Nemzet, 1882. november (1. évfolyam, 62-91. szám)

1882-11-05 / 66. szám

Melléklet a »Nemzet« 66 ik számához. 1­...................■" ■ —! Kivándorlási enquete a belügyminisztériumban. Budapest, nov. 4. (Jelen voltak : elnök Prónai József belügyminiszteri ál­lamtitkár. A belügyminisztérium képviseletében B­i­b­á­r­y József, miniszteri tanácsos, egyszermind mint előadó. Jekel­­falussy Lajos miniszteri tanácsos. Barabás Sándor min. fogalmazó.­­ A pénzügyminisztérium képviseletében B­u­­z­e­t­z­k­y Pál min. tanácsos. Az igazságügyminisztérium képviseletében Hiletzky Béla osztálytanácsos. A föld­­mivelés-, ipar- és kereskedelmi minisztérium képviseletében Szász Róbert miniszteri titkár. A jegyzőkönyv vezetésével megbízva Szabó Antal belügyminiszteri fogalmazó.) A tanácskozmányt az elnöklő Prónay József belügyminiszteri államtitkár megnyitván, előadja, hogy a magyar minisztertanács az enquetet egy rend­kívül komoly országos bajnak tanulmányozásával és azzal bízta meg, hogy egyrészről vizsgálja meg a bajnak kútforrását, eredetét, indokait és mértékét, állapítsa meg a kórállapotot, a­mint az a nagy gon­dossággal beszerzett hivatalos adatok alapján consta­­tálható, s a találandókhoz képest tegyen indokolt ja­vaslatot az iránt, hogy minő törvényhozási és admi­nistratív intézkedések lennének foganatosítandók legczélravezetőbben a baj orvoslására nézve. A kitűzött feladat első része semmi nehézséggel nem jár, mert a kívánt részletes adatokat a belügy­minisztérium idejekorán beszerezvén, az enquete előadója, Ribáry József, miniszteri tanácsos úr ál­tal elő fognak terjesztetni, a valódi állapotok­nak teljesen hű képét fogják nyújtani. A tanács­­kozmány feladatának második része t. i. a baj orvos­lására alkalmas eszközöknek javaslatba hozása és helyes megállapítása már több nehézséggel jár, mert az eddigi tapasztalat azt bizonyítja, hogy a kormány által elrendelt administratív, valamint a törvényho­zás által foganatba vett intézkedések, az azoktól várt eredményre nem vezettek, bárha fenmarad ama véle­mény, hogy ha a közigazgatás minden közege részé­ről, a kormány és törvényhozás által elrendelt intéz­kedések le egészen a községi elöljárókig kellő erély­­lyel és körültekintő buzgalommal foganatosíttattak volna, bizonyára ha nem is teljesen, de a jelenleginél tetemesebb részben kielégítő eredmények lettek volna elérhetők. Külföldi intézményekre a részben, hogy mik a teendők a hazánkban országos bajnak fölismert ki­­vándorlási epidémia orvoslására, nem támaszkodha­tunk , mert mindazon európai államokban, melyekből kivándorlások történnek, ezek a Magyarország terü­letéről való kivándorlásoké­ál hasonlíthatlanul na­gyobb dimensiókban s az államhatalom részéről való minden korlátozás nélkül mennek végbe. Mi a bajnak ez idő szerint még csak kezdetén vagyunk, és ha az országunkból alig pár év óta történő s más államoké­nál tetemesen csekélyebb kivándorlás mégis a legbe­hatóbb korlátozó intézkedéseket igényli, ennek egy­szerű oka az, hogy nálunk úgy a közgazdasági hely­zet, mint a népességi viszonyok, a nyugat-európai államokéitól igen nagy mértékben eltérők és külön­bözők. A nyugat-európai államokból a kivándorlások leginkább és csaknem kizárólag a túlnépesedés miatt történnek. Vannak államok Európában, a­melyekből a túltömött népesség egy része megélhetésének lehe­tetlensége hajt ki nagyobb tömegeket Amerikába , és mert leginkább a háborgó és nyugtalan elemek keresnek új hazát maguknak, úgy­hogy ezek kiván­dorlása az anyaállamra nézve határozott és számok­­­ban kimutatható előnyökkel jár, ezen államok kor­mányai egyátalában nem látják szükségét annak, hogy a kivándorlást akár administratív, akár tör­vényhozási útán, erélyesebb eszközök igénybevételé­vel akadályozzák. Nálunk azonban az állami érdekek már köve­telésekkel lépnek fel. Ezen követelések tették szük­ségessé az enquete összehívását a végből, hogy nem­csak túlnépesnek, de egyátalában kellően benépesí­tettnek nem mondható államunkban, gazdászatunk, iparunk és kereskedelmünk fejlődése érdekében, a létező munkaerőt ne csak megtartsuk, hanem azt le­hetőleg gyarapítsuk is. És mindez helyes admini­stratív, s