Népsport, 1972. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-24 / 20. szám
I Hétfő, 1972. január 24. ÉS MÁR FOCI IS VOLT! A tavasz csalhatatlan hírnöke a hóvirág, az ibolya, s az előkészületi labdarúgó-mérkőzés. Az előbbi kettővel egyelőre még nem szolgálhatunk, az utóbbival viszont már igen. Igaz, a virágokat nem is nagyon kerestük, csak a meccset. Meg is találtuk. És mások is. Akik szintén keresték. Azok a sportrajongók, akiknek már nagyon hiányzott a foci. Az alábbiakban tehát már szó lesz „valódi” fociról is. Ezen belül pedig „eredeti” gólokról. Szó lesz továbbá focistákról. Egy olyan „öregről”, aki azon töpreng, hogy fél év múlva abbahagyja a játékot. Kapustársa őszinte bánatára. Egy másik, egy fiatalabb játékos, két túra között is választhatott volna, végül a Fáy utcai stadion füvére ült le. Két edzővel készített riport is szerepel az oldalban. Az egyik sokszoros válogatott volt. A másik is. Az egyik új csapatnál kezdett, a másik is. A különbség csupán az, hogy Hidegkúti külföldön folytatja eredményekben gazdag edzői munkáját, míg Fenyvesi Máté dr. a Kinizsi Húsosnál kezdi istenigazából a „szakmát”. Utazik az edző... Hidegkúti Nándor újra külföldre szerződött. Másfél évig a lengyel Stal Rzeszów edzéseit irányítja majd. — Ennek a szerződésnek az előzményei még tavaly karácsonyra nyúlnak vissza. Akkor keresett meg a lengyel gyári csapat egyik vezetője — mesélte a mester. A további napok már a tárgyalások jegyében teltek. Levelek jöttekmentek, majd Hidegkúti három napot Rzeszówban töltött. — Milyen város? — Talán Miskolchoz hasonlítanám, de valamivel kisebb. Nyolcvanezer lakosú, fejlődő, fiatal gyárváros. A focit rajongásig szeretik. Már a három nap alatt is gyakran megállítottak, elhalmoztak kérdésekkel, biztató „dobre!” vállveregetéssel. Mindez nagyon jól esett... — Mit várnak öntől? — Csodát biztosan nem, hiszen a csapat mindössze két ponttal előzi meg a kiesési helyeken állókat. Tehát ebből a zónából kell először elkerülni. Bár lehetne jobb a csapat helyezése, a mester nincs kétségbeesve. Mint mondotta, a gyár és a sportkör vezetői minden támogatást megadnak. Ami pedig döntő: a Star tehetséges fiatal erőkből áll és elsősorban a fiatalok rutintalansága miatt áll ilyen rosszul. Két válogatottjuk van. — Hogyan készülnek a bajnokságra? — Mire kiérek, a csapat már Zakopanéban alapoz, ott kapcsolódok be majd a munkába. Utána kéthetes bulgáriai túra következik, ezalatt szeretném megismerni játékosaimat és kialakítani a csapatot. — További program? — Március elején már játszani kell és éppen a Górnikkal! Ez kupamérkőzés lesz, utána pedig kezdődik a bajnokság. — Néhány perc hallgatás után folytatta. — Tulajdonképpen még a volt játékostársaimtól sem búcsúztam el, erre egy-két óra nem lenne elég. Majd ha újra hazajövök, talán lesz rá idő. Most előre kell néznem. — Milyen kapcsolata marad a magyar labdarúgással? — Tulajdonképpen minden összeköttetés megszakad majd az első hónapokban. Később viszont havonta egyszer hazajövök. Lehetőleg az öregfiúk meccseire. — A szótárt már megvette? — Muszáj tanulnom, mert tolmács csak néhány hétig lesz velem, utána egyedül kell majd boldogulni. Remélem, mire egy kicsit megismerem a nyelvet, elkerül a csapat a veszélyes helyről. idénynyitó „móka” Kispesten A villamosmegállótól többen futni kezdtek. — Gyere, Lajos, mert nem látod az első gólt! — lihegte hátra társának egy pirospozsgás arcú férfi, mire a társa is megnyújtotta a lépteit. A sorompónál aztán ő is loholt. Egy barátságos futballmérkőzésre! :.1* A két