegátióktól ismételten pénzbeli áldozatokat kért oly czélra, hogy az ezredeket a maguk hadkiegészítő kerületeikbe áthelyezze, nem különben számos organisatorius és közigazgatási intézkedései által nagyban és egészben ugyanezen czélokat tartotta szem előtt, de egyrészről a szűk pénzbeli eszközök, másfelől egyéb nehézségek által, melyeket csak az idő győzhetett le, actiójában gátolva volt. Ezek előrebocsátása után áttér a hadügyminiszter ama feltételek fejlesztésére, melyektől a hadi készenlét függ. Előadja, hogy a két alapfeltétel egyfelől a fővasuti vonalak számában és működési képességében, másfelől az organizatió és a mozgósításra vonatkozó administrativ intézkedésekben gyökerezvén, sorba veszi a continentális nagyhatalmak vasúti hálózatának fejlődését s azon eredményre jut, hogy nálunk e tekintetben történt ugyan egy és más, de nem lehet elhallgatni, hogy a legfontosabb stratégiai irányokban hiányoznak működésre képes vasútvonalak, melyek kiépítése a közeljövőben közgazdasági okokból nem is remélhető. Annál szükségesebbnek látszott a hadügyminiszter előtt, hogy a szervezési intézkedések terén a javítás eszközeit felkutassa. Az erre vonatkozó speciális tanulmányok 1881. február hóban vették kezdetüket. Mint minden szervezeti változtatás előfeltétele és alapjából, a fennálló védtörvényből kellett kiindulni, s tekintettel lenni az évek során fixírozott újoncz-contingensre, tehát a megállapított béke- és hadilétszámra s végül a mindkét honvédség jelenlegi állására; nem különben tekintetbe kellett lenni a monarchia politikai és administrativ beosztására s kerülni kellett a hadi költségek jelentékeny emelését is. Ilyen korlátozó feltételek mellett a kitűzött feladat megoldása annál nehezebb volt, mert tekintettel a politikai helyzetre, csak oly szervezési rendszabályok látszottak elfogadhatóknak, melyek egy lehetőleg legegyszerűbb átmeneti módot, másfelől pedig az iránt biztosítékot nyújtottak, hogy a monarchia védképessége az átmeneti stádium ideje alatt sem félbeszakíttatni, sem megkárosíttatni nem fog. Ily alapon támadt számos és a részletekig kidolgozott reformjavaslat közül a választás csak érett és összehasonlító vizsgálat után történt meg. Az ezen javaslat szerint keresztül viendő reform lényege abban áll, hogy a monarchiában 14 egyenlően erős, lehetőleg territoriális hadtest alakíttatik, s a csapattestekből, melyek a 14 hadtest kerületébe fölöslegül esnek, az occupált terület számára a 15-ik hadtest alakíttatik. E végből a fennálló fő- és katonai parancsnokságok átalakítása szükséges 15 hadtest-parancsnoksággá , míg a lehetőségig territoriális hadtest-képzés, nem különben az ordre de bataille elasticus volt a 102 ezrednek alakítását a 4 zászlóalj különösen czélszerűnek tüntette fel. A territoriális kiegészítés tekinteteiből elkerülhetlenül szükségessé lett szaporítása a gyalog zászlóaljaknak 8-czal csak a vadászcsapatok rovására volt keresztülvihető, minek következtében a gyalogságnál a zászlóaljak száma változatlan marad. A gyalogcsapatok ezen újjászervezése feltételezi 22 ezredtörzs és 102 hadkiegészítési parancsnokság felállítását, míg másfelől 80 tartalékkommandó megszűnik. Ezen intézkedésekkel az organisatio lényege tulajdonképen ki van merítve, minthogy azokkal kapcsolatosan organikus változtatásokat más fegyvernemeknél nem kellett tenni, hanem csak a tüzérségnek megváltoztatott beosztása volt szükséges, valamint a traincsapatok szaporítása 2 századdal, megfelelőleg a 15 hadtestnek, az előbb létezett 13 helyett. Az egy vasúti ezred felállítására vonatkozó javaslatnak külön indokai vannak s úgy ez, mint a hadosztály-intendaturák, a gyalogsági és tüzérségi tisztek előléptetési viszonyainak javítása — nem állnak szoros kapcsolatban az uj szervezés lényegével s egyszerűen mint a hadsereg intézményeinek javítása viendők keresztül. A hadügyminiszter a territoriális hadtest rendszerét úgy magyarázza meg, hogy a hadtest