Népsport, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-29 / 24. szám

2 NÉPSPORT LABDARÚGÁS Hét gól és csaknem száz kosár Csepelen A n­­xin eredetileg piros Jidiyd volt. És salakos. Most fehér és­­ havas. A Cse­pel a Mezőfi SE-vel játszott rajta edzőmérkőzést. A csípős hideg ellenére is ös­­­szejött néhány száz néző a kor­látokon túl. Nekik ugyanis már nagyon hiányzott a futball.­­Az első félidőben meglehető­sen hosszú időt töltöttek a cse­peli csatárok ellenfelük kapu­jának környékén. A hátvédek, s a derék kapuvédő becsületére legyen mondva, igyekeztek el­hessegetni onnan a labdát, de az megmakacsolta magát, s mint egy bumeráng , mindig vissza­jött. S a legnagyobb baj az volt, hogy jöttek mögötte Né­meth Mikiék is! Jöttek, láttak és­­ lőttek... Mint az ágyú! Negyvenöt perc leforgása alatt négy gól jött össze az egyik, egy pedig a másik kapuban. És az előbbi volt a kiscsapaté, a Mezőfi SE-é. Különösen a ne­gyedik viselte meg a vendégek fiatal kapusát. Mert nem elég, hogy önfeláldozóan kirepült a kapujából, oda, Szurgent elé, a labdát nem tudta megfogni. Pe­dig ott volt a keze közelében. De olyan erővel jött, hogy egy kicsit elgörbítette az ujjait. És bement. A kis kapus peddig tápászkodott fel a földről, szo­morúan nézett a hálóba. Aztán lebicegett. Beállt a cserekapus, de kis híján ráomlott a felső léc. Vellai rúgta rá a bőrt, s akkorát csattant a kapufán, hogy a gondnok már-már ácsért akart küldeni. A gólokat ezután már nem „forszírozta” túlzottan a piros­kék együttes. Kettő azonban így is összejött. A közönség időköz­ben megcsappant. — No igen, még egy kicsit hideg van ahhoz, hogy kilenc­ven percet végigtoporogjanak a nézők — mondtuk az elnöknek, Lázár Lajosnak, aki Koltai Ist­ván és Csurgó Imre társaságá­ban nézte a játékot. — így igaz. Elmentek egy ki­csit felmelegedni a szurkolók. De jönnek majd vissza! — mondta a sportember. — Visszajönnek? ... — Vissza­­­magyarázta az elnök. — Bementek ugyanis a sportcsarnokba. Nézni a ko­sárlabdát. , A bajnokcsapat pon­tokat a Csőszerelőnek. — Már kilencvennél tartanak — jött egy „hírnök”, s ment to­vább a partvonal mellé. Focit nézni. Aminek 6:1 lett a vége. Az NB I-esek javára. — Az első félidőben jobb volt a játék, a lelkes vendégek na­gyobb erőbedobásra késztették a mieinket — mondta a végén Keszthelyi mester. S mivel mindkét mérkőzés­nek vége lett, a szurkolók is hazamehettek­­ ebédelni. V. s. „MIKOR JÁTSZHATOK ÚJRA?” Miután letettem az „esküt”, nem vagyok influenzás, been­gedtek a Sportkórházba. A 3. számú pavilonban, a sportsebé­szeten fekszik Bánfalvi Sándor, a SZEOL szárkapocs-csonttörést szenvedett­­ labdarúgója. Még mindig gipsszel a lábán. — Úgy tudjuk, hogy már le­vették ezt a szép fehér csiz­mát ... — Én is arra számítottam, hogy leveszik. Szombaton úgy jöttem fel Pestre, hogy né­hány órán belül megszabadulok a gipsztől. Aztán Sükösd főor­vos úr közölte, hogy csak hét­főn délelőtt következik a „tör­ténelmi” pillanat. — Meddig lesz a Sportkór­ház lakója? — Előreláthatólag szombatig. Ápolónő jött a terembe. — Alig érkezett meg, s máris látogatója van?! — kérdezte in­kább kedvesen, mint haragosan. Amikor tájékozódott, így szólt: — Aztán jót tessék írni az én Sanyikámról. Mert ilyen rendes betegem még talán nem is volt. Egész nap olvas, meg tanul. Bánfalvi szabadkozott a dicsé­rő szavak hallatán. — Életemben először vagyok — pontosabban