Népsport, 1972. május (28. évfolyam, 103-127. szám)

1972-05-14 / 113. szám

LABDARÚGÁS « LABDARÚGÁS » LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS » LABDARÚGÁS « LABDARÚGÁS LABDARÚGÁS ♦ Kiküldött munkatársaink — Borbély fal és Várkonyi Sándor — jelentik: Vépi helyett Fábián játszik Bukarestben Érkezés után autóbuszunk egy szirénázó rendőrautót követve azonnal az Augusztus 23 Stadionba hajtott, mégpedig azért, hogy a mérkőzés időpontjában tudjon edzeni válogatottunk. Az azonos időpont csak látszólag fontos. De mégis jelentősége van. Ezt abból vettük észre, hogy amikor például Bene kilépett a folyosóról, azonnal azt figyelte, hogy merről süt a nap. Apró momentum, de mégis fontos, a sorsolásnál ugyanis nagy szerepe lehet, hogy melyik térfélen kezd válogatottunk ezen a fontos EB-találkozón. Persze, míg Bene, és a többi játékos kijutott a játéktérre, eltelt néhány perc. Ennek magyarázata: több ezer ember torlaszolta el az öltöző bejáratát, és valamennyi futballistánkat egyenként megtapsolták, ünnepelték. Régóta fogadták így a magyar válogatottat külföldön! Csak egy játékosunknak nem volt része az ünneplésben, Vépi Péternek. A Ferencváros játékosa és Botár dr., a csapat orvosa az öltözőben maradt. Botár dr. megmérte a hátvéd lázát, és lehangoltan közölte: — Nem sikerült orvosságokkal leküzdeni a betegséget. Péter láza 37.6 , Botár dr. azonnal elővett egy injekciót is, és beadta a hátvédnek. Illovszky Rudolf szomorúan vette tudomásul, s nem is engedte, hogy Vépi levetkőzzön. — Ilyen fontos mérkőzésen nem szabad semmit sem kockáztatni — mondta a szövetségi kapitány. — Nem örülök annak, hogy az utolsó percben változtatni kell, de ez kényszerhelyzet. Vépi helyett Fábián játszik. Ez a váratlan intermezzo sem zavarta azonban meg a csapat készülődését. Illovszky Rudolf csaknem egyórás edzést tartott, és olyan gyakorlatokat állított össze, amely az átmozgatást szolgálta. Az alapos bemelegítés után, lendületes futások következtek, majd fejelési gyakorlatok. Az edzés végén a játékosok a kapura lövést és a 11-esek rúgását gyakorolták. A rövid edzés után a játékosok újra autóbuszba ültek, és szálláshelyükre, mentek a Hotel Triumph-ba. Csomagjaikat gyorsan lepakolták, majd asztalhoz ültek, és megvacsoráztak. Látszatra nyugodt volt minden. Még a téma sem a vasárnapi sorsdöntő mérkőzés volt, sokkal inkább a szombaton lejátszott három EB-negyeddöntő. Nem is kevesen beszéltek arról, hogy okulhatunk a jugoszlávok példájából. Nemszabad „döntetlenre játszani”! Sokkal inkább okos és higgadt játékkal a győzelmet kell kierőszakolni. Labdarúgóink úgy érzik, erre is van remény. Vasárnap este ilyenkor már valamennyien tudni fogjuk, hogy volt-e jogos alapja ennek a reménynek. De hát addig még csaknem 24 óránk van hátra. Nehéz, izgalommal teli órák. Az elutazás pillanatai mindig örömteliek. Reméljük ilyenek lesznek a hazaérkezés pillanatai is. Juhász Pista, Kovács, Géczi és Dunai Anti mosolyogva száll a gépbe a Ferihegyi repülőtéren. Így lássuk őket viszont vasárnap este! Kun Tschenscher Európa egyik legjobb játékvezetője. Negyvennégy éves, foglalkozása biztosítási felügyelő. A kemény, férfias játék híve. Kisebb szabálytalanságokat nem büntet, ritkán szakítja meg a játékot. 