Népsport, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-29 / 24. szám
2 NÉPSPORT LABDARÚGÁS Hét gól és csaknem száz kosár Csepelen A nxin eredetileg piros Jidiyd volt. És salakos. Most fehér és havas. A Csepel a Mezőfi SE-vel játszott rajta edzőmérkőzést. A csípős hideg ellenére is összejött néhány száz néző a korlátokon túl. Nekik ugyanis már nagyon hiányzott a futball.Az első félidőben meglehetősen hosszú időt töltöttek a csepeli csatárok ellenfelük kapujának környékén. A hátvédek, s a derék kapuvédő becsületére legyen mondva, igyekeztek elhessegetni onnan a labdát, de az megmakacsolta magát, s mint egy bumeráng , mindig visszajött. S a legnagyobb baj az volt, hogy jöttek mögötte Németh Mikiék is! Jöttek, láttak és lőttek... Mint az ágyú! Negyvenöt perc leforgása alatt négy gól jött össze az egyik, egy pedig a másik kapuban. És az előbbi volt a kiscsapaté, a Mezőfi SE-é. Különösen a negyedik viselte meg a vendégek fiatal kapusát. Mert nem elég, hogy önfeláldozóan kirepült a kapujából, oda, Szurgent elé, a labdát nem tudta megfogni. Pedig ott volt a keze közelében. De olyan erővel jött, hogy egy kicsit elgörbítette az ujjait. És bement. A kis kapus peddig tápászkodott fel a földről, szomorúan nézett a hálóba. Aztán lebicegett. Beállt a cserekapus, de kis híján ráomlott a felső léc. Vellai rúgta rá a bőrt, s akkorát csattant a kapufán, hogy a gondnok már-már ácsért akart küldeni. A gólokat ezután már nem „forszírozta” túlzottan a piroskék együttes. Kettő azonban így is összejött. A közönség időközben megcsappant. — No igen, még egy kicsit hideg van ahhoz, hogy kilencven percet végigtoporogjanak a nézők — mondtuk az elnöknek, Lázár Lajosnak, aki Koltai István és Csurgó Imre társaságában nézte a játékot. — így igaz. Elmentek egy kicsit felmelegedni a szurkolók. De jönnek majd vissza! — mondta a sportember. — Visszajönnek? ... — Visszamagyarázta az elnök. — Bementek ugyanis a sportcsarnokba. Nézni a kosárlabdát. , A bajnokcsapat pontokat a Csőszerelőnek. — Már kilencvennél tartanak — jött egy „hírnök”, s ment tovább a partvonal mellé. Focit nézni. Aminek 6:1 lett a vége. Az NB I-esek javára. — Az első félidőben jobb volt a játék, a lelkes vendégek nagyobb erőbedobásra késztették a mieinket — mondta a végén Keszthelyi mester. S mivel mindkét mérkőzésnek vége lett, a szurkolók is hazamehettek ebédelni. V. s. „MIKOR JÁTSZHATOK ÚJRA?” Miután letettem az „esküt”, nem vagyok influenzás, beengedtek a Sportkórházba. A 3. számú pavilonban, a sportsebészeten fekszik Bánfalvi Sándor, a SZEOL szárkapocs-csonttörést szenvedett labdarúgója. Még mindig gipsszel a lábán. — Úgy tudjuk, hogy már levették ezt a szép fehér csizmát ... — Én is arra számítottam, hogy leveszik. Szombaton úgy jöttem fel Pestre, hogy néhány órán belül megszabadulok a gipsztől. Aztán Sükösd főorvos úr közölte, hogy csak hétfőn délelőtt következik a „történelmi” pillanat. — Meddig lesz a Sportkórház lakója? — Előreláthatólag szombatig. Ápolónő jött a terembe. — Alig érkezett meg, s máris látogatója van?! — kérdezte inkább kedvesen, mint haragosan. Amikor tájékozódott, így szólt: — Aztán jót tessék írni az én Sanyikámról. Mert ilyen rendes betegem még talán nem is volt. Egész nap olvas, meg tanul. Bánfalvi szabadkozott a dicsérő szavak hallatán. — Életemben először vagyok — pontosabban