voltam — kór­házban. Se betegségem, se sérü­lésem nem akadt. Gondolhatja, milyen érzés most itt... — Már túl van a nehezén. — Szerencsére. December ha­­todika óta tart a kényszerpihe­nőm. Ha minden jól megy, márciusban elkezdhetem az ed­zéseket. A beszélgetés közben kiderült: már elkezdte! Felesége, aki föld­rajz-testnevelés szakos főiskolás, mindennap gyakorlatokat­ vezényelte neki a — Egyszer-kétszer alaposa­n megizzasztott. De igaza van: nem szabad, hogy elpuhuljanak, elmerevedj­enek az izmaim. — Az egyetemi vizsgák? — Nem úgy sikerültek, ahogy szerettem volna. Pénteken v­izs­­gáztam utoljára — Büntetéski­szabás és végrehajtás című tan­tárgyból — négyesre. Pontosan négyes lett az átlagom is. Job­bat szerettem volna ... — A jó rendű bizonyítvány nem rossz. — Időm volt — sajnos — bő­ven. Csak kedvem nem. Állan­dóan az motoszkált a fejemben, mikor játszhatok újra? — Csak lassan a testtel! — érkezett a végszóra az ápoló­nő. — Már maga is türelmet­lenkedik, Sanyikám? Látom, nem tesz jót, ha látogatója van. Felzaklatja... Ez egyértelmű volt. Ahogy Hofi Géza mondaná: „közös nevező”. Vagyis: távozni kellett. Bánfalvi is szívesen jött vol­na. De rá — sajnos — még vo­natkozik a kórházi házirend. N. P. XXIX. 24. ♦ 1973. január 29 UNALMASAK A TÉLI VASÁRNAPOK Az interurbán központ csú­csot javított: a bejelentés után szinte le sem tettük a telefont, a vonal túlsó végén máris je­lentkezett Tatabányáról Emsber­­ger Gyula, a nemzetközileg el­ismert labdarúgó-játékvezető. — HoltfÜSK tölti a szünidőt „a síp mestere”? — Köszönöm, jól. Éppen most érkeztem haza a stadion­ból, ahol a Tatabánya—Orosz­lány tartalékmérkőzést vezet­tem. — Mi volt az eredmény? — Őszintén szólva, nem tu­dom. Nem számoltam a gólo­kat. Az első félidőben, azt hiszem, 3:1-re vezetett a hazai csapat. Utána pedig még rúg­tak egyet-kettőt... — Mi lesz ma a további programja? — Tornatermi edzést veze­tek. — Kinek? — Saját magamnak. — Csak nem alapozás? — Már lassan a formába ho­zás időszaka következik. — Ez azt jelenti, hogy a já­tékvezető is egész télen ed­zett? — Természetesem. Hetente három­­szor-négyszer tornaterem­ben, vagy a szabadban labdás foglalkozást írok elő ma­gamnak. De leúsztam jó néhány kilométert is, az elmúlt he­tek alatt. — Súlyfelesleg? —• Nincs. 72 kiló vagyok és 172 centiméter magas. — Futball? — Az is volt. Karácsonykor játszottunk Tatán kispályás tornán. — Valamit a színvonalról. — Természetesen magas volt. És milyen izgalmasak a mécs­esek! Olyan volt ez, mint egy kupadöntő... * — Lehetne pontosabban? — Már úgy értve, itt is láb­bal rúgták a labdát, s két kapura játszottak. Illetve ját­szottunk. — A játékvezetővel nem gyűlt meg a baja? — De igen. Kétszer bokán rúgtam, egyszer meg elgáncsol­tam. — Ne mondja? És ezek sem küldte le a pályáról?után — Hiába küldött volna, úgy­sem megyek. — Ilyen befolyása van egy másik bíróra? — Ha nem az ő kezében van a síp... A játékvezető tudni­illik, akiről­ szó van, Laci, s mint ellenfelek Marton talál­koztunk a tornán. Ő igen ve­szélyesen teszi-veszi a labdát. Én viszont kemény voltam, mint a beton! — És az igazi bíró mit szólt mindehhez? — Majdnem kiállított. De nagyon csúnyán néztem rá, így megkegyelmezett. Volt benne kollegialitás. — Mivel tölti az ünnepnapo­kat? —■ Várakozással. Mert így, futball nélkül, kicsit egyhan­gúak a vasárnapok. — A szabálykönyv is pihen télen? — Ugyan! Továbbképzést