Népsport, 1972. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-01 / 1. szám
! Torzított a lencse? — Bácsik, ne ott keressétek! A jó játékos előtt van mindig a labda! Jaj, de nehéz szövetségi kapitánynak lenni... — Te jó isten! Hát mit rúgtam én az előbb taccsra?... ITM-jában Itália decemberben is azúrkék ege alatt történtek az alábbiak. Életképek, kis sztorik, melyeket dr. Lakat Károly mesélt el, aki az év utolsó hónapjának nagy részét Olaszországban töltötte. Róma Incidens egy verébbel — Alighogy landolt a repülőgép Rómában, első utam a Piazza Republicához, pontosabban a Najádok kútjához vezetett. Meglehetősen elegáns voltam, büszkén feszítettem angol öltönyömben, svájci ingben, jugoszláv cipőben, osztrák vaglánban. Éppen gyönyörködni kezdtem a kút szépségében,, amikor megjelent a veréb. Mit szépítsem a dolgot, egyszerűen lepöttyintett... Hogy üdvözlésnek szánta-e, vagy nem voltam neki szimpatikus, nem tudom. Az egészből azt a következtetést vontam le, hogy ez a kis olasz madár nemzetközi „szerelésem” ellenére azonnal észrevette, hogy... csak edző vagyok! Firenze „Szentségtörés" A mester egyik szabad délelőttjén sétára indult a múzeumok, képtárak, műemlékek világába. Az egyik téren álldogált, amikor észrevette, hogy egy kis sikátoron keresztül éppen a világhírű Santa Croce kápolnához juthat. A sikátor közepén járt, s már jól látta a kápolna csodálatos bejáratát, a két csipkefinomra faragott alakot, amelyek vállain az egész épület nyugszik. A kápolna ajtajának két szárnya nyolc egyenlő téglalap, s a téglalapokban nagynevű mesterek domborművei Firenze történetét mesélik el az arra járóknak. Egyszer csak — mintha a földből nőtt volna ki — egy nyolc év körüli, görbe lábú, göndör hajú, nagyon aranyos kisfiú toppant a kápolna elé. Színes meztrikóban, tornacipőben, hóna alatt ütött-kopott, sok hatalmas grundcsatát megért futball-labdával. Se szó, se beszéd, 15 méternyire a bejárattól, leállította a labdát és korához képest nagy erővel bombázni kezdte a domborműveket. A legkisebb kegyelet, vagy hagyománytisztelet nélkül. Ha Michelangelo látta volna az esetet, minden valószínűség szerint sírva fakad, bár a bambino olyan aranyosan csinálta mindezt, hogy képtelenség volt haragudni rá. Nem is lett volna semmi baj, ha a téren nem tűnik fel az olasz rend derék őre , egy carabinieri. Ő könyörtelen volt! Előbb jól megráncigálta a srác füleit, majd a labdát hóna alá csapva távozott. A gyerek persze utána! Hogy mi történt kettőjük között, az egyelőre rejtély maradt, de tény, hogy öt percen belül mindketten újra a kápolna előtt álltak. A szereposztás annyiban változott, hogy az üres kaput a carabinieri foglalta el. Később kiderült: a bambino furfangos hízelgéssel rávette a rend mérc őrét, hogy öt sikeres 11-es ellenében adja vissza a labdáját. A srác az öt büntetőt annak rendje és módja szerint berúgta, a labdát visszakapta. Aztán a carabinierivel kéz a kézben távoztak a térről, a sarki bisztróba, ahol nyilván egy Coca-Colával öblítették le újsütetű barátságukat. Tni Lév, adra mciáim Én most azt mondom: elzelelt az 1971 is, akkor ki figyel oda?! A lap fejléce alatt már az áll, hogy 1972. január 1. És ez már önmagában is azt jelenti, hogy ha 1972, akkor nem lehet 1971, azaz elszelelt a múlt év, azaz . . . De mindezt ki veszi észre?! Hiszen tavaly minden így volt, sőt, tavaly előttis. Alapozgattunk, alapozgattunk, egyik év, mint a másik. Csörgedez, patakzik, folyik a verejték ... Egyik év, mint a másik. És mindenki szorgalmas és mindenki megfogadja, és soha ilyen még nem volt! Egyik év, akár a másik... Emlékszem, láttam boldogtalan futballistákat is. Álltak kókadtan és összetörve és ziháló tüdőrel a pálya bejáratánál. És azt is szidták, aki a Warszawa gépkocsit, meg a belőle kiszálló „civil” urat kitalálta. Mert mindössze annyi történt, hogy a Prába ETO derék legénysége kocogott Gönyü felől Győrbe. Egyszercsak jött egy Warszaiva, és kiszállt belőle egy „civil” úr, de már tornacipőben és az élre állt és futott... — Ezt azért mégse hagyjuk’ — tört ki valakiből a szakmai önérzet, s igyekeztek, befogni, lehagyni a „civilt". Később megelégedtek volna már azzal is, ha lépést tudnak tartani vele. Szóval futottak, lógotta nyelvük és önmagukban káromkodtak, hogy ki űz velük ilyen gonosz varázslatot. Pedig nem varázslat volt. Csupán egy bolgár maratoni futó...