ha szükség, törvényhozási intézkedések által, el is lesz érhető. De nemzetgazdászati érdekeken ki­­kívül, a sikert a lehetőség szerint biztosító erélyes intézkedések megtételét sürgeti az állam véderejé­­nek épségben tartása is, mert a kivándorlások nem­csak a munkás kezeknek, hanem védköteleseinknek számát is fogyasztják, s mindezekkel szemben a kor­mánynak és törvényhozásnak a legnagyobb erélylyel fellépni elodázhatlan kötelessége. A baj ma még nem nagy, annak orvoslása lehető, s erősen hiszem és meg vagyok róla győződve, hogy a kitűzött czél az igen tisztelt tanácskozmány közreműködése mellett, a sző­nyegen levő kérdés minden részleteket felelő beható tárgyalása rendén, elérhető lesz. Ezután elnök, Ribáry József mint tanácsosnak mint előadónak engedte át a szót. Ribáry József miniszteri tanácsos (előadó): Tisz­telt tanácskozmány! Magyarország és annak kormá­nya pár év előtt azon sajnos tapasztalatra ébredt, hogy az ország egyes részeiből, különösen annak egy­némely határszéli megyéiből, komoly figyelmet éb­resztő kivándorlások történnek.Ezen kivándorlások an­nál komolyabb megfigyelést érdemlettek, mert azon Magyarországból történtek, melyről közönségesen állíttatik, hogy tejjel és mézzel folyó Kánaán, mely ipari, gazdasági viszonyainál fogva, sokkal inkább arra van utalva, hogy népessége szaporittassék, sem minthogy megtűrhesse a munkáskezek számának ke­­reskedését. Ezen tényekkel szemben a magyar kormány nem maradhatott tétlenül, s legelső­sorban az arra közvelenül hivatott belügyminiszter saját hatásköré­ben, kötelessé­gszerűen a törvény és a fennálló viszo­nyok által megengedett határok között megtette mindazon intézkedéseket, a­melyek szükségesnek mu­tatkoztak, hogy a megindult kivándorlási áramlat megakadályoztassék és elfojtassék. A közigazgatási hatóságok utasíttattak, hogy a kivándorlási mozgal­makat a legéberebb figyelemmel kisérjék és ellen­őrizzék ; a községi elöljáróknak meghagyatott, hogy a népet úgy saját maguk, valamint az egyházi elöl­járók útján fölvilágosítsák, figyelmeztessék a kiván­dorlásból reájuk háramolható veszélyekre, ismertes­sék meg őket azon hátrányokkal, a­melyek reájuk, kivándorlás esetében, az idegen földön létező viszo­nyok különbözőségéből, s az ottan használatban levő nyelvnek nem ismeréséből származhatnak, s egyszer­smind utasittattak, hogy minden egyes előforduló ki­­vándorlási esetről, az illető szolgabirónak jelentést tegyenek. És tekintettel arra, hogy a kivándorlások legnagyobb részben Hamburgon át történnek, a bel­ügyminiszter az iránt is megkeresést intézett külügyi kormányunkhoz, miszerint az iránt, hogy mindazok, kik kifogástalan útlevelet nem képesek felmutatni, a hajóraszállásban megakadályoztassanak s hazájukba visszautasittassanak, h a szükséges intézkedéseket tegye meg. Ezen megkeresésre azonban azon vá­lasz érkezett, hogy a külföldi államokban az uta­soktól útlevél vagy egyátalában nem, vagy csak a legritkább esetekben követeltetvén, a kívánt intézke­dések el nem rendelhetők. A községi elöljáróknak meghagyatott, hogy a kivándorlók részére külföldi útlevelet ne kérelmezzenek, sőt azokat egyszerű iga­zolványokkal se lássák el,­­ különösen pedig az olyan egyénekre nézve, a­kik védkötelezettségüknek eleget nem tettek és a­kikről tudatott, hogy vissza­hagyott családjaik megélhetéséről gondoskodni nem képesek. S tekintettel arra, hogy a kivándorlási ügy körül tapasztalt visszaélésekben a népet hamis ígére­tekkel csábító kivándorlási ügynököknek mondhatni óriási része volt, törvényhozási intézkedések is igény­be vétettek a baj tovább harapódzásának megakadá­lyozására, így létesült a kivándorlási ügynökök ellen­­őrizhetése s ezek visszaéléseinek megtorolhatása czél­­jából, az 1881. XXXVIII-ik törvényczikk, mely ha az arra hivatott hatóságok által teljes szigorral al­kalmazta­tik, teljesen lehetetlenné teszi azt, hogy Ma­gyarországon egyetlen kivándorlási ügynök működ­hessék. Sajnos azonban, hogy a tapasztalás szerint, mindezen elősorolt intézkedések elégteleneknek bizo­nyultak a baj orvoslására, ugyannyira, hogy nemcsak a kivándorlás által leginkább sújtott vármegyék, ha­nem más tényezők is