voltam — kórházban. Se betegségem, se sérülésem nem akadt. Gondolhatja, milyen érzés most itt... — Már túl van a nehezén. — Szerencsére. December hatodika óta tart a kényszerpihenőm. Ha minden jól megy, márciusban elkezdhetem az edzéseket. A beszélgetés közben kiderült: már elkezdte! Felesége, aki földrajz-testnevelés szakos főiskolás, mindennap gyakorlatokat vezényelte neki a — Egyszer-kétszer alaposan megizzasztott. De igaza van: nem szabad, hogy elpuhuljanak, elmerevedjenek az izmaim. — Az egyetemi vizsgák? — Nem úgy sikerültek, ahogy szerettem volna. Pénteken vizsgáztam utoljára — Büntetéskiszabás és végrehajtás című tantárgyból — négyesre. Pontosan négyes lett az átlagom is. Jobbat szerettem volna ... — A jó rendű bizonyítvány nem rossz. — Időm volt — sajnos — bőven. Csak kedvem nem. Állandóan az motoszkált a fejemben, mikor játszhatok újra? — Csak lassan a testtel! — érkezett a végszóra az ápolónő. — Már maga is türelmetlenkedik, Sanyikám? Látom, nem tesz jót, ha látogatója van. Felzaklatja... Ez egyértelmű volt. Ahogy Hofi Géza mondaná: „közös nevező”. Vagyis: távozni kellett. Bánfalvi is szívesen jött volna. De rá — sajnos — még vonatkozik a kórházi házirend. N. P. XXIX. 24. ♦ 1973. január 29 UNALMASAK A TÉLI VASÁRNAPOK Az interurbán központ csúcsot javított: a bejelentés után szinte le sem tettük a telefont, a vonal túlsó végén máris jelentkezett Tatabányáról Emsberger Gyula, a nemzetközileg elismert labdarúgó-játékvezető. — HoltfÜSK tölti a szünidőt „a síp mestere”? — Köszönöm, jól. Éppen most érkeztem haza a stadionból, ahol a Tatabánya—Oroszlány tartalékmérkőzést vezettem. — Mi volt az eredmény? — Őszintén szólva, nem tudom. Nem számoltam a gólokat. Az első félidőben, azt hiszem, 3:1-re vezetett a hazai csapat. Utána pedig még rúgtak egyet-kettőt... — Mi lesz ma a további programja? — Tornatermi edzést vezetek. — Kinek? — Saját magamnak. — Csak nem alapozás? — Már lassan a formába hozás időszaka következik. — Ez azt jelenti, hogy a játékvezető is egész télen edzett? — Természetesem. Hetente háromszor-négyszer tornateremben, vagy a szabadban labdás foglalkozást írok elő magamnak. De leúsztam jó néhány kilométert is, az elmúlt hetek alatt. — Súlyfelesleg? —• Nincs. 72 kiló vagyok és 172 centiméter magas. — Futball? — Az is volt. Karácsonykor játszottunk Tatán kispályás tornán. — Valamit a színvonalról. — Természetesen magas volt. És milyen izgalmasak a mécsesek! Olyan volt ez, mint egy kupadöntő... * — Lehetne pontosabban? — Már úgy értve, itt is lábbal rúgták a labdát, s két kapura játszottak. Illetve játszottunk. — A játékvezetővel nem gyűlt meg a baja? — De igen. Kétszer bokán rúgtam, egyszer meg elgáncsoltam. — Ne mondja? És ezek sem küldte le a pályáról?után — Hiába küldött volna, úgysem megyek. — Ilyen befolyása van egy másik bíróra? — Ha nem az ő kezében van a síp... A játékvezető tudniillik, akiről szó van, Laci, s mint ellenfelek Marton találkoztunk a tornán. Ő igen veszélyesen teszi-veszi a labdát. Én viszont kemény voltam, mint a beton! — És az igazi bíró mit szólt mindehhez? — Majdnem kiállított. De nagyon csúnyán néztem rá, így megkegyelmezett. Volt benne kollegialitás. — Mivel tölti az ünnepnapokat? —■ Várakozással. Mert így, futball nélkül, kicsit egyhangúak a vasárnapok. — A szabálykönyv is pihen télen? — Ugyan! Továbbképzést