tar­tunk a megyében és most vizs­gáztatjuk az „újoncokat”. — Hányan buktak meg a vizsgán? — Annyira nem vagyunk kő­­szívűek. Itt mindenki átment. — És a pályán? — Ott is csak az a játékos bukik meg, aki — nem, ké­szült. Milyen igaza van a bírónak! b. d. Béküírni ? Válni? Védeni? A fenti kérdések már régen megfogalmazódtak két játékos fejében. A választ ugyan még nem tudják, de jelenleg való­ban nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Az alaptétel: mind­ketten védeni szeretnének ... Ez még nem is lenne baj. A probléma ott kezdődik, hogy mindketten ugyanannak a csa­patnak a kapuját szeretnék őrizni. S ezt ugye, a szabályok nem teszik lehetővé. Legalábbis egyszerre nem ... Biztosan kitalálták már, kik­ről van szó. Az MTK két „fre­­goli portásáról”, Hajdúról és Brünyiről. Ők ugyanis egymást gyötrik. A mezért, amelyet csak egyikük viselhet a kezdő csa­pat tagjaként.• Amikor Kalocsay Géza dr. lett a kék-fehérek edzője, pá­ros versenyt hirdetett a két kapus között. Azt mondta: egyi­küket sem ismeri, neki még egyik sem bizonyította be, hogy jobb a mindkettőjüknek másiknál, így lehetőséget biztosít. Nos, a lehetőség úgy nézett ki, hogy két mérkőzésen Hajdú védett, kettőn Brünyi. Később mindez úgy sült, hogy amelyikük jól módo­se­dett, annak nem kellett két találkozó után kötelességbe még leadnia a mezt, addig állhatott a ketrecben, amíg nem jött a „giksner”... Hogy ez a módszer mit ered­ményezett? Arról az illetékesek­ beszéltek.• Hajdú­ — Géza bácsit nagyon szere­tem, megértettem az elképzelé­sét, belementem a „játékba”. Ebbe a furcsa „ki mit tud”-ba. Később nagyon komolyra vált a dolog ... Éjszakákon át nem tudtam aludni az idegességtől, mert tudtam, ha másnap hibá­zok, mehetek a kettőbe, így képtelenség jó teljesítményt nyújtani! Különben sem ér­tem, hogy miért kellett nekem bizonyítanom, 1965 óta vagyok az MTK-ban, utánpótlás és olimpiai válogatott voltam, sok mérkőzést „hoztam” a csapat­nak... Az ősszel második let­tem a kapusok rangsorában 6.57-es átlaggal, a játékosok összesítésében az 5. helyen vé­geztem. Úgy érzem, ez magá­ért beszél, el kell, hogy döntse a vitát." Nem tudom, mit ter­vez tavaszra Géza bácsi, de véleményem szerint ennek az állandó változtatásnak nem lesz jó vége... S van még egy nagy baj. Őszintén meg­mondom: nem vagyunk a leg­jobb viszonyban Bélával. Nem tehetek róla, nem kedvelem őt. És ez nehezíti a helyzetünket... Branyi: — Géza bácsi ötlete az én számomra még mindig kedve­zőbb, mint a régebbi állapot. Akkor ugyanis szóba sem kerül­tem az első csapatnál, csak akkor, ha Hajdú vagy Lanczkor talpra sem tudott állni. Azóta változott a helyzet. Úgy ér­zem, teljes jogú kapus lettem, már nem „csak tartalék”. Ne­kem tehát jó a megoldás, bár kétségkívül vannak lélektani hátrányai. Például az is, hogy egyformán bírálnak el bennünket: aki nem véd, ugyanolyan kedvezményben ré­szesül, mint aki a kapuban áll. .. Egymásért is kellene te­hát hajtanunk, de sajnos, erre képtelenek vagyunk. Nem sze­retjük egymást, illetve: Józsi nem szeret engem. No, nem volt ez mindig így. Sőt... Ameddig egyértelműen ő volt a kezdő kapus, én meg a tartalék, addig nagyon jóban voltunk.