1971-ben és az idén is már vezetett válogatottunknak mérkőzést. Tavaly Rio de Janeiróban a brazil—magyart, az idén pedig Madridban a Spanyolország — Magyarország találkozót. Eddig csaknem 90 nemzetközi mérkőzésen bíráskodott. És mégis A román válogatottat nem volt könnyű elérni. Még annak sem, aki vette a fáradtságot, s elutazott főhadiszállására, Snagovba. Mert az sem volt biztos, hogy ott megtalálja. Példa erre Szepesi György esete, aki pénteken odautazott, de csakhamar jött is vissza, mivel azt a választ kapta, hogy a gárda elutazott Bukarestbe. Pénteken, az edzés után Angelo Niculescu szövetségi edző csapatot hirdetett. A várakozásnak megfelelően mindössze egy helyen módosult a Népstadionban szerepelt együttes. Lucescu — akinek sérülése nem jött rendbe — kimaradt, s helyette Dobrin játszik, aki teljesen kiheverte korábbi sérülését. Az Arges gólerős csatára igen nagy népszerűségnek örvend, a helyi sportbarátok csak felső fokokban beszélnek játékáról, s nem győzik hangsúlyozni, hogy valóságos élmény nézni, amit a labdával művel, vagy ahogyan cselez, ahogyan osztogat, s befejez egy-egy akciót. A közvélemény természetesen derűlátó. A lapokból is optimizmus cseng. A Magazin úgy írja, hogy a rég óhajtott győzelemhez közel áll a román válogatott. Közel, mert nagy változáson ment át a csapat az évek során, s több nemzetközi tudású labdarúgója van, aki képes kiugró eredmények elérésére. Külön ki kell emelni Raducanut, Dumitrut és Dobrint, mondván, hogy ők hárman eldönthetik a mérkőzés sorsát. Általános az a vélemény, hogy a román válogatott legnagyobb sikerei közé tartoznék a vasárnapi győzelem. A mérkőzéssel kapcsolatos előkészületek már több napja folynak, a háromnapos esőzés sem ártott meg a játéktérnek, mivel a gyepet műanyagtakaróval terítették le. A stadion műszaki igazgatója elmondta, hogy megerősített brigádok éjjel-nappal dolgoznak a küzdőtér talaján, levezetik a vizet, fellazítják a földet, ott, ahol egyébként nem szívná be a tócsákat. Szombaton délelőtt még borult volt az ég Bukarestben, sőt, az eső is megeredt. Ám később kiderült, s délután már sütött a nap. A hírek szerint vasárnap délelőtt 11 órakor nyitják a stadion kapuit. A meteorológiai intézet előrejelzése pedig így fest: vasárnap estig felhős, változékony időre van kilátás a esőkkel. Ezek az esők azonban lehetőleg, helyi idő szerint, 5 óra előtt, és 7 óra után essenek le. Vasárnapi ellenfeleink Raducanu (1946-ban született, 20-szoros válogatott). A román újságírók szerint zsonglőr, aki olykor fél csapattal felér. Gyakran viszont lezser, mint egy parkettáncos, könnyedebb megoldásokra is hajlamos. Mégis azt tartják, hogy soha ilyen kapusegyénisége nem volt a román válogatottnak, s hozzáteszik: a kapus képességei alapján Európa egyik legjobbja lehet. (Mindez meglehetősen emeli az esetleges magyar gólok értékét!) Satmareanu (1944, 32). Nemcsak rombol, hanem épít is. Sőt, be is fejez. Lásd Népstadion! „Remélem, megismétlem itthon is azt a gólt” — sóhajtotta. (Mit lehet erre mondani? Más sem hiányzik nekünk!) Lupescu (1940, 17). „Most, úgy hiszem, kevesebb munkánk lesz hátul, tehát több gondot lehet fordítani a pontos indításokra" — fejtegette a védő. (Ez