feliratokban és emlékiratokban kérelmezték az országgyűléstől és a kormánytól a szűnni nem akaró bajnak gyökeres orvoslását. A kor­mány, illetőleg a minisztertanács, mely anélkül is el volt tökélve szembeszállani s a legczélravezetőbb esz­közöket alkalmazásba venni, némely megyék szegé­nyebb sorsú lakosainak tömegesebb kivándorlása el­len, ezen feliratok és kérelmeket tárgyalván, hatá­rozta el összehívni a jelen tanácskozmányt, s a mi­dőn az ezen tanácskozmányban való részvételre az érdekelt társminisztériumok kiküldöttei meghivattak, egyszersmind a belügyminisztérium által idejekorán megtétettek a lépések, hogy — bárha már azt meg­előzőleg is igen részletes adatok állottak is rendelke­zésére a kivándorlási ügyet érdeklőleg, ezek lehetőleg teljesen kiegészíttessenek. Föl lettek tehát szólítva a főispánok mindazon megyékben, melyekben a kivándorlás már eddig tény­legesen constatáltatott, valamint azon megyékben is, a­melyekről feltehető volt, hogy kivándorlási esetek ott is bekövetkezhetnek, hogy a kivándorlási ügy ál­lásáról a hozzájuk intézett, minden részletet felölelő kérdőpontok szerint, az ez idő szerinti tényleges álla­potokat híven és leplezetlenül feltüntető jelentéseket tegyenek. És pedig felhívások intéztettek: Nyitra, Trng, Krassószörény, Árva, Turócz, Bereg, Trencsén, Temes, Máramaros, Liptó, Szepes, Torontál, Pozsony, Mosony, Zemplén és Sáros megyék főispánjaihoz. A bekívánt jelentések beérkeztek, s előadó az ezekben foglaltakat részletesen ismerteti. A jelentésekből ki­tűnik, hogy az elsorolt 16 megye közöl 8 megyében az előfordult kivándorlási esetek politikai és nemzet­gazdászati tekintetből alig jöhetnek figyelembe. 5 megye van olyan, a­melyben igen kevés segítséggel a kivándorlási ügy teljesen megnyugtatóig lesz szabá­lyozható. Ezután áttér előadó azon 3 megyére, t. i. Mosony, Sáros és Zemplén megyékre, melyekben­ a ki­vándorlás komoly figyelmet érdemlő nagyobb mérve­ket öltött, s az ezen megyékből érkezett terjedelmes jelentések teljes szövegükben felolvastattak. Nem tartjuk érdektelennek megemlíteni itt, előadónak azon megjegyzését, hogy Sáros megyében ezelőtt 500 évvel már fordultak elő oly nagy mérvet öltött kivándorlási esetek, melyeknek megakadályo­zása czéljából, Nagy Lajos király 1375-ben, Viseg­­rádon, szent Erzsébet napján keltezve, szigorú intéz­kedéseket tartalmazó rendeletet volt kénytelen ki­bocsátani. Ezen oklevél eredetije mai nap is létezik a sárosmegyei Berzeviczy család levéltárában. Majd felolvastattak a postahivataloktól, a kü­lönböző bankintézetektől beszerzett kimutatások, me­lyek azon összegeket tüntetik elő, melyeket az Ame­rikába kivánd­orlottak visszahagyott családjaiknak az utolsó két-három év alatt haza küldöttek. Végül felolvastattak Zemplénmegyének a ki­­vándorlási ügyben, az 1881. évi deczember hóban, a képviselőházhoz, s az országos magyar gazdasági egyesületnek a kormányhoz intézett felterjesztései. Ezeknek felolvasása után, Jekelfalussy Lajos miniszteri tanácsos a felolvasott jelentésekben foglal­takra nézve tett észrevételeket; fölemlíte, hogy a déli megyékben a kivándorlások által igényelt intézkedé­seket mindig a kormány rendelte el, különösen ki­emelte, hogy az ország déli megyéiből történt kiván­dorlások, úgy indokaiknál mint természetüknél fogva teljesen különbözők az Amerikába való kivándorlá­soktól. A déli határszéli megyékből történt kivándor­lások, a Szerbiában, Bulgáriában és Romániában, a közelmúltban történt új alakulásokra vezethetők vissza. Ezen szomszéd államokban akadtak egyének, kik a határszéli megyék népét, ingyenes földbirtokok osztogatásával hitegették. A mint a kormány az első kivándorlási esetekről értesült, azonnal két irányban intézkedett,­­ ugyanis a kivándorlási ügy­nökök működését teljes szigorral betiltotta s a kül­ügyi kormány utján sürgősen értesülést szerzett a felől, hogy a kivándorlók kapnak-e és minő feltételek alatt a szomszédos államokban földeket ; — azon válasz érkezett, hogy föld kapható, de épen nem in­gyen, hanem igen terhes feltételek mellett, sőt egyik állam egyenesen azon óhajának adott kifejezést, hogy a kivándorlások minden erővel