­­ Azóta ... Egyszóval a legegészségesebb megoldás az lenne, ha valamelyikünket elengednének. Békülni? Válni? Védeni? Kérdések. A tavasz talán a választ is megadja. L. T. K. Házi koncert Álmos pincér álmosabb vendégnek. Ez az utób­bi én vagyok. Kis ásítást nyom el, amikor elém teszi a kolbá­­szos rántottat. Az ásítás rám ra­gad. Fanyar mosollyal nyugtáz­zuk egymás gyengeségét. A he­lyiség hűvös, most kezdtek csak fűteni, álmos unalom terjeng az üres asztalok fölött. Újabb ko­ránkelő érkezik, hasonló, „der­­cés” hangulatban, arcáról pon­tosan leolvashatom, mi a véle­ménye ezekről a téli reggelek­ről. A gyomrom tiltakozik a reg­geli ellen, csak turkálok a tá­nyérban. Mekkorát tudnék most aludni! Csapódik az ajtó, megjön Tüs­ke Csaba. Arca kisimult, inge frissen vasalt, sötét zakója, nyakkendője példás rendben. Egyszerre megtelik élettel ez a barátságtalan hodály. Köszöni, már reggelizett, de különben is jó lesz indulni, mert nem árt, ha mi vagyunk ott előbb és nem a tanár. Fúj a szél, esik a hó, de sárrá olvad a járdán. Még csak ez hiányzott a hangulatomhoz. — Nem félsz, Csaba? Nevet és legyint: — Á! Megszoktam már. Nem először vizsgázom. Negyedéves vagyok. Azért nem hangzik valami meggyőzően a „szöveg”. Nagyon is gyorsan és rapszodikusan ug­rál a tekintete a párába burkolt pécsi utca házain. Crtu iit srác az egyetem jogi uglya fakultásának épü­lete. Akaratlanul is lehalkul a hangunk, amint megyünk fel a lépcsőn, a második emeletre. A folyosó fűtött, hiszen az egyete­men sokkal „többre hivatott”, mint másutt. Ezért van pad is az ablakok mélyedésében. Egy-két „halálra szánt” le-fel jár a kő­kockákon, mások a padon ülnek, könyv és jegyzetek fölé hajolva. Minden ablakb­ilincsen fürtökben lóg a kabát. Émelygés támad a gyomrom táján. Saját vizsgaemlékeim élednek újjá, annyi év után is. Meg aztán csakugyan izgulok, tán jobban is, mint Csaba. Sze­retném, ha sikerülne a vizsgája. Nem csak azért, hogy jó legyen a riport... Ő látszólag jókedvű, mindenkit biztosít róla, hogy remekül aludt az éjjel. — Készültél? — Készültem. Persze, naponta két edzés is van. De azért remé­lem, nem „tapsolnak vissza”. A kettes nálam már jó. Különösen itt — és az ajtóra mutat, amely­nek fehér tábláján hivatalos szenvtelenséggel feketéllik felirat: „Állam- és jogelméleti a tanszék.” — Itt egy kettes annyi, mint másutt a négyes ... Hirtelen néma csend támad a folyosón. Mindenki felugrik. Jön az adjunktus. Mélységes tisztelet sugárzik az üdvözlő tekintetek­ből. Meg jó adag bűverő is: „Meg ne buktass!”. Dr. Tomanek Tibor adjunktus, magas,­­szemü­veges fiatalember, ismeri már ezeket a tekinteteket és moso­lyog. Mosolyában udvariasság van és válasz a szuggesztióra: „Nem buktatlak meg, ha készül­tél!” Könyörtelenül záródik be mö­götte az ajtó. Mély sóhajtások kelnek szárnyra a folyosón, halkan zi­zeg a könyvek lapja az ideges ujjak között. — Meghalok — sóhajt egy lány mellettem. El is hiszem ne­ki. Nyílik az ajtó, megjelenik az adjunktus. — Tessék bejönni. Odamegyek hozzá, bemutatko­zom és engedélyt kérek rá, hogy végighallgassam Tüske vizsgáját. Nagyon udvarias:Csaba — Semmi akadálya. A vizsgák nyilvánosak. Foglaljon helyet ott bent. A szemináriumi n­yil ^ Iásra szántak kis csoport­ja. Tételeket húz mindenki, üve­ges szemmel mered a kis rózsa­szín kartonokra és sápadtan ál­lapítja meg magában, hogy nincs isten. — Készüljenek nyugodtan — mondja az adjunktus, — negyed­óra múlva kezdjük a vizsgát. Becsukja az ajtót, leül velem szemben. — Miért érdekli a vizsga? Nagyot nyelek. A fene egye meg, engem is elkapott a vizsga­láz. — A sportolók