alakítására háború idején szükséges csapatok a hadtest kerületében egészíttetnek ki, már békében ott helyeztetnek el s azon parancsnok alá helyeztetnek, ki a háborúban is vezényli őket s a hadtest mozgósítását lehetőleg idegen segítség nélkül eszközli. Egy ily rendszer előnyét mindenki könnyen beláthatja, miután mozgósítás esetén minden hadtestparancsnok a szükséges eszközöket saját parancsnoksága körében készen találja, mi azután lehetségessé teszi a hadügyminisztérium teendőinek a hadtestparancsnokságokra való nagymérvű decentralisatióját és elkerültetnek az ellenszállítmányok, keresztezések és a központ beavatkozása, miután minden hadtest önmagát helyezi hadilábra. Világos, hogy ily viszonyok között a felvonulás is tetemesen könnyebb lesz és pedig minél szigorúbban vitetik keresztül a területi elv, mert a hadtestek és hadosztályok operationális és életképes testekké tömörülve felszerelési, egészségügyi és ellátási intézetekkel felszerelve kerülnek felvonulási vagonjukba. Ily területi alakulás csekély kivétellel majd minden hadtestre nézve sikeresen biztosíttatott, csak az szükséges még, hogy két tüzérezred kiegészítési rendjére nézve is oly hadtestkerületekbe osztassák, melyeknek addig tüzérezredük nem volt. Az előnyöket, melyek az új organisatióval kiválólag a gyalogságra háramlanak, a következőkben csoportosítja össze a hadügyminiszter: A tartalékparancsnokságok megszüntetésével az ezredparancsságban nagyobb állandóság áll be ; a zászlóaljakra nézve úgy állományaikban mint alkalmazásukban egyenlő eljárás követtetik s azért kiképeztetésük és harczképességük tekintetében is egyenértékűek lesznek, miután a zászlóaljak ezután minden nehézség nélkül váltakozhatnak az elhelyezésben, tehát az öszszes zászlóaljak egyenlő mérvben részt vesznek az exterritoriális feladatok teljesítésében. Végre felemlítendő, hogy a hadtest kerületében fekvő összes gyalogzászlóaljak egyenlően részt vehetnek a fegyvergyakorlatokban, a tartalékosok kiképeztetésében és hogy e tartalékos fegyvergyakorlatok elrendelése által azon csapatoknál, melyekbe a legénység a háborúban is tartozik, az ezredkötelék erősbödni az együvé tartozás érzete pedig növekedni fog. A gyalogság új felosztásával annak mozgósíthatása is tetemesen könynyebb lesz. A kiegészítési kerületi állomásoknak 22-vel való szaporítása a többi bevonulási állomásokról nagy terhet hárít el s gyorsítja a bevonulást és beköltözést ; másrészt a csapattraineknek a kiegészítési kerületi állomásokra való utalásával a lovak beosztása is gyorsíttatik és megkönnyíttetik. Végre azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az egyszerű és gyorsított mozgósítási eljárással a rezervista sokkal hamarább jut tisztje kezei alá, miáltal az utóbbinak alkalom nyújtatik még a felvonulás megkezdése előtt a tartalékost a marsirozásban, lövésben stb. legalább egy kissé begyakorolni. Ha megfontoljuk az említett előnyöket, melye A NEMZET TÁRCZÁJA. Budapest, nov. 4. 34 Bálványos-vár. Irta: Jiskai Mór. A Szent-Anna tavánál. (Folytatás.) — Taplós ember ? hát ez miféle csoda ? — Jaj ! De nevess hát egy kicsit, mert tréfás dolog ez. Aztán nagy feneket kell neki kerítenem. Tudod, hogy közelget már a tél, s ilyenkor vannak a népeknek mindenféle ünnepeik. Nálunk van télen a »hóbába» ünnep. Amint az első hó leesik, abból a sihederek rögtön készítenek minden ház udvarán emberi alakokat, a várakban egész óriásokat; csinálnak nekik szemet, szájat, orrot, s azokat azután körültánczolják, ezt a nótát énekelve: »Hó-bába-hó-bába! Se keze, se lába. Mégis ide szállá. Elolvad magába. Adj ki most minden hideget: meleg legyen nyárba!