minden kommentár nélkül a magyar csatároknak szól.) Dinu (1943, 28). Kemény, mint a kőszikla, s ráadásul gyors is. „Nehezebb lesz a vasárnapi mérkőzés, mint a pesti volt” — fogalmazott tömören. (Bár a próféta beszélne belőle!) Deleanu (1944, 14). Az egyszerű eszközök embere. „Fazekas nagyon kellemetlen ellenfél volt. Megvallom, nekem nem hiányzik túlzottan...” — jegyezte meg a balhátvéd. (Szőkén a sor, hogy bebizonyítsa: a kellemetlenség így sem marad el.) Dumitru (1950, 16). A román újságírók szerint ő volt a csapat legjobbja Budapesten. Erénye,hogy mindenütt ott van, technikailag jól képzett, s egyike azoknak, akik szervezik a csapatjátékot. (Mindezt tudják róla a magyar játékosok is!) Nunweiller VI (1944, 27). Egyszerűen, de nagyon hasznosan futballozik. Olyan játékos, akire mindig bátran építhet az edző- Jó a védőmunkában, de ha engedik, a kapura is veszélyes. „Szeretném, ha vasárnap végig úgy játszanánk, mint ahogyan a Népstadionban a második félidőben” — mondta. (Ő ezt szeeretné. Mi mást.) Domide (1946, 11). Budapesten az első félidőben nagyon magéra hagyták társai a magyar védők között. Így is — kishíján — gólt rúgott. Szemfüles, gólratörő futballista. Jó lesz rá odafigyelni! Dembrovski (1945, 22). Szorgalmas, ügyes labdarúgó. „Jó tapasztalatokat szereztünk Budapesten. Ma már tudjuk, hogyan kell játszani a magyarok ellen” — summázta véleményét és még hozzátette: sportszerű mérkőzést vár. (Remélhetőleg Páncsicsék is tudják már, hogyan kell a románok ellen játszani.) Dobrin (1947. 29). A román válogatott egyik legképzettebb, leggólveszélyesebb csatára. „Sokáig úgy volt, hogy most sem tudok játszani. Erre gondolni is rossz, hiszen szinte fizikai fájdalom volt ülve nézni az első találkozót. Most megszűnnek a „kínok”, vasárnap pályára lépek” — így a csatár. (Ha a kínok meg is szűnnek, remélhetően unatkozni nem fog a jó képességű játékos.) Iordanescu (1950. 7). Az egyik legfiatalabb válogatott. Fürge és igyekvő, aki látványos csatát akar vívni magyar ellenfelével. 2)*, gó1 perces* aVarestben Meg a 30-as években történt egy Bukarestben játszott magyar—román mérkőzés után. Nem tudom ma már megmondani, hogy ki volt az eset szerzője. Gyanakszom a majd mindig vidám, nagyorrú Zsengellér Gyuszira, aki a humornak is majdnem olyan mestere volt, mint a labdának. De lehet, hogy Tóth III. ..a Matyi’’ volt, aki nemcsak a pályán igyekezett firkás lenni. Díszvacsora a mérkőzés után ... A vendégek, a játékosok, a vezetők és újságírók pénztárcát kaptak ajándékba a román szövetségtől. Többek között Pluhár István, a rádióriporter is. Egyik játékosunk odament hozzá: — Pista bácsi, mennyit tettek a tárcájába? Hogyhogy menynyit? — Meg se nézte? Az enyémben 100 lei van__ S már mutatta is tárcáját, amelyben valóban egy 100 lejes lapult. Pluhár gyanútlanul szétnyitot ta a sajátját, de abban bizony egy fia leu se volt. Mire a játékos: - Pista bú! Szóljon! A magáéból biztosan kifelejtették.. . Pluhár emlegette, hogy neki az üres tárca is szép emlék, de már akkor több „beavatott” csapattag nógatta, mondván: az övékét is lejjel bélelték ki. Addig-addig, amíg végül Pluhár reklamált. Nyomban kiderült, hogy a Pista bácsit átejtették. Ő azonban ekkor sem jött