megakadályoz­tassanak. Kiterjeszkedett még szóló az útlevelek ki­állítása és kiszolgáltatása körül követett eljárás szi­gorúságára; végül hangsúlyozta, hogy a kivándor­lási bajok orvoslása leginkább csak azon esetben lesz a kívánt sikerrel eszközölhető, ha a közigazga­tásnak a néppel legközvetlenebb érintkezésben álló orgánumai a községi elöljárók, lelkiismeretes pon­tossággal és szigorral felelnek meg az e részben reá­juk háramló kötelességeknek. Buzetzky Pál mint tanácsos, Hileczky Béla oszt. tanácsos és Szász Róbert min. titkár, a kérdés áta­­lános részére vonatkozó szakszerű észrevételeik után, elnök Prónay József államtitkár, annak előrebocsá­tása mellett, hogy a bevett szokás szerint most a fenn­forgó kérdésnek általános tárgyalása következnék, azonban az átalános discussio e tárgyban csak aka­démikus értékű lenne, részéről kijelenti, hogy leg­­czélszerűbbnek tartaná behatolni in médiás rés, s ja­vaslatba hozza, hogy tekintettel az anyagot szolgál­tató jelentések és emlékiratok nagy terjedelmű voltá­ra, — melyek a tárgyalást megnehezítenék, — ké­szíttessék kivonat: 1. a jelentésekből, mely a kiván­dorlási ügynek jelen állapotát bár csak a főbb vona­lakban, de a valóságnak teljesen megfelelőleg tün­tesse elő, 2. az országgyűléshez és a kormányhoz intézett felterjesztésekből, melyben pontonként elő legyenek sorolva a baj orvoslása iránt eddig tett ja­vaslatok. Ezen kivonatok kinyomatván, az enquete tagjainak az illető minisztériumok szempontjából való tanulmányozás végett, megküldetnek s az érdemleges tárgyalás a majdan összehívandó legközelebbi gyűlé­sen fog megkezdetni. — Mely indítvány elfogadtat­ván, az első ülés d. u. 2 órakor véget ért. A hadsereg reorganisatiója az osztrák delegatió előtt. Esti lapunkban felsoroltuk már azon kérdése­ket, melyeket az osztrák delegatió pénzügyi bizott­ságában a rendkívüli hadi kiadások előadója Ban­der­­­i­k intézett a hadügyminiszterhez. Most ismé­teljük e kérdéseket s közöljük Bylandt-Rheit gróf hadügyminiszternek azokra adott nagyérdekű vála­szát is. A kérdések ezek voltak: 1. Mi volt oka a had­sereg új reorganisatiójának? 2. Mily elveken nyug­szik az ? 3. Minő eredményeket vár a hadügyminisz­ter a reformok keresztülvitelétől ? 4. Miért tartja kö­rül­vitelükre a jelen időpontot a legalkalmasabbnak ? 5. Be van-e fejezve a jelen előterjesztésekkel a reor­­ganisatió munkája ? A hadügyminiszter kijelenti, hogy kész felelni a kérdésekre, de nyilatkozatait részben bizalmasok­nak kell kijelentenie, melyek nincsenek a nyilvános­ságnak szánva, miért is kéri, hogy csak az általa nem bizalmasoknak jelzett közlések vétessenek föl a tudó­sításba. Ez elnök azon kijelentésére, hogy ez csak az eddigi ususnak felel meg s magától értetődőnek mondja, hogy a delegatió minden tagja a kívánatos discretiot szem előtt tartja ; a hadügyminiszter 2®/4 óráig tartott beszédében ezeket mondá: Az osztrák-magyar hadsereg az 1866-iki had­járat után újra szerveztetett s a gyalogság szervezete 1869-ből származik. Az akkori hadügyminisztert illeti meg a nagy érdem, hogy a nehéz feladatot szeren­csésen oldotta meg,­­ tekintve, hogy a 800.000 főre menő hadilétszámot a rendelkezésre álló eszközök szűkös volta mellett egy aránylag igen szűk keretbe kellett szorutni, de mégis úgy, hogy az intenzívebb kiképzésre és elegendő harczképességre kellő gond fordíttassék. Az akkor alkotott szervezet öszhangban is állott az idegen hadseregek intézményeivel, különös tekintettel a mozgósítási és felvonulási képesség akkori fokára. Az 1870—71. évi hadjárat tapaszta­latai arra bírták a continentális nagyhatalmakat, hogy hadseregeiket újra szervezzék és itt a haderő absolut megerősítése mellett tekintetbe vétettek mindazon tényezők, melyek a hadi készenlét lehető legnagyobb fokozását előmozdítni alkalmasak voltak. Ausztria-Magyarország vezető katonai hatóságai ezen átalakulási processust élénk figyelemmel kisérték s mindig arra törekedtek, hogy hadi intézményeink fej­lesztése és tökéletesbitése által az osztrák-magyar haderő harczképességét emeljék, de évek folyama alatt kiderült, hogy a tovább­fejlesztés szervi alapja bizonyos irányban határt szab s hogy többé