együttes fölül a vendégek voltak lengébben öltözve. Ők csak úgy, kis sportnadrágban, meg egy szál mezben, csupasz lábszárral vonultak fel, míg a vendéglátók, az NB I-es Honvéd-játékosok, lényegesen többet adtak a külcsínre: a legújabb divatú jégeralsót húzták a piros nadrág alá. Aztán kezdtek. Aztán megint kezdtek. Na, nem azért, mert az elsőt nem szabályszerűen hajtották végre, hanem mert a labda gyorsan besurrant a dunakesziek hálójába. A kapus utoljára a fürge kis szélső, Ceepregl előtt látta a labdát, aztán a háta mögött. A kapuban. Az első tehát gyorsan ment. Sőt, a második is! Alig játszottak öt-hat percet, amikor Kom óra Imre, a fáradhatatlan középpályás suvasztotta be a bőrt a jobb kapufa és az attól egy méterre elhasaló kapus közé. Fent, a lelátón, persze, tetszett a dolog. És természetesen forszírozták a folytatást. Közben egyesek Kocsis Lajost éltették, aki a pálya közepén különféle mutatványokkal szórakoztatta a nagyérdemű közönséget. Például: Komora valahonnan a bolyból síri hangon kiáltott: — Kicsi! A Kicsi (alias Kocsis), csinált egy lövőcselt, mire két védő automatikusan „tovalibbent”. Ekkor még féloldalt állt Komorának a csatár, s egészen másfelé nézett. Utána lágy mozdulattal úgy megnyeste a labdát, hogy az egészen fantasztikus pályát írt le a levegőben, s utána odahullott Komora mellére. Kozma is „összecsomózta” a védelmet. Végül szegény kapus is a földre került, a laszti meg a kapuba. Fél óráig akár a gondnok házőrzője is őrizhette volna a hazaiak hálóját. Aztán szabadrúgáshoz jutott a vendégcsapat, s a sorfal felett ravaszul megcsavart labdát az addig unatkozó Bicskei villámgyors mozdulattal tornászta ki a léc alól. Nemsokára másodszor is kapura lőttek a dunakesziek. Ez még jobb lövés volt, mint az előbbi, s Berci kikotorta a jobb „alsóból”. Egészen bentről. Az év első tizenegyese is megszületett Szurgent szaltóját követően.. Ezt Kocsis Lajos úgy „betűzte”, hogy majd kiszakadt a háló. Már régien lejárt a negyvenöt perc. Annak ellenére, hogy néhányan bekiabáltak: „Idő!” — a játékvezető továbbengedte a játékot. Pontosan egy órán át. Ez idő alatt egy hetest „rámoltak be” a piros-fehérek a dunakeszi Zeller egyetlen gólja ellenében. A tartalékok is hatvan percet játszottak, s 2:1-re győztek. A végeredmény tehát 9:2 volt. Elkezdődött hát.. . A Bp. Honvéd a Dunakeszi VSE ellen játszott előkészületi mérkőzést. Kozma magánszáma: „Partnere** a dunakesziek kapuvédője balra dől, a Honvéd-csatár viszont befelé tart. Balra csak cselt csinált. Néhány pillanat múlva mentek a középkezdéshez. (Rédei Ferenc felvétele) I Fenyvesi Máté dr. az NB III-ban Hír: Az NB III-as K. Húsos labdarúgó csapatának edzéseit az új idényben Fenyvesi Máté dr. irányítja. „Tüske dr.” jóformán alig változott valamit. Nem lett se testesebb, se nyugtalanabb természetű, se pedig bőbeszédűbb. Csupán a haja deresedett meg. Az öltözőben félkaréjban álltak körül a játékosok, s lesték minden szavát. A harmadik foglalkozást tartotta ezen a délutánon. — Két kiló... — jegyezte meg, miközben ráemelte szemét az egyik játékosra. _ Ez annyit jelentett, hogy a fiún két kiló felesleg van. Az tudja. Jól. És mondta, hogy majd igyekszik. Mármint le-* adni. — Valami egészen nagy dolgot várnak tőlem, ám kis dolgokat is csak úgy tudok produkálni, ha maradéktalanul végrehajtják az utasításaimat — mondta az egykori kitűnő szélső. Mert így szokta meg. Ő is mindig maradéktalanul végrehajtotta az edzői utasításokat. A végrehajtást illetően nincs is különösebb problémája az új edzőnek. Nem kiabál, mégis