tartunk a megyében és most vizsgáztatjuk az „újoncokat”. — Hányan buktak meg a vizsgán? — Annyira nem vagyunk kőszívűek. Itt mindenki átment. — És a pályán? — Ott is csak az a játékos bukik meg, aki — nem, készült. Milyen igaza van a bírónak! b. d. Béküírni ? Válni? Védeni? A fenti kérdések már régen megfogalmazódtak két játékos fejében. A választ ugyan még nem tudják, de jelenleg valóban nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Az alaptétel: mindketten védeni szeretnének ... Ez még nem is lenne baj. A probléma ott kezdődik, hogy mindketten ugyanannak a csapatnak a kapuját szeretnék őrizni. S ezt ugye, a szabályok nem teszik lehetővé. Legalábbis egyszerre nem ... Biztosan kitalálták már, kikről van szó. Az MTK két „fregoli portásáról”, Hajdúról és Brünyiről. Ők ugyanis egymást gyötrik. A mezért, amelyet csak egyikük viselhet a kezdő csapat tagjaként.• Amikor Kalocsay Géza dr. lett a kék-fehérek edzője, páros versenyt hirdetett a két kapus között. Azt mondta: egyiküket sem ismeri, neki még egyik sem bizonyította be, hogy jobb a mindkettőjüknek másiknál, így lehetőséget biztosít. Nos, a lehetőség úgy nézett ki, hogy két mérkőzésen Hajdú védett, kettőn Brünyi. Később mindez úgy sült, hogy amelyikük jól módosedett, annak nem kellett két találkozó után kötelességbe még leadnia a mezt, addig állhatott a ketrecben, amíg nem jött a „giksner”... Hogy ez a módszer mit eredményezett? Arról az illetékesek beszéltek.• Hajdú — Géza bácsit nagyon szeretem, megértettem az elképzelését, belementem a „játékba”. Ebbe a furcsa „ki mit tud”-ba. Később nagyon komolyra vált a dolog ... Éjszakákon át nem tudtam aludni az idegességtől, mert tudtam, ha másnap hibázok, mehetek a kettőbe, így képtelenség jó teljesítményt nyújtani! Különben sem értem, hogy miért kellett nekem bizonyítanom, 1965 óta vagyok az MTK-ban, utánpótlás és olimpiai válogatott voltam, sok mérkőzést „hoztam” a csapatnak... Az ősszel második lettem a kapusok rangsorában 6.57-es átlaggal, a játékosok összesítésében az 5. helyen végeztem. Úgy érzem, ez magáért beszél, el kell, hogy döntse a vitát." Nem tudom, mit tervez tavaszra Géza bácsi, de véleményem szerint ennek az állandó változtatásnak nem lesz jó vége... S van még egy nagy baj. Őszintén megmondom: nem vagyunk a legjobb viszonyban Bélával. Nem tehetek róla, nem kedvelem őt. És ez nehezíti a helyzetünket... Branyi: — Géza bácsi ötlete az én számomra még mindig kedvezőbb, mint a régebbi állapot. Akkor ugyanis szóba sem kerültem az első csapatnál, csak akkor, ha Hajdú vagy Lanczkor talpra sem tudott állni. Azóta változott a helyzet. Úgy érzem, teljes jogú kapus lettem, már nem „csak tartalék”. Nekem tehát jó a megoldás, bár kétségkívül vannak lélektani hátrányai. Például az is, hogy egyformán bírálnak el bennünket: aki nem véd, ugyanolyan kedvezményben részesül, mint aki a kapuban áll. .. Egymásért is kellene tehát hajtanunk, de sajnos, erre képtelenek vagyunk. Nem szeretjük egymást, illetve: Józsi nem szeret engem. No, nem volt ez mindig így. Sőt... Ameddig egyértelműen ő volt a kezdő kapus, én meg a tartalék, addig nagyon jóban voltunk. Azóta ... Egyszóval a legegészségesebb megoldás az lenne, ha valamelyikünket elengednének. Békülni? Válni? Védeni? Kérdések. A tavasz talán a választ is megadja. L. T. K. Házi koncert Álmos pincér álmosabb