nem kis palliatív eszközök, hanem csak mélyre ható rendszabá­lyok vezethetnek a hadi készenlét fokozásának óhaj­tott czéljához. Az ide vonatkozó tanulmányok világosan kide­rítették, hogy csak a fennálló hadtest-rendszer tovább­fejlesztése a lehető territoriális hadtestképzés és dis­­locatio értelmében,­­ a gyalogsági csapatok átalakí­tása a tartalék commandók mellőzésével, a mozgósí­tási tevékenységek lehető decentralisatioja, végül a commando-viszonyok állandósítása — szüntethetik meg a mostani hadi intézmények gyengéit, melyek a hadi készenlét további fokozásának gátlólag útjában állottak. — A hadügyminiszter hangsúlyozza, hogy báró K­u­h­n táborszernagy, a hadsereg nagy tehet­ségű organisátora, midőn a delegátióktól ismételten pénzbeli áldozatokat kért oly czélra, hogy az ezre­­deket a maguk hadkiegészítő kerületeikbe áthelyezze, nem különben számos organisatorius és közigazgatási intézkedései által nagyban és egészben ugyanezen czélokat tartotta szem előtt, de egyrészről a szűk pénzbeli eszközök, másfelől egyéb nehézségek által, melyeket csak az idő győzhetett le, actiójában gá­tolva volt. Ezek előrebocsátása után áttér a hadügymi­niszter ama feltételek fejlesztésére, melyektől a hadi készenlét függ. Előadja, hogy a két alapfeltétel egy­felől a fővasuti vonalak számában és működési képes­ségében, másfelől az organizatió és a mozgósításra vonatkozó administrativ intézkedésekben gyökerezvén, sorba veszi a continentális nagyhatalmak vasúti háló­zatának fejlődését s azon eredményre jut, hogy nálunk e tekintetben történt ugyan egy és más, de nem lehet elhallgatni, hogy a legfontosabb stratégiai irányokban hiányoznak működésre képes vasútvonalak, melyek kiépítése a közeljövőben közgazdasági okokból nem is remélhető. Annál szükségesebbnek látszott a had­ügyminiszter előtt, hogy a szervezési intézkedések terén a javítás eszközeit felkutassa. Az erre vonatkozó speciális tanulmányok 1881. február hóban vették kezdetüket. Mint minden szer­vezeti változtatás előfeltétele és alapjából, a fennálló védtörvényből kellett kiindulni, s tekintettel lenni az évek során fixírozott újoncz-contingensre, tehát a megállapított béke- és hadilétszámra s végül a mind­két honvédség jelenlegi állására; nem különben te­kintetbe kellett lenni a monarchia politikai és admi­nistrativ beosztására s kerülni kellett a hadi költsé­gek jelentékeny emelését is. Ilyen korlátozó feltételek mellett a kitűzött fel­adat megoldása annál nehezebb volt, mert tekintet­tel a politikai helyzetre, csak oly szervezési rend­szabályok látszottak elfogadhatóknak, melyek egy lehetőleg legegyszerűbb átmeneti módot, más­felől pedig az iránt biztosítékot nyújtottak, hogy a monarchia védképessége az átmeneti stádium ideje alatt sem félbeszakíttatni, sem megkárosíttatni nem fog. Ily alapon támadt számos és a részletekig kidol­gozott reformjavaslat közül a választás csak érett és összehasonlító vizsgálat után történt meg. Az ezen javaslat szerint keresztül viendő reform lényege abban áll, hogy a monarchiában 14 egyenlően erős, lehető­leg territoriális hadtest alakíttatik, s a csapattestek­ből, melyek a 14 hadtest kerületébe fölöslegül esnek, az occupált terület számára a 15-ik hadtest alakíttatik. E végből a fennálló fő- és katonai parancsnok­ságok átalakítása szükséges 15 hadtest-parancsnok­sággá , míg a lehetőségig territoriális hadtest-képzés, nem különben az ordre de bataille elasticus volt a 102 ezrednek alakítását a 4 zászlóalj különösen czélsze­­rűnek tüntette fel. A territoriális kiegészítés tekinte­teiből elkerülhetlenül szükségessé lett szaporítása a gyalog zászlóaljaknak 8-czal csak a vadász­csapatok rovására volt keresztülvihető, minek következtében a gyalogságnál a zászlóaljak száma változatlan marad. A gyalog­csapatok ezen újjászervezése feltéte­lezi 22 ezredtörzs és 102 hadkiegészítési parancsnok­ság felállítását, míg másfelől 80 tartalékkommandó megszűnik. Ezen intézkedésekkel az organisatio lé­nyege tulajdonképen ki van merítve, minthogy azok­kal kapcsolatosan organikus változtatásokat más fegyvernemeknél nem kellett tenni, hanem csak a tüzérségnek megváltoztatott beosztása volt