mindig meghallják a játékosok. Még azok is, akiknek — úgymond — egy kicsit a fülükre nőtt a hajuk. Kint kezdetét veszi a munka. Az oldalt írta: Horváth János Lakat T. Károly Németh Péter Szalay Péter Várkonyi Sándor Jönnek a gyakorlatok, s jön egy törzsszurkoló. És áradozik. Mint mondja, azért jár ide, hogy a „Dokit” lássa. Véget nem érnek a dicsérő jelzők, s egyre azon töri a fejét, miként lehetne hasznosítani Fenyvesit, mint játékost. Tüske mosolyog és legyint. (Vagyis: ez már a múlté!) Aztán, hogy egy kicsit több idő legyen a beszélgetésre, futást parancsol a játékosoknak. (Persze, amúgy is minden edzés elején futnak.) — A „húsosok” elég gyengén szerepeltek a bajnokságban. Nehéz feladatnak tűnik felhozni őket? — Hát... Kicsivel később. — A tizenkettedik helyen állunk. Sok a tehetség. Megpróbáljuk ... — Egy héten hányszor tart edzést? — Háromszor. — Elég? — Többször nem lehet. Mindenki dolgozik. Mire e beszélgetés lezajlott, a fiúk megtették a három kört. Egyébként az edzés sok technikai gyakorlatból állt. A játékosok szája nyitva maradt, amikor egyet-egyet bemutatott edzőjük. Próbálgatták ők is, csűrték, csavarták, de hát egyszerre nem mehet minden. A két és fél órás edzés végén sikerült még néhány szót váltani Fenyvesi dr.-ral. — Eddig nem edzősködött? — De, Biatorbágyon. Társadalmi munkában. Úgy tudjuk, a kis Fenyvesi a Fradiban rúgja a bőrt... — Igen. Most tizenegy éves a fiam. Lehet, hogy áthozom ide, a nagyobbak közé. Besötétedett, de Fenyvesi dr. még nem indult haza. A játékosoknak kellett mesélnie régi élményeiből. PIXI komolyan gondolja... Talán egy teljes tizenegyet le lehetne állítani a Tatán alapozó Ferencváros és a Pécsi Dózsa labdarúgócsapatának olyan fiataljaiból, akik összesen nem játszottak annyi NB I-es találkozót, mint Solymosi Ernő, a mecsekiek középhátvédje. A népszerű Pixi az őszi bajnokság utolsó mérkőzésével ünnepelte 314. bajnoki mérkőzését, és mint tréfásan mondja, még — a legjobbak között szintén veteránnak számító — Rapp Imre is csak „ipari tanuló” mellette. Való igaz, a 314 szép szám! Elismerésre méltó teljesítmény!+ Vaskos könyv is kevés lenne ahhoz, hogy ennek a tengernyi találkozónak minden érdekességét, kalandját, emlékeit felidézzük, hát még milyen kevés erre két edzés közötti, alig fertályórányi beszélgetés. Az első kérdés adott: — A diadalmas újpesti évek után hogyan érzi magát Pécsett? — Valóban hálátlan lennék, ha csak egyetlen megjegyzéssel is bántanám akár a fiúkat, akár a vezetőket, vagy bárkit, aki engem Pécsett tulajdonképpen befogadott. Mindenki szeret — kevesen mondhatják ezt el magukról! — és én is szeretek mindenkit. Az öltözőt, a pályát, de még az igazán csak most megismert várost is. — Szakmailag mit jelentett bajnokcsapatból középcsapathoz kerülni? Mennyivel nehezebb, esetleg könnyebb itt a játék? — Érdekes módon Pécsett egy középhátvéd játékának a „könnyűsége” a nehézségben leledzik. Újpesten a csatárok támadnak, mint a fergeteg, én csak álltam a felezővonalnál és előre láttam, ha most megugrik az ellenfélnek két csatára, egyedül tehetetlen leszek! Rendszerint így is történt. Pécsett más a helyzet. Itt többnyire az ellenfél támad, mi védekezünk, de ha a csatársokunknál van a labda, négyen akkor is a saját térfelet őrizzük, így sikerült aztán mindössze tíz kapott góllal átvészelni egy olyan nehéz idényt, amikor nyolc mérkőzésen gólt sem rúgtunk. — Nem fiatal, már harminckét éves. Hogyan tovább? Pécs a végállomás? — Előre érzem, hogy milyen fájdalmas lesz a búcsú, de sziklaszilárd elhatározásom, hogy