vendégnek. Ez az utóbbi én vagyok. Kis ásítást nyom el, amikor elém teszi a kolbászos rántottat. Az ásítás rám ragad. Fanyar mosollyal nyugtázzuk egymás gyengeségét. A helyiség hűvös, most kezdtek csak fűteni, álmos unalom terjeng az üres asztalok fölött. Újabb koránkelő érkezik, hasonló, „dercés” hangulatban, arcáról pontosan leolvashatom, mi a véleménye ezekről a téli reggelekről. A gyomrom tiltakozik a reggeli ellen, csak turkálok a tányérban. Mekkorát tudnék most aludni! Csapódik az ajtó, megjön Tüske Csaba. Arca kisimult, inge frissen vasalt, sötét zakója, nyakkendője példás rendben. Egyszerre megtelik élettel ez a barátságtalan hodály. Köszöni, már reggelizett, de különben is jó lesz indulni, mert nem árt, ha mi vagyunk ott előbb és nem a tanár. Fúj a szél, esik a hó, de sárrá olvad a járdán. Még csak ez hiányzott a hangulatomhoz. — Nem félsz, Csaba? Nevet és legyint: — Á! Megszoktam már. Nem először vizsgázom. Negyedéves vagyok. Azért nem hangzik valami meggyőzően a „szöveg”. Nagyon is gyorsan és rapszodikusan ugrál a tekintete a párába burkolt pécsi utca házain. Crtu iit srác az egyetem jogi uglya fakultásának épülete. Akaratlanul is lehalkul a hangunk, amint megyünk fel a lépcsőn, a második emeletre. A folyosó fűtött, hiszen az egyetemen sokkal „többre hivatott”, mint másutt. Ezért van pad is az ablakok mélyedésében. Egy-két „halálra szánt” le-fel jár a kőkockákon, mások a padon ülnek, könyv és jegyzetek fölé hajolva. Minden ablakbilincsen fürtökben lóg a kabát. Émelygés támad a gyomrom táján. Saját vizsgaemlékeim élednek újjá, annyi év után is. Meg aztán csakugyan izgulok, tán jobban is, mint Csaba. Szeretném, ha sikerülne a vizsgája. Nem csak azért, hogy jó legyen a riport... Ő látszólag jókedvű, mindenkit biztosít róla, hogy remekül aludt az éjjel. — Készültél? — Készültem. Persze, naponta két edzés is van. De azért remélem, nem „tapsolnak vissza”. A kettes nálam már jó. Különösen itt — és az ajtóra mutat, amelynek fehér tábláján hivatalos szenvtelenséggel feketéllik felirat: „Állam- és jogelméleti a tanszék.” — Itt egy kettes annyi, mint másutt a négyes ... Hirtelen néma csend támad a folyosón. Mindenki felugrik. Jön az adjunktus. Mélységes tisztelet sugárzik az üdvözlő tekintetekből. Meg jó adag bűverő is: „Meg ne buktass!”. Dr. Tomanek Tibor adjunktus, magas,szemüveges fiatalember, ismeri már ezeket a tekinteteket és mosolyog. Mosolyában udvariasság van és válasz a szuggesztióra: „Nem buktatlak meg, ha készültél!” Könyörtelenül záródik be mögötte az ajtó. Mély sóhajtások kelnek szárnyra a folyosón, halkan zizeg a könyvek lapja az ideges ujjak között. — Meghalok — sóhajt egy lány mellettem. El is hiszem neki. Nyílik az ajtó, megjelenik az adjunktus. — Tessék bejönni. Odamegyek hozzá, bemutatkozom és engedélyt kérek rá, hogy végighallgassam Tüske vizsgáját. Nagyon udvarias:Csaba — Semmi akadálya. A vizsgák nyilvánosak. Foglaljon helyet ott bent. A szemináriumi nyil ^ Iásra szántak kis csoportja. Tételeket húz mindenki, üveges szemmel mered a kis rózsaszín kartonokra és sápadtan állapítja meg magában, hogy nincs isten. — Készüljenek nyugodtan — mondja az adjunktus, — negyedóra múlva kezdjük a vizsgát. Becsukja az ajtót, leül velem szemben. — Miért érdekli a vizsga? Nagyot nyelek. A fene egye meg, engem is elkapott a vizsgaláz. — A