« Hát én úgy tudom, hogy a keresztyéneknek is van ilyenkor valami ünnepjük, valami jászollal van dolguk .... — .... A Karácsony az, a Jézus születése. — Én csak onnan tudom, hogy a cselédségünk között vannak többen keresztyének, akik azt az ünnepet készülnek megülni. — S te ezt nem ellenzed ? — De már miért ellenezném ? Engemet nem bántanak vele. Csak hadd ünnepeljenek. Annál jobb, mentül több istenünk van, aki hozzánk hajlik. Hát ezeknek az ünnepükhöz kellene az a taplós ember. — Micsoda taplós ember ? — Hát én nem tudom. Én úgy találtam a vadonban: egy puszta kopár szikladüledék közt, egy barlangban. A barlang elé volt feltűzve egy fakereszt ; ő az előtt térdelt és egy hosszú füzért forgatott a kezében, amire makkok, meg gubicsok voltak feltűzve. Ez a taplós ember. — Óh te oktondi! Hisz az nem taplós ember, hanem remete. — Remete ? A bizony meglehet. De én egy csepp remetét sem láttam rajta, mert az egész ember csupa taplóba volt öltözködve, ködmen, süvegharisnya minden taplóból készült rajta, mikor megszólítottam, hogy ki fia ? azt felelte, hogy ő az isten szolgája, s mikor azt kérdeztem tőle, hogy mit csinál itt? azt válaszolta, hogy az istent imádja, s a mellett folyvást szedegette egymás után a makkokat a füzéren. — Óh te tudatlanság bálványa! Rózsafüzér az! Olvasó. — Rózsafüzér ? Én bizony gubicsnak néztem. — No hát jól van. Mindjárt beszédbe eredtem a kegyes férfiúval s azon kezdtem, hogy nem lenne e kegyes felereszkedni ide a Tiborcz várába, ha a hivatala engedi, az én keresztyénhitű cselédeimmel a maguk módja szerint való áldozatot megtartani? — De már erre azt mondta, hogy nagyon szívesen megteszi, mert ez neki kötelessége, a hívőknek a szívét megerősíteni, azért ha úgy kívánom, minden borjonyozón . . . — Pénteken! Te buksi! — No hát pénteken — feljön ide a várba, a keresztyén cselédek között kiosztani a malasztot. Ennek talán te is meggyónhatnád a te bűneidet. — Igazad van ! Miért nem hoztad el őt mindjárt magaddal. — Hoztam volna, de nem jött. Azt felelte a hívásomra, hogy neki csak azon az egy böjt-napon szabad elhagyni az odúját, amikor semmi ételt vagy italt szájába nem vesz. — A többi napokra pedig van neki éltéve két kobakban eledelül mindenféle aszalt vargánya. — Én azt ajánlottam, hogy majd küldök neki egy oldal szalonnát, meg egy füstölt vaddisznó sonkát; de ő megrázta a fejét s azt kérdezte tőlem haragosan: »Ki adott szabadságot halandó embernek, hogy egy élő állatot megöljön, melynek az Ur adott életet!« — Én azt feleltem rá, hogy nekem a Rapsonné adott szabadságot, hogy a vadjaiban annyit megölhetek, amennyi tetszik. Erre ő azt mondta, hogy »bolond ruhatlan« vagyok. Amit én szívesen vettem tőle, mert igaz. — No hát ha élő állat húsát nem kívánod, hát majd küldök neked egy füzér fonatost. Ezt sem fogadta el. »Ki adott szabadságot halandó embernek, hogy a búzát összeőrölje, amit az Úr azért teremtett, hogy elhullván a földbe, kicsirázzék.« — »Hát, kérdezem, akkor mit szabad enni?« — »Azt, ami arra van rendeltetve, hogy elmúljék: vargányát, csiperkés tinórut.« — »De legalább azt engedd meg, hogy valami más gúnyát küldjek a számodra, a mibe jobban betakarózhassál: egy jó birkabőr bundát.« — Azt is eltiltotta magától. »Vájjon ki adott szabadságot halandó embernek, hogy élő állatnak a bőrét lehúzza, a mit az Úr annak az állatnak rendelt viselésre.« — »No jól van, hát küldök egy gubát a számodra, vagy egy vastag pokrócz darabot, a mibe betakarózzál.« — Ez sem vált be nála. »Vájjon ki adott szabadságot halandó embernek, hogy más állatról lenyitja a gyapjút, a mi annak a testét fedezni van rendeltetve.« — »No hát küldök vászonruhát.« — Ez ellen meg azt vetette, hogy nagy istentelenség a kendert a földből kitépni, mert annak gyökere van. — És igy egyes egyedül taplóból szabad a gúnyát összetüzködni galagonya tövissel, a hogy ime ő viseli. — »Mert minden az Úré és nekünk semmink sincsen ezen a világon: minden kincsünk a más világon vagyon.« Végezetre nagyon ajánlotta, hogy térjek meg a pogány hitemből, mert különben a pokolra megyek. — A mire én azt feleltem neki, hogy biz’ én nem megyek mert nem tetszik! — »De majd elvisz oda az ördög!« — »De hogy visz! Adok neki egy malaczot, s a hogy én ismerem az ördögöt, inkább azon kap, engem elereszt.« — Erre a kegyes férfiú kiterjeszte a karjait az ég felé és felkiáltott: »Óh én Uram ! Zebaoth Isten! Ne öntsd ki haragodat, e vakmerő káromkodó fejére! — Te pedig eredj innen és ne háborgass engem; azért hogy az Úr megbocsássa ezt a te istentelenségedet, én tízezer miatyánkot fogok imádkozni érted.« S azzal mindjárt odatérdelt a fakereszt elés rákezdte: folytatta: nem ügyelt rám többet. Én aztán idehaza kiszámítottam babszemeken, hogy mennyi az a tízezer imádság? Száz babszem : egy marék; tiz marék: egy kupa; tiz kupa: egy cseber. A jövő hold újságig ez azt el nem végzi. Akkor érte megyek, s elhozom ide magammal. Annak aztán te is meggyónhatod a bűnödet, — azt a nagy bűnödet, hogy egy ilyen vétek tarisznya nagy bolond tuhatlan pogányt szeretsz ; mert ez az Isten szolgája bizonyára nem szeret senkit és semmit, csak egyedül a mennyországot, s ebben a dologban tökéletes. Imola egészen meg volt elégedve Szilamér ajánlkozásával : az eddigiekből ítélve, reményt kezdett venni hozzá, hogy ha egy ilyen kegyes férfiúval fog érintkezni a férje, lassan-lassan, de majd csak valahogy valamikép megtér az ő pogány tévelygéseiből. Időt kell engedni a megtérítés munkájának, kiváltképen egy olyan minden tudományban szűkölködő embernél, mint ez a szegény Szilamér! (Folytatása következik.) Három találkozás. Írta: Agbóth János. Budapest, nov. 4. Tegnap harmadszor és utoljára. Mert eleven ember nem találkozik vele többé. * 1863-ban volt először. Abban a dunaparti szállodában, melyben Magyarország történetét csinálták, két ember lakott akkor. A legigénytelenebb az egyik. Nem nagy úr, csak nagy ember. A másik typusa azoknak, akik mutatják, hogy Magyarországon nem hogy az ember, de még a nagy úr sem kezdődik csa a bárónál. Ma már kevesen vannak. Az volt a kérdés akkorában, hogy hát melyikük fogja most már csinálni Magyaroság történetét igazában ? Az-e, aki a második, vagy az, aki az első emeleten lakik ? Mikor tizenöt esztendővel annakelőtte a magyar szivet soha meg nem értő idegen okosság megint egyszer annyira vitte a királyához legragaszkodóbb népet, hogy fegyvert fogjon nem ugyan királya, de mégis királyának hada ellen, akkor az a nagy úr volt az, aki a nemzetnek gyűlése előtt, hallatára ország-világnak, kihirdette a nehéz szót, hogy a magyar királyi ház elveszítette jogát a magyar szent koronához. Ama másik, a ki a magyar nemzetet és a magyar királyt mindenha csak együtt tudta képzelni, ő félrevonult. Világos lelke talán már látta Világost. »Isten nem segít felkent királyok ellen.« Aztán jött a hosszú némaság. Hosszú némaság után pedig az ébredő remény, és úgy látszik, hogy igaza van neki, aki mindég azt hirdette, hogy van a mi ostromágyunál döntőbb, bástyánál erősebb, kardnál győzőbb: a törvény. De nem egy csapásra dőlnek el a nagy dolgok, és mikor ismét foszlani akart az a remény, akkor ama nehéz szó kihirdetőjének büszke alakja is kimagasult megint, és gyűjteni kezdé maga körül az embereket. Őszülő férfiakat, akik egykor csatáról csatára vitték a zászlókat Tisza partjától Szolnok, Bicske, Nagy- Sarlón át fel Buda magas váráig és rajta túl, akik majdan összetörve tettték le a fegyvert Világosnál, vasban ültek Aradon; ifjabbakat, kik rajtuk vettek példát; és végre félig gyermekeket, akik hirt és levelet hordtak, utczai tüntetést szerveztek, és kiáltványokat szögeztek hivatalos épületekre, hogy fegyverre készüljön a magyar, így találkoztam vele először. Beszéltem volt akkor már császárral is. De mostan dobogott emberlátástól szívem először. A vendéglő folyosójától nagy üvegajtóval elválasztott előszobában kényes komornyik fogadott. Mikor a szobába bebocsájtott, minden olyan nagynak A szoba is, az őszülő férfi 13'" t,Énesbfi Lajos Hornok fia vagyok. Levelet hozok atyámtól.« Némán vette át a levelet és mellzsebébe tette. Aztán beszélt velem nyájasan mint félig gyermekkel szokás és röviden, mint at kinek nagy dolgai vannak.