szükséges, valamint a traincsapatok szaporítása 2 századdal, megfelelőleg a 15 hadtestnek, az előbb létezett 13 helyett. Az egy vasúti ezred felállítására vonatkozó ja­vaslatnak külön indokai vannak s úgy ez, mint a had­­osztály-intendaturák, a gyalogsági és tüzérségi tisz­tek előléptetési viszonyainak javítása — nem állnak szoros kapcsolatban az uj szervezés lényegével s egy­szerűen mint a hadsereg intézményeinek javítása viendők keresztül. A hadügyminiszter a territoriális hadtest rend­szerét úgy magyarázza meg, hogy a hadtest alakítá­sára háború idején szükséges csapatok a hadtest ke­rületében egészíttetnek ki, már békében ott helyeztet­nek el s azon parancsnok alá helyeztetnek, ki a há­borúban is vezényli őket s a hadtest mozgósítását le­hetőleg idegen segítség nélkül eszközli. Egy ily rend­szer előnyét mindenki könnyen beláthatja, miután mozgósítás esetén minden hadtestparancsnok a szük­séges eszközöket saját parancsnoksága körében ké­szen találja, mi azután lehetségessé teszi a hadügy­minisztérium teendőinek a hadtestparancsnokságokra való nagymérvű decentralisatióját és elkerültetnek az ellenszállítmányok, keresztezések és a központ be­avatkozása, miután minden hadtest önmagát helyezi hadilábra. Világos, hogy ily viszonyok között a felvo­nulás is tetemesen könnyebb lesz és pedig minél szi­gorúbban vitetik keresztül a területi elv, mert a had­testek és hadosztályok operationális és életképes tes­tekké tömörülve felszerelési, egészségügyi és ellátási intézetekkel felszerelve kerülnek felvonulási vagon­­jukba. Ily területi alakulás csekély kivétellel majd minden hadtestre nézve sikeresen biztosíttatott, csak az szükséges még, hogy két tüzérezred kiegészítési rendjére nézve is oly hadtestkerületekbe osztassák, melyeknek addig tüzérezredük nem volt. Az előnyöket, melyek az új organisatióval ki­­válólag a gyalogságra háramlanak, a következőkben­­ csoportosítja össze a hadügyminiszter: A tartalék­parancsnokságok megszüntetésével az ezredparancs­­ságban nagyobb állandóság áll be ; a zászlóaljakra nézve úgy állományaikban mint alkalmazásukban egyenlő eljárás követtetik s azért kiképeztetésük és harczképességük tekintetében is egyenértékűek lesz­nek, miután a zászlóaljak ezután minden nehézség nélkül váltakozhatnak az elhelyezésben, tehát az ösz­­szes zászlóaljak egyenlő mérvben részt vesznek az ex­­territoriális feladatok teljesítésében. Végre felemlí­tendő, hogy a hadtest kerületében fekvő összes gyalog­zászlóaljak egyenlően részt vehetnek a fegyvergyakor­latokban, a tartalékosok kiképeztetésében és hogy e tartalékos fegyvergyakorlatok elrendelése által azon csapatoknál, melyekbe a legénység a háborúban is tartozik, az ezredkötelék erősbödni az együvé tar­tozás érzete pedig növekedni fog. A gyalogság új fel­osztásával annak mozgósíthatása is tetemesen köny­­nyebb lesz. A kiegészítési kerületi állomásoknak 22-vel való szaporítása a többi bevonulási állomásokról nagy terhet hárít el s gyorsítja a bevonulást és beköltö­zést ; másrészt a csapattraineknek a kiegészítési ke­rületi állomásokra való utalásával a lovak beosztása is gyorsíttatik és megkönnyíttetik. Végre azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az egyszerű és gyorsított mozgósítási eljárással a rezervista sokkal hamarább jut tisztje kezei alá, mi­által az utóbbinak alkalom nyújtatik még a felvonu­lás megkezdése előtt a tartalékost a marsirozásban, lövésben stb. legalább egy kissé begyakorolni. Ha megfontoljuk az említett előnyöket, melye­ A NEMZET TÁRCZÁJA. Budapest, nov. 4. 34 Bálványos-vár. Irta: Jiskai M­ó­r. A Szent-Anna tavánál. (Folytatás.) — Taplós ember ? hát ez miféle csoda ? — Jaj ! De nevess hát egy kicsit, mert tréfás dolog ez. Aztán nagy feneket kell neki kerítenem. Tudod, hogy közelget már a tél, s ilyenkor vannak a népeknek mindenféle ünnepeik. Nálunk van télen a »hóbába» ünnep. A­mint az első hó leesik, abból a sihederek rögtön készítenek minden ház udvarán em­beri alakokat, a várakban egész óriásokat; csinálnak nekik szemet, szájat, orrot, s azokat azután körül­­tánczolják, ezt a nótát énekelve: »Hó-bába-hó-bába! Se keze, se lába. Mégis ide szállá. Elolvad magába. Adj ki most minden hideget: meleg legyen nyárba!