között élek. Szeretem őket, örülök, ha jó eredményt érnek el és becsülöm őket a teljesítményükért, mert én tudom, mennyi verejték és lemondás van mögötte. De az élet nemcsak a sportból áll. A jövőre is gondolni kell, amikor az izmok nem engedelmesked­nek már úgy az agynak. Külön­ben is, műveltség, tudás, intel­ligencia nélkül a sportban sem lehet igazán jó teljesítményt nyújtani. Ezért különösen becsü­löm azokat, akik a tanulásnak szentelik a szabad idejüket. Sze­rintem ez a vizsga Tüske Csaba életének nagyon jelentős pilla­nata. Közel tíz éve játszik már a Pécsi Dózsában. Kitűnő labda­rúgó, az NB I-es csapat sok si­kerének részese. De nem eseik él­sportoló. Ezért látnom, hallanom kell a vizsgáját, hogy még tisz­tábban álljon előttem a labda­rúgópályán is. Csak így lesz ró­la teljes a képem. — Igaza van — bólint az ad­junktus. — Én is becsülöm azo­kat, akik tanulnak. Tüske Csa­bát is, aki valóban komolyan ve­szi az egyetemet, valóban ta­nul, csak nem tudja eléggé rend­szerbe foglalni azt, amit megta­nult. Persze, nem is könnyű. De talán most már el is kezdhetjük. Benyit a szemináriumba: — Csaba, jöjjön be! Ő feláll, besiet, rám kacsint, hogy más ne lássa. Leül, óriási lélegzetet vesz. — Milyen kérdéseket hozott? — A szociológia keletkezése és a vele kapcsolatos elméletek. A második kérdés pedig a család helyzetének változása a mai tár­sadalomban. — Hát akkor kezdje.­ Tüske Csaba, mint igazi kö­zéppályás, valósággal nekiront a témának. Csak úgy dől belőle a szó, összehúzott szemmel rohan végig a témán, mindent elsöprő lendülettel, hogy ne lehessen „kiszúrni”, amit nem tud. Dr. Tomanek Tibor adjunktus keresztbe tett lábbal, összekul­csolt kézzel ül vele szemben. Ar­cáról a tudás félelmetes nyugal­ma árad. Elmosolyodik. Nem lehet „átverni”. — Álljunk meg, álljunk meg! Csak szép lassan, sorjában. Ez volt Comte elmélete. Most hall­juk Spencerét. Csaba lassít az iramon, látja, hogy nincs „mese”. Mondja Spencert, majd a többit. Aztán megakad: — Ez nem jut eszembe, saj­nos ... — Nem baj, mondja tovább. A szívem a torkomban dobog. Szorítok ennek a fiúnak. Sze­rencsére ő nyugodtabb, mint én. Az adjunktus időnként kérdése­ket vet közbe. Meg kell adni, nagyon „sportszerűen” vizsgáz­tat. Nem akarja összezavarni a fiút,­­arra kíváncsi, hogy való­ban mennyit tud. mellébeszélés­ről szó sem lehet. Csaba elszántan mondja to­vább. Rég elfelejtett neveket éleszt fel bennem, valaha én is vizsgáztam szociológiából. Geor­ge Gurvitch: A morfológiai és etnológiai felszín. A társadalmi modellek. Talcott Parsons struk­turális funkcionizmusa és így to­vább. Egyre hátrább dőlök a fotel­ban. Megnyugszom. Csakugyan tanult ez a fiú. Már nem lehet baj, „jó” a riportom. — Még egy-két apró kérdés — , mondja az adjunktus. Csaba nem jön zavarba, s ha valamit nem tud, őszintén be­ismeri. — Jól van. Csaba — mondja végül Tomanek dr. — Látom ko­molyan készült. Fogja az Indexet és beírja a megváltó osztályzatot. Sikerült. Elbúcsúzunk, az adjunktus udvariasan kikísér bennünket, a többi vizsgázó sápadt, irigy te­kintete tüzel a hátunkon. A­z u­tcán még mindig fúj a Hí­rladn szél ég esik a hó. De ki törődik vele? Hátba vá­gom a fiút: — Győztünk, Csaba! — Győztünk — mondja. És nemcsak öröm van a hang­jában, hanem valami más is, amit csak az érezhet, aki már megtanult verejtékezni a győze­lemért. Szombathy István A vizsgák nyilvánosak

Next