zavarba. — Bár a labdát tették volna olyan simán a hálóba, mint a 100 lejest a pénztárcába — mondta. Mivel lehet ezt a kis „hogyisvoltcsak”ot zárni? Bárcsak a bukaresti mérkőzés után most is ilyen tréfás kedvűek lennének válogatottjaink . .. Mattanovich Béla Csak saját erőnkre támaszkodhatunk B udapesttől Bukarestig alig valamivel több mint egy óra a repülőidő. Mire körülnéztünk a gép belsejében, kiolvastunk egy újságot, már kiszállásra szólított bennünket a csehszlovák légikisasszony hangja. Egyet mozdult a motor, s ott álltunk a betonon, egyetlen nagy ugrással testközelbe érve a sorsdöntő mérkőzéshez. Mert itt aztán minden erre figyelmeztet: a „bennfentesen” mosolygó hordároktól kezdve az üdvözlő beszédében szép küzdelmet kívánó fogadóbizottságon át, az utcán autóbuszunk után forduló, integető, mutogató fiatalokig. — Mutogassatok csak — mondta inkább csak magának Fábián Tibor —, követeljétek a gólokat! Az lesz jó nekünk ... Ebben a kommentárban sűrítve benne van jó néhány válogatott játékosunknak a mérkőzéssel kapcsolatos reménye, elgondolása. Abban bíznak, hogy a bravúros budapesti döntetlen után a románoknak most feltétlenül győzelemre kell törekedniük. Erre hajtja, lelkesíti őket közönségük, s ezt a célt szolgáló hadrendben küldi pályára csapatát Niculescu szövetségi kapitány. És amikor majd elöl rohamoznak, fellazulnak a hátsó sorok, meg lehet őket lepni egy-egy gyors visszavágással. Éppen úgy, ahogy ők tették — a szünet után — a Népstadionban. Nem lehet tudni, hogy Angelo Niculescu, ez a rendkívül higgadt, minden húzását többszörösen megfontoló ember, gondol-e ilyesmire is, és ha igen, mennyire tartják be utasításait játékosai? Elképzelhető, hogy elragadtatják magukat a minden áron döntést követelő közönség hatására, s hibát követnek el, ezt azonban csak ajándékként kellene kezelni! Építeni semmiképpen nem szabad az ellenfél esetleges hibáira, mert azok tőlünk teljesen független, befolyásolhatatlan dolgok. Vagy megtörténnek, vagy nem, a magyar válogatottnak mindkét esetben helyt kell állnia az Augusztus 23. stadionban. Ez pedig csak úgy képzelhető el, ha saját erejére támaszkodik. Olyan eltökéltséggel, harci rendben és taktikával lép pályára, amely meghatározó jellegű, rányomja bélyegét a küzdelemre, s az ellenfelet kényszeríti alkalmazkodásra. Még Esztergomban, az egyik játékossal való beszélgetés közben felmerült a sportolók, pontosabban: a labdarúgók megbecsülésének kérdése. Keserű szavakkal panaszkodott amiatt, hogy mennyi bírálat éri mostanában őket, sőt, állandó céltábláivá váltak a karikaturistáknak, humoristáknak is. Ez valóban nagyon kényelmetlen, kellemetlen lehet, hiszen hosszú esztendőkön át hozzászoktak a mindent elnéző és megmagyarázó szeretethez, az autogramosztogatáshoz, a megkülönböztetett figyelmességhez. S lám, legutóbb is, amikor az egyik csatár autójának kereke defektet kapott a Nagykörúton, az intézkedő rendőr is Hofi Gézát idézte mosolyogva : — Ez most már legalább nem pattan el... Hát ha olyan fájó, fojtogató számukra ez a hangulat, vegyék fel végre az éppen Hofi által is odadobott keztyűt: verjék meg az ellenfelet! Már itt, Bukarestben is felhasználhatják bizonyításra a kínálkozó lehetőséget. Nem túlzás ilyesmit kérni, mert abban még az első mérkőzést követő, rossz hangulatú beszélgetés során is megegyeztünk, hogy a román válogatott nem jobb a miénknél! Egyáltalán nem reménytelen tehát a helyzet. A hazaiaknak nincsenek olyan középpályásaik, mint a nyugatnémeteknek, olyan szélsőik, mint az angoloknak, braziloknak, olyan védelmük, mint a szovjeteknek. Tudnak sebeket adni, de sebezhetők is. Száz százalékig igaza volt Jacques Ferannak, a L’Equipe főszerkesztőjének, amikor megállapította: hasonló erényekkel és hibákkal rendelkeznek, mint a franciák. Ha sorozatban tízszer találkoznának egymás után, ötször a románok, ötször ők győznének. És mi Párizsban harcoltuk ki a továbbjutást! Nem kell hangoztatni, hogy „Győzni jöttünk Bukarestbe”. De anélkül, hogy ezt hirdetnénk, s a nagyszájúság bűnébe esnénk, igenis ezzel az elhatározással kellene pályára lépni. Elindulásunk előtt a Ferihegyi repülőtér egyik alkalmazottja hívta fel a figyelmünket arra, hogy a csapat összeállítását az első oldalunkon 4—3—3-as felállásban közöltük. Reméli — mondta —, ez nem azt jelenti, hogy a szövetségi kapitány túlbiztosított védekezéssel kezd, s csak a harmadik mérkőzés lehetőségénk kiharcolásáig ment el célkitűzésében! Mert ez már pszichológiai okok miatt sem lenne jó. Megnyugodott, amikor közöltük: semmi ilyesmiről nem tudunk. Illovszky Rudolf is nagyon jól tudja, hogy a döntetlenre törekvés, de különösen a gól nélküli döntetlen „célbavétele” több mint hiba lenne. A győzniakarásból — ha egy csapat nem tudja százszázalékosan megvalósítani elképzeléseit — még lehet döntetlen. Ez az adott pillanatban számunkra egy semleges pályán sorra kerül, újabb mérkőzést jelentene. A döntetlenre való törekvésből azonban már nincs visszalépési lehetőség: ha ott nem jön be valami, kudarc következik! A múlt heti sérülések mindenekelőtt csatársorunkat gyengítették. Illovszky jóval nyugodtabb lenne, ha számíthatna egy kifogástalanul rendben levő Fazekasra, Dunai II-re, Branikovitsra. A tervezett összeállítás szerinti válogatottban is van azonban annyi erő, hogy bevegye Raducanu kapuját. Helyzeteink bőven voltak a Népstadionban, s biztos, hogy lesznek Bukarestben is. Értékesíteni kellene azokat. Az edzők és a játékosok azt mondják, hogy a csatárok kapu előtti tehetetlenségének fő oka a rossz idegállapot. Összeroppannak a tét súlya alatt, béklyót köt tagjaikra az a gondolat, hogy mi minden rossz következik abból, ha netán hibáznak... Az esetleges bukaresti győzelem és továbbjutás — leírtuk már az első mérkőzéselőtt is — nagyot lendíthetne a magyar labdarúgáson. Kedvezőbb légkört teremthetne itthon, növelhetné válogatottunk nemzetközi tekintélyét stb... De bármilyen furcsának tűnik, meg kell hogy nyugtassa a játékosokat az a minden reálisan értékelő ember által határozottan tudott dolog, hogy nem ezen a mérkőzésen dőlnek el a magyar labdarúgás nagy kérdései! Ha ez felmenti őket gátlásaik alól, akár le is írhatjuk: az eredménytől függetlenül érték marad labdarúgásunkban, ami ma érték, és ki kell javítanunk azokat a hibákat, amelyeket most, röviddel a találkozó előtt hibának tartunk. Siker esetén legfeljebb bizakodóbb légkörben, jobb hangulatban dolgozhatunk a problémák megoldásán. "