a tavaszi idény végén szögre kerül a futballcipőm. No, nem kell megalkuvásra gondolni, felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy bírnám még az iramot, sőt a tavaszi idényt — az utolsót — is bizonyításra szánom. Bizonyítani akarom, hogy nem véletlenül játszottam jó párszor a válogatottban, csaknem másfél évtizedig az NB I- ben. Mégis úgy érzem, könynyebb lesz erőm teljében lelépni a porondról, mint megvárni azt, hogy a szurkolók bekiabálják: mit keres ott az az öreg „hál”? Vagy jöjjön egy fiatal gyerek, aki se szó, se beszéd, leveszi rólam a hármas trikót? Amikor Pixi a visszavonulásról beszélt, a szobatárs Rapp Imre közbevágott: — Ne higgyen neki, úgysem hagyja abba. Annál sokkal jobban szeret futballozni. No, meg én úgysem engedem el magam elől... Pixi csak nevetve legyintett, és így válaszolt: — Te a fiadnak is azt ígérted, hogy még a csapat kapusa leszel az ő búcsújátékán... A gyerek most az úttörőben játszik! Egyszóval, tavasszal még maradok, aztán leköszönök. Solymosi Ernő, ez a csupa szív, remek játékos komolyan gondolja, amit mondott. Persze, a kapus is fogytkozik. Hogy ő „megtartja”... Két szék között a földre Másfélórás „telefon-hívópárbaj” a Vasas-pályával csütörtökön délután, míg végre a szertáros előkeríti Török Pétert. — Nagyon szomorú? — Miért? — kérdezi vissza a fiatal labdarúgó. — Csak nem marad el a B-keret túrája? — Hát... igen ... — Gondoltam — hangzik a válasz. — Kösz’ a „jó hírt”. — Elnézést, de azt hittem, már tudja... Másnap a Fáy utcai találkozón „lelombozódott” fiatalembert várok. Török Peti mosolyogva érkezik. — Kiheverte már a dolgot? — Hát persze. De ha így megy tovább, lassan jubilálhatok. Már ami a balszerencsés dolgokat illeti! Először 1969-ben, Illovszky Rudi bácsi idejében esett kútba a Vasas túrája Dél- Amerikába, aztán Albert József mesterrel maradtunk idehaza. Most végre elmehettem volna a tengeren túlra, de a B-csapat portyája miatt csak klubtársaimat búcsúztatni mentem ki a Ferihegyre. Őszinte legyek? Megéreztem, hogy a kellemetlen sorozat ez évben is folytatódik. Erre mondják azt, hogy valaki két szék között a földre esik. A Vasas után nem mehetek, a válogatott pedig aligha talál már edzőpartnereket. Lehet, hogy a menedzserben van a hiba? — Most aztán eljátszhatja az „egyszál magam” szerepet... — Dehogyis! A tartalékcsapat „befogadott”, velük edzek. És nem is vagyok egyedül az első keretből, mert Komjáti Bandit iskolai elfoglaltságai miatt, Vedrődi Tomi pedig az ificsapat túrája miatt maradt Budapesten. Az egészben az a kellemetlen, hogy mostanáig mérkőzésekre készülődtem, könnyített adagokat kaptam — szinte csak most kezdem az alapozást. — Van valami előnye is az itthonmaradásból? — Tengerentúli utazással egyenértékű? Aligha! Mindenesetre most legalább tisztességesen felkészülhetek félévi vizsgáimra a vendéglátóipari technikumban. Nyolc tantárgyból kell beszámolni: matekból, kémiából, ételkészítésből, hogy csak a legnehezebbeket említsem. Aztán arra is marad időm, hogy többet legyek valakivel, aki egyre közelebb áll hozzám. Hamarosan vőlegény leszek. — És mit tervez a bajnoki szezonra? — A tervezgetés úgy tűnik, nem jó előjel nálam, de szeretnék a Vasasban jó átlagteljesítményt nyújtani, elkerülni a „gödröket” — akár középpályásként, vagy ha úgy kell, a jobbhátvéd posztján. Alig fejezte be az utolsó mondatot, futásnak eredt. Vadász Károly, a tartalékcsapat edzője szólította a melegítő körökhöz. Aztán nekiindult a napi távnak, 8000 méternek. Dél-Amerika úgy 10 000 kilométerre lehet...