sportolók között élek. Szeretem őket, örülök, ha jó eredményt érnek el és becsülöm őket a teljesítményükért, mert én tudom, mennyi verejték és lemondás van mögötte. De az élet nemcsak a sportból áll. A jövőre is gondolni kell, amikor az izmok nem engedelmeskednek már úgy az agynak. Különben is, műveltség, tudás, intelligencia nélkül a sportban sem lehet igazán jó teljesítményt nyújtani. Ezért különösen becsülöm azokat, akik a tanulásnak szentelik a szabad idejüket. Szerintem ez a vizsga Tüske Csaba életének nagyon jelentős pillanata. Közel tíz éve játszik már a Pécsi Dózsában. Kitűnő labdarúgó, az NB I-es csapat sok sikerének részese. De nem eseik élsportoló. Ezért látnom, hallanom kell a vizsgáját, hogy még tisztábban álljon előttem a labdarúgópályán is. Csak így lesz róla teljes a képem. — Igaza van — bólint az adjunktus. — Én is becsülöm azokat, akik tanulnak. Tüske Csabát is, aki valóban komolyan veszi az egyetemet, valóban tanul, csak nem tudja eléggé rendszerbe foglalni azt, amit megtanult. Persze, nem is könnyű. De talán most már el is kezdhetjük. Benyit a szemináriumba: — Csaba, jöjjön be! Ő feláll, besiet, rám kacsint, hogy más ne lássa. Leül, óriási lélegzetet vesz. — Milyen kérdéseket hozott? — A szociológia keletkezése és a vele kapcsolatos elméletek. A második kérdés pedig a család helyzetének változása a mai társadalomban. — Hát akkor kezdje. Tüske Csaba, mint igazi középpályás, valósággal nekiront a témának. Csak úgy dől belőle a szó, összehúzott szemmel rohan végig a témán, mindent elsöprő lendülettel, hogy ne lehessen „kiszúrni”, amit nem tud. Dr. Tomanek Tibor adjunktus keresztbe tett lábbal, összekulcsolt kézzel ül vele szemben. Arcáról a tudás félelmetes nyugalma árad. Elmosolyodik. Nem lehet „átverni”. — Álljunk meg, álljunk meg! Csak szép lassan, sorjában. Ez volt Comte elmélete. Most halljuk Spencerét. Csaba lassít az iramon, látja, hogy nincs „mese”. Mondja Spencert, majd a többit. Aztán megakad: — Ez nem jut eszembe, sajnos ... — Nem baj, mondja tovább. A szívem a torkomban dobog. Szorítok ennek a fiúnak. Szerencsére ő nyugodtabb, mint én. Az adjunktus időnként kérdéseket vet közbe. Meg kell adni, nagyon „sportszerűen” vizsgáztat. Nem akarja összezavarni a fiút,arra kíváncsi, hogy valóban mennyit tud. mellébeszélésről szó sem lehet. Csaba elszántan mondja tovább. Rég elfelejtett neveket éleszt fel bennem, valaha én is vizsgáztam szociológiából. George Gurvitch: A morfológiai és etnológiai felszín. A társadalmi modellek. Talcott Parsons strukturális funkcionizmusa és így tovább. Egyre hátrább dőlök a fotelban. Megnyugszom. Csakugyan tanult ez a fiú. Már nem lehet baj, „jó” a riportom. — Még egy-két apró kérdés — , mondja az adjunktus. Csaba nem jön zavarba, s ha valamit nem tud, őszintén beismeri. — Jól van. Csaba — mondja végül Tomanek dr. — Látom komolyan készült. Fogja az Indexet és beírja a megváltó osztályzatot. Sikerült. Elbúcsúzunk, az adjunktus udvariasan kikísér bennünket, a többi vizsgázó sápadt, irigy tekintete tüzel a hátunkon. Az utcán még mindig fúj a Hírladn szél ég esik a hó. De ki törődik vele? Hátba vágom a fiút: — Győztünk, Csaba! — Győztünk — mondja. És nemcsak öröm van a hangjában, hanem valami más is, amit csak az érezhet, aki már megtanult verejtékezni a győzelemért. Szombathy István A vizsgák nyilvánosak