Népsport, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-03 / 1. szám

XXIX. 1. ♦ 1973. január 3. LABDARÚGÁS szfvfllningnn a főváros XXI­ kerülete. niVUlUiU~Ull Es javára is vált, hogy Budapesthez csatolták, mert a fejlődés na­gyobb távlatai nyíltak meg előtte. De az embereknek továbbra is Csepel. A nagy vi­lágváros kebelében is őrzi önállóságát, zárt egységét. Hagyományai tovább élnek, soha­sem fog teljesen feloldódni Budapest nagy olvasztó tégelyében, sohasem lesz belőle jellegtelen kerület. Nemcsak a Duna két ága óvja meg ettől, hanem elsősorban múlt­ja, s abból fakadó jellegzetes, a többi ke­rületéhez alig hasonlítható élete. Egészsé­ges lokálpatriotizmus tartja itt össze az embereket. Nem hinnénk, hogy akadna csepeli, aki elcserélné királyerdei vagy stadionk­örnyéki földszintes, kertes házát egy pesti vagy budai öröklakásért. Csepe­linek lenni nem egyszerűen közigazgatási kérdés. Több annál. A jelző nem illetőséget jelöl, hanem tartást is. Vagy, ha úgy tet­szik, hitvallást. Hűséget a gyárhoz, annak múltjához, a munkásmozgalom emlékezetes nagy napjaihoz. Sportéletét is másképpen kell nézni. Kü­lönösképpen pedig labdarúgóinak szereplé­sét. Annál nagyobb örömünk tehát, hogy — e szigorú kritérium ellenére — dicsérettel kezdhetjük a Csepel SC labdarúgó szakosz­tályának őszi szerepléséről szóló írásunkat. Meg kell mondanunk őszintén, hogy hosszú éveken át visszatérő gondunk volt: mit írjunk a Csepelről, az idény vé­gén? Nem volt sem jó, sem rossz. Távol állt a kiesés veszélyétől, de a bajnokság megnyerésének lehetőségétől is. Nem tűnt ki és nem tűnt fel. Nem adott sem pozitív, sem negatív témát. Szürke volt, gyakran re­ménytelenül szürke — ez az igazság. És ez­ a szürkeség egyáltalán nem volt méltó Cse­pel csapatához, amely már bajnokságot is nyert, amely a válogatottak egész sorát ad­ta a magyar labdarúgásnak és­­ amely mö­gött az ország legnagyobb, külföldön is el­ismert gyára áll. 1079 u-án ez a helyzet megváltozott. U.i’fcBtt a Csepel kilépett a közép­­szerűségből és néhány forduló alatt kide­rült, hogy karaktere van, hogy győzni tud, hogy ebben a csapatban sem „iparosok” futballoznak, hanem „fejek”. A Csepel az ötödik helyen végzett, az őszi idényben öt mérkőzést nyert meg, hétszer játszott dön­tetlenre és mindössze háromszor kapott ki. Gólkülönbsége jelentősen pozitív, pontjai­nak száma figyelemre méltó. Végre! Pedig nem volt személyi változás a ve­zetésben. Lázár Lajos, az elnök, 23 éve áll egyesület élén. Csurgó Imre intéző 20 éve j­ár-k­el a stadion épületének folyosóin. Fenyvesi György 12 éve gyúrja a srácokat. Koltai István szakosztályvezető ezelőtt 11 évvel vette át az ügyek intézését. Kreisz Károly dr. sportorvos szintén öreg bútorda­rab. * Ami pedig Keszthelyi Mihályt, az edzőt illeti, 31 éve eszi itt a kenyerét. Eleinte mint játékos, később mint edző. 1965 óta vezeti egyfolytában a csepeli edzéseket és éppen a nyáron hosszabították meg szerző­dését 1974. június 30-ig. — Nálunk a bizalom alapvető kérdés — mondta Lázár Lajos. — Élvezzük felette­seink bizalmát és ezt tovább is adjuk azoknak, akik a mi bizalmunkat igénylik. A