♦ Szóval, egyik év, akár a másik ... Mert az alapozásra jött a formábahozás, arra meg a kiengedés (elnézést, mindent. Kivételtől!), de végül is a télre tavasz jött, és tavasszal jött a foci és... —Foci? — kérdezte az én jó Jónás barátom. — Téged azért fizetnek, hogy túlozz? — Igen — mondtam. — Foci! És Jónás barátom ott ült velem a Práterben az osztrák— magyaron. A szünetben megesküdött egy belsőzsebből elővett Shiwechater mellett, hogy a zabszempróbát most nem állná ki, és hogy ha őt még egyszer meglátom a válogatott valamelyik mérkőzésén, fricskázzam fel az orrát. Ott ült a magyar—francián is, a Népstadionban. És újra esküdött. (A teringettét! Csaknem elfelejtettem, hogy még ott, Bécsben, a mérkőzés végén is megesküdött: Bene a világ legjobb csatára, és a Pelé-gól a VB-n csak halvány olajnyomata lehet annak a bizonyos bécsi Benególnak...) Szófiára hadd ne emlékezzem! Bár Esztergomban emlékeztünk, szépen, közösen, s bennem az akkori magyar válogatott úgy maradt meg, most egy sarokba állított, szepegő kisfiú, aki tudja: rossz fát tett a tűzre, s ezért most dicséretes magatartással igyekszik feledtetni a történteket. Mindenki szerény volt és kisfiú ... Jónás barátom nem mert bejönni a pályára, csak a kerítés hasadékain át kukucskált. Hiszen ő Szófia után megfogadta, hogy csak akkor lát labdát, ha a háta közepén is szemek nőttek. Úgy látszik, nem bírta kivárni eme természeti csodát. Még szerény korszakunkban történt, hogy kilenc MTK-játékos úgy döntött: csak azért sem kel versenyre az ibolyával! Emlékszem, egyszer egyikőjükkel telefonon beszélgettem. — Csak együtt, kilencen! — mondta elszántan. — Vérszerződés! — tette hozzá. — Most majd megmutatjuk! — keménykedtek a vezetők. Aztán Jónás barátom hozta a hírt: — Még vezető is súg nekik! — Szóval egyik év, mint a másik! — dünnyögtem rezignáltan. De Jónás barátom vígasztalt: — Gondolj arra, hogy azért értünk el eredményeket is a vezetés terén... Ebben egyébként igaza volt. — Csak a szépre emlékezem... — dúdolta Jónás, s rámutatott a gépemben meghúzódó makulátlan psapírra. — Csak a szépre? —Mi?! Mintha nem is lett volna félbeszakadt mérkőzés?! Meg három kiállítás Tatabányán?! — Igenis, a szépre! — válaszolom acélosan. — Mert mégiscsak a szép volt a több, abban az 1971-ben! EB-n a nyolc közé jutás, sikerek a BEK-ben és az UEFA Kupában, sikeres rajt a VB-selejtezőn... — Na, és mondjuk a következetesség? A következetes szigor?! — Hát, igen... vannak még hibák, csökevények, meg egyebek, de... — De, mert megvertük Máltát, most megint erősek és szépek vagyunk. Nemde?! Ebben megint csak van valami, de mit csináljunk? Egyik év, akár a másik ... Egyik év, akár a másik... A labda gömbölyű, a labda gurul, a labda... De ki veszi észre az évek változását?! Mert foci mindig van. Télen, tavasszal, nyáron, ősszel. A foci ösak. Most például újra alapozgatunk, alapozgatunk, csömedez, patakzik, folyik a verejték ... De miért is ne lehetne ez az év mégis szebb, mint a többi?! Rózsa András Mila no Adós, fizess! Az Internazionale Appino Gentile-i edzőtáborában éppen szokásos napi munkájához készülődött a társaság. Invemizzi mester bemelegítésre próbálta rábírni fiait, amikor a kapus Bordon így kiáltott: — „Per dieci mila” (tízezerért!). Az Inter-játékosok nyelvén ez a kiáltás azt jelenti, hogy az edzés végén a kapus 11-esek védésére vállalkozik, a tét azonban tízezer líra. Az edzés végeztével valóban sor került a nagy eseményre. Facchetti, Boninsegna, sőt maga a mester, Invernizzi is hibázott. És ekkor minden tekintet az oldalvonal mellett jegyzetelő Lakat doktorra esett. A mester nem jött zavarba, ledobta a ceruzát és a jegyzetfüzetet és bátran állt a labda mögé. Csodák csodájára a labda a kapu sarkában kötött ki. A kérdés — Lakat dr. rúg-e ilyen jól, vagy a kapus Bordon tiszteli-e túlzottan a vendégjogot? — még nem dőlt el, de a tény tény marad! Az adósság kifizetésére mégsem került sor, mert a kapus azt mondta: az első prémiumból fizet! Lakat dr. tehát győztesen távozott az Inter pályájáról, sőt, ott még adósa is van! MOST MAR ME Vadas György nemrégen tette le a sípot. Ott voltam utolsó a mérkőzésén, figyeltem őt, amint játékvezető társai, vezetők, játékosok és nézők ünnepelték. Meghatott volt, de azt is leolvastam az arcáról, hogy szívesen elengedte volna ezt az ünnepélyes aktust. De hát az idő rohan, dérrel hintette be az ő fejét is, követelik helyüket a fiatalok. Félreállt tehát, nem látjuk többé a gyepen. Hol keressem? Ma csütörtök van, ilyenkor edzenek a játékvezetők az Előrepályán. Benyitok a tornaterembe. Éppen ő adogat a lábteniszrangadón. Megvárom a mérkőzés végét, hívom az öltözőbe. Gyanakvó tekintettel mér végig: — Beszélgessünk? Most már nincs miről__ — Most van csak igazán! Ilyenkor már azt is el lehet mesélni, amit egy aktív játékvezetőből sohasem tudna kihúzni az ember. Leül a padra. — Szóval, valljato be, hogy tévedtem is, igaz? — Például! Rákönyököl a két térdére. — Jó. Hát igen! Tévedtem is! Legutóbb például a Ferencváros —Honvéd mérkőzésen Szőke buktatásáért nem adtam tizenegyest. Mentségem legyen, hogy akkor szent meggyőződésem szerint ítéltem. Csak később, amikor többen mondták, hogy tizenegyest kellett volna adnom és a mérkőzés után éjjel újra lepergettem magam előtt a jelenetet, kezdtem „látni” Tajti kinyújtott Vadas György hosszú éveken át fújta az élvonalban a sípot, s a FIFA-keretben is helytállt lábát. A bírói tévedés azonban éppen úgy a futballhoz tartozik, mint például a szögletzászló, vagy a mellélövés. Az a játékos vesse rám az első követ, aki még nem hagyott ki helyzetet. — Ez igaz. És most hadd tegyek fel egy másik kellemetlen kérdést: félt-e valaha? Felhúzza a vállát. — Van, aki bevallja ... Mint például én is. Mindjárt első mérkőzéseim egyikénél alaposan rám ijesztett egy harcias, bajuszos, csizmás öreg atyafi. Derecskén vezettem a Derecske—Debreceni Bútorgyár mérkőzést. Félidőben 1:0-ra vezetett a vendégcsapat Szünetben bejött az öltözőmbe az előbb említett harcias öreg, félrehúzta kék kötényét, kihúzott a csizmája szárából egy hosszú, vékony, borotvaéles kést, az orrom elé tartotta és közölte velem, hogy amennyiben nem győz a hazai együttes, azt a kést döfi belém, de tövig! És a hasamba! Nem mondom, hogy minden szorongás nélkül mentem ki a második félidőre. Néha kinéztem a játéktérről: ott van-e az öreg? Ott állt és valahányszor a tekintetünk találkozott, mindig jelentőségteljes mozdulattal nyúlt a csizmája szára felé. Sohasem kívántam még úgy győzelmet, mint akkor a derecskeiekét. Azt ugyan elhatároztam, hogy inkább meghalok, de nem segítek nekik, bár lehet, hogy tudat alatt mégis csak kedveztem egy-két ítélettel. Mindenesetre nagyon imádkoztam a győzelmükért. Végül győztek is. Amikor a kis cingár derecskés összekötő belőtte a második gólt, majdnem odafutottam hozzá, hogy megveregessem a vállát. — Derecskén tehát megúszta a verést. De vajon később? — Később is, szerencsére. Bár egyszer nagyon közel álltam hozzá. Életem első NB I-es mérkőzésén, Tatabányán. 2:0-ra vezetett a DVTK és a 72. percben Grosicsot kiállítottam. — Miért? — Egyik ítéletemmel nem éretett egyet, s ennek hosszas „szövegben,” adott kifejezést. Nem akart lemenni. Nagy felháboro-