« Hát én úgy tudom, hogy a keresztyéneknek is van ilyenkor valami ünnepjük, valami jászollal van dolguk .... — .... A Karácsony az, a Jézus születése. — Én csak onnan tudom, hogy a cselédségünk között vannak többen keresztyének, a­kik azt az ün­nepet készülnek megülni. — S te ezt nem ellenzed ? — De már miért ellenezném ? Engemet nem bántanak vele. Csak hadd ünnepeljenek. Annál jobb, mentül több istenünk van, a­ki hozzánk hajlik. Hát ezeknek az ünnepükhöz kellene az a taplós ember. — Micsoda taplós ember ? — Hát én nem tudom. Én úgy találtam a va­donban: egy puszta kopár szikladü­ledék közt, egy barlangban. A barlang elé volt feltűzve egy fake­reszt ; ő az előtt térdelt és egy hosszú füzért forgatott a kezében, a­mire makkok, meg gubicsok voltak fel­tűzve. Ez a taplós ember. — Óh te oktondi! Hisz az nem taplós ember, hanem remete. — Remete ? A bizony meglehet. De én egy csepp remetét sem láttam rajta, mert az egész em­ber csupa taplóba volt öltözködve, ködmen, süveg­­harisnya minden taplóból készült rajta, mikor meg­szólítottam, hogy ki fia ? azt felelte, hogy ő az isten szolgája, s mikor azt kérdeztem tőle, hogy mit csinál itt? azt válaszolta, hogy az istent imádja, s a mel­lett folyvást szedegette egymás után a makkokat a füzéren. — Óh te tudatlanság bálványa! Rózsafüzér az! Olvasó. — Rózsafüzér ? Én bizony gubicsnak néztem. — No hát jól van. Mindjárt beszédbe eredtem a ke­gyes férfiúval s azon kezdtem, hogy nem lenne e ke­gyes felereszkedni ide a Tiborcz várába, ha a hiva­tala engedi, az én keresztyénhitű cselédeimmel a ma­guk módja szerint való áldozatot megtartani? — De már erre azt mondta, hogy nagyon szívesen megteszi, mert ez neki kötelessége, a hívőknek a szívét megerő­síteni, azért ha úgy kívánom, minden borjonyozón . . . — Pénteken! Te buksi! — No hát pénteken — feljön ide a várba, a keresztyén cselédek között kiosztani a malasztot. Ennek talán te is meggyónhatnád a te bűneidet. — Igazad van ! Miért nem hoztad el őt mind­járt magaddal. — Hoztam volna, de nem jött. Azt felelte a hívásomra, hogy neki csak azon az egy böjt-napon szabad elhagyni az odúját, a­mikor semmi ételt vagy italt szájába nem vesz. — A többi napokra pedig van neki éltéve két kobakban eledelül mindenféle aszalt vargánya. — Én azt ajánlottam, hogy majd küldök neki egy oldal szalonnát, meg egy füstölt vaddisznó sonkát; de ő megrázta a fejét s azt kérdezte tőlem haragosan: »Ki adott szabadságot halandó ember­nek, hogy egy élő állatot megöljön, melynek az Ur adott életet!« — Én azt feleltem rá, hogy nekem a Rapsonné adott szabadságot, hogy a vadjaiban annyit megölhetek, a­mennyi tetszik. Erre ő azt mondta, hogy »bolond ruhatlan« vagyok. A­mit én szívesen vettem tőle, mert igaz. — No hát ha élő állat húsát nem kívánod, hát majd küldök ne­ked egy füzér fonatost. Ezt sem fogadta el. »Ki adott szabadságot halandó embernek, hogy a búzát össze­őrölje, a­mit az Úr azért teremtett, hogy elhullván a földbe, kicsirázzék.« — »Hát, kérdezem, akkor mit szabad enni?« — »Azt, a­mi arra van rendeltetve, hogy elmúljék: vargányát, csiperkés tinórut.« — »De legalább azt engedd meg, hogy valami más gúnyát küldjek a számodra, a mibe jobban betakarózhassál: egy jó birkabőr bundát.« — Azt is eltiltotta magától. »Vájjon ki adott szabadságot halandó embernek, hogy élő állatnak a bőrét lehúzza, a mit az Úr annak az állatnak rendelt viselésre.« — »No jól van, hát küldök egy gubát a számodra, vagy egy vastag pokrócz darabot, a mibe betakarózzál.« — Ez sem vált be nála. »Vájjon ki adott szabadságot halandó embernek, hogy más állatról lenyitja a gyapjút, a mi annak a testét fedezni van rendeltetve.« — »No hát küldök vászonruhát.« — Ez ellen meg azt vetette, hogy nagy istentelenség a kendert a földből kitépni, mert annak gyökere van. — És igy egyes egyedül taplóból szabad a gúnyát összetüzködni galagonya tövissel, a hogy ime ő viseli. — »Mert minden az Úré és nekünk semmink sincsen ezen a világon: minden kincsünk a más világon vagyon.« Végezetre nagyon ajánlotta, hogy térjek meg a pogány hitemből, mert különben a pokolra megyek. — A mire én azt feleltem neki, hogy biz’ én nem megyek mert nem tetszik! — »De majd elvisz oda az ördög!« — »De hogy visz! Adok neki egy ma­­laczot, s a hogy én ismerem az ördögöt, inkább azon kap, engem elereszt.« — Erre a kegyes férfiú kiterjeszte a karjait az ég felé és felkiáltott: »Óh én Uram ! Zebaoth Isten! Ne öntsd ki harago­dat, e vakmerő káromkodó fejére! — Te pedig eredj innen és ne háborgass engem; azért hogy az Úr meg­bocsássa ezt a te istentelenségedet, én tízezer mi­­atyánkot fogok imádkozni érted.« S azzal mindjárt odatérdelt a fakereszt elé­s rákezdte: folytatta: nem ügyelt rám többet. Én aztán idehaza kiszámítottam babszemeken, hogy mennyi az a tízezer imádság? Száz babszem : egy marék; tiz marék: egy kupa; tiz kupa: egy cseber. A jövő hold újságig ez azt el nem végzi. Akkor érte megyek, s elhozom ide magammal. Annak aztán te is meggyónhatod a bűnödet, — azt a nagy bűnödet, hogy egy ilyen vé­tek tarisznya nagy bolond tuhatlan pogányt sze­retsz ; mert ez az Isten szolgája bizonyára nem sze­ret senkit és semmit, csak egyedül a mennyországot, s ebben a dologban tökéletes. Imola egészen meg volt elégedve Szilamér ajánlkozásával : az eddigiekből ítélve, reményt kez­dett venni hozzá, hogy ha egy ilyen kegyes férfiúval fog érintkezni a férje, lassan-lassan, de majd csak va­lahogy valamikép megtér az ő pogány tévelygéseiből. Időt kell engedni a megtérítés munkájának, kivált­­képen egy olyan minden tudományban szűkölködő embernél, mint ez a szegény Szilamér! (Folytatása következik.) Három találkozás. Írta: Agbóth János. Budapest, nov. 4. Tegnap harmadszor és utoljára.­­ Mert eleven ember nem találkozik vele többé. * 1863-ban volt először. Abban a dunaparti szál­lodában, melyben Magyarország történetét csinálták, két ember lakott akkor. A legigénytelenebb az egyik. Nem nagy úr, csak nagy ember. A másik typusa azoknak, a­kik mutatják, hogy Magyarországon nem hogy az ember, de még a nagy úr sem kezdődik csa a bárónál. Ma már kevesen vannak. Az volt a kérdés akkorában, hogy hát melyikük fogja most már csinálni Magyaroság történetét iga­zában ? Az-e, a­ki a második, vagy az, a­ki az első emeleten lakik ? Mikor tizenöt esztendővel annakelőtte a magyar szivet soha meg nem értő idegen okosság megint egy­szer annyira vitte a királyához legragaszkodóbb né­pet, hogy fegyvert fogjon nem ugyan királya, de mégis királyának hada ellen, akkor az a nagy úr volt az, a­ki a nemzetnek gyűlése előtt, hallatára ország-világnak, kihirdette a nehéz szót, hogy a magyar királyi ház elveszítette jogát a magyar szent koronához. Ama másik, a ki a magyar nemzetet és a ma­gyar királyt mindenha csak együtt tudta képzelni, ő félrevonult. Világos lelke talán már látta Világost. »Isten nem segít felkent királyok ellen.« Aztán jött a hosszú némaság. Hosszú némaság után pedig az ébredő remény, és úgy látszik, hogy igaza van neki, a­ki mindég azt hirdette, hogy van a mi ostromágyunál döntőbb, bástyánál erősebb, kard­nál győzőbb: a törvény. De nem egy csapásra dőlnek el a nagy dolgok, és mikor ismét foszlani akart az a remény, akkor ama nehéz szó kihirdetőjének büszke alakja is kimagasult megint, és gyűjteni kezdé maga körül az embereket. Őszülő férfiakat, a­kik egykor csatáról csatára vitték a zászlókat Tisza partjától Szolnok, Bicske, Nagy- Sarlón át fel Buda magas váráig és rajta túl, a­kik majdan összetörve tettték le a fegyvert Világosnál, vasban ültek Aradon; ifjabbakat, kik rajtuk vettek példát; és végre félig gyermekeket, a­kik hirt és levelet hordtak, utczai tüntetést szerveztek, és kiáltványo­kat szögeztek hivatalos épületekre, hogy fegyverre készüljön a magyar, így találkoztam vele először. Beszéltem volt akkor már császárral is. De mostan dobogott ember­látástól szívem először. A vendéglő folyosójától nagy üvegajtóval elválasztott előszobában kényes komor­nyik fogadott. Mikor a szobába bebocsájtott, minden olyan nagynak A szoba is, az őszülő fér­fi­ 13'" t,Énesbfi Lajos Hornok fia vagyok. Le­velet hozok atyámtól.« Némán vette át a levelet és mellzsebébe tette. Aztán beszélt velem nyájasan mint félig gyermekkel szokás és röviden, mint at kinek nagy dolgai vannak.

Next