bizalom nyugalmat ad és azt mindenki tudja, hogy igazán jól dolgozni csak nyu­godt körülmények között lehet. — Eltespedni is ... — Kétségtelen. De éppen az őszi ered­mények igazolják, hogy akit hagynak dol­gozni, az előbb-utóbb letesz valamit az asz­talra. — Nem kötekedni akarunk, de azért meg­kérdezzük: némi türelmetlenség nem gyor­sította volna meg ezeknek az eredmények­nek a kialakulását? — Felfogás dolga. Tény, hogy az ember nehezen tudja magát megóvni a végletek­től. Lehet, hogy mi a­ türelem végletébe es­tünk. Azt hiszem azonban, hogy sokkal ro­konszenvesebb ez a véglet, mint a másik. Szent meggyőződésem, hogy nem jártunk volna sokkal jobban, ha évenként váltjuk az edzőt és más vezetőket. Így legalább megnyugtathat bennünket az a tudat, hogy ha lassabban is, de következetesen halad­tunk előre és semmiféleképpen sem vétet­tünk az emberiesség, a sportszerűség normái ellen. Nálunk nyugalom van, annak minden hátrányával, de előnyével is. Lehet vitat­kozni a dolog fölött. — Nekünk sem ellenszenves ez a felfo­gás. De attól félünk, hogy a csepeli szur­kolók már korántsem ilyen türelmesek. — Megértem őket is. A szurkolót első­sorban a türelmetlenség jellemzi. Legyen is türelmetlen, sürgessen bennünket, akar­jon mindig csepeli győzelmet látni. — Elég akarni? — Dehogy elég! És a mi szurkolóink leg­nagyobb része, sajnos, megreked az aka­rásban. Majd, amikor látja, hogy nem megy a dolog, mert hosszú ideig nem ment úgy, ahogyan szerettük volna, akkor egyszerűen elmarad. Pedig éppen ilyenkor lenne rá a legnagyobb szükség. Nem akkor kell biz­tatni a csapatot, amikor vezet, hanem ak­kor, amikor bajban van! Ez a felismerés a mi közönségünkből is hiányzik. Nem segít annyit, amennyit segíthetne és nem ért meg egészen kézen­fekvő igazságokat. — Például? — Például azt, hogy a mi helyzetünket egyáltalán nem lehet összehasonlítani többi fővárosi csapatéval, még az Egyet­­ értésével sem. Kicsit kívül esünk a „forgal­mon” és a lehetőségeink sem azonosak. Ezen nem lehet, de nem is akarunk vál­toztatni. Sokkal inkább rá vagyunk utalva arra, hogy a magunk erejéből oldjuk meg problémáinkat, mint más pesti egyesületek. Ehhez pedig nagyon is elkelne a szurkolók szervezett­­ és — elsősorban — morális se­gítsége, hogy bennünket is sok­ KCiaCJ|íC«.Ss.íj SZOr meglepett a csepe­li szurkolók eléggé passzív, szinte semleges magatartása. Főleg azért, mert ezt a pas­­­szívitást a munkahelyükön egyáltalán nem tanúsítják. A világ sok országába exportált rengeteg termék bizonyítja, hogy a csepeli munkások pontosan tudják, mi a dolguk és azt jól meg is csinálják. Persze, lehet, hogy éppen itt van a bök­kenő: ugyanezt várják a labdarúgóktól! És ők még csak most kezdtek törleszteni. : ■ ...................... MEGVÁLTOZOTT Csillagok ■ Csillaggal jelöljük min­­­den mérkőzés tudósítá­sában a játék, tehát a két csapat teljesítményé­nek színvonalát. Az 1971— 72. évi bajnokság őszi idé­nyében 36 csillagot „gyűj­tött” a Csepel a 15 mér­kőzésen. Ez a szám most 40-re emelkedett. Nem túlságosan nagyméretű, mégis javulás. figyelemre méltó Még inkább ér­zékelhető, ha azt nézzük, hogy egy éve hat alka­lommal, most pedig ki­lenc mérkőzésen kapott három, vagy annál­­ több csillagot a Csepel mérkő­zése. Varga a rangelső Az egyéni átlagteljesít­mények is hűen mutat­ják a fejlődést. Egy év­vel ezelőtt korántsem volt annyi 5-ön felüli át­lag, mint ezúttal. Varga elsősége jól mutatja fiatalok előretörését. Íme, a a csapat ranglistája: 1. Varga 6,28 2. Molnár 6,20 3. Hajdú 6,15 4. Bartos 6,13 5. Szurgent 5,96 6. Németh 5,76 7. Hunyadi 5,70 8. Gulyás 5,66 9. Kandi 5,64 10. Sándor 5,60 11. Pető 5,30 12. Vizi 5,22 13. Csordás 4,83 A többiek nem játszot­tak elégszer ahhoz, hogy teljesítményüket érté­kelhessük. Irta és összeállította: Szombathy István Elégedettek, de csak résziben A csepeli stadion épületének végében, az öltöző bejárata fö­lött, kívülről, lépcső fut fel az első emeletre. Kis előcsarnokra nyílik az ajtó, abból jobbra a játékvezetői öltözőbe és , a mellékhelyiségekbe, szemben pedig a labdarúgó-szakosztály irodájába léphetünk. Elszigetelt, kényelmesen berendezett, külön kis világ. Koltai István szakosztályveze­tő csak annyit változtat. Me­­fisztó híres szövegén, hogy töb­bes számban beszél: — Ez a birodalmunk! És, persze, a lényeg is más, mert ez a kis komplexum in­kább kelt paradicsomi benyo­mást, mint pokolit. Azonkívül nem is énekli a szöveget, ha­nem mondja. A hasonlat többi része viszont már stimmel. — Ha ezen az ablakon né­zünk ki — mutat íróasztala a mögé —, a pályára látunk. Ha játékvezetői öltöző ablaká­hoz megyünk, az edzőpályák tűnnek elénk. Ki sem kell in­nen mozdulnunk és mindent megfigyelhetünk. — Ennek ellenére mernénk fogadni, hogy többször van zár­va ennek az irodának az aj­taja, mint nyitva. — No, igen. Már többször el­határoztam, hogy egyszer fel­jövök ide az irodába és jól ki­pihenem magam. — Most, a téli szünetben meg lehetne próbálni... — Alig hiszem. Ilyenkor is van munka bőven. Ekkora szakosztály, ennyi csapat ellát tennivalóval. — Hány csapatuk­ játszik baj­nokságért? — összesen öt. Az első csa­pat, a tartalék és három ifjú­sági együttes. — Elégedettek az öt csapat eredményeivel? — Részben. Az „egy” most jól szerepelt, az ötödik helyen áll az 1971—72-es bajnokság ki­lencedik helyével szemben. Tar­talékcsapatunk viszont a 6. helyről a kilencedikre esett vissza. Az ifi.I tartja a tavalyi 3. helyet, a II a nyolcadik, a III a 7. helyen áll. A legör­­vendetesebb az első csapat sze­replése. Azt a célt tűztük elé­je, hogy az első hat hely valamelyikét foglalja el. Eddig tehát nincs baj. A jó helyezést azonban meg is kell tartani, sőt még feljebb is kellene mert több lehetőség kerülnünk, van a csapatban. Évről évre lép­tünk egyet előre, fokozatosan emeltük a terhelést, sőt most már az edzések intenzitását is fokozzuk. A csapat megfiatalo­dott, nemcsak Németh és Szur­gent bekapcsolódása jelentett erősödést, hanem több saját nevelésű játékosunk beépülése is. Somogyi, Halla és Kóczián már előzőleg, Siklósi pedig az utóbbi időben épült be a csa­patba és állja meg a helyét. Ebben a pillanatban a tervszerű csapatépítés egyik közbeeső fá­zisánál tartunk, és ezen az­ úton megyünk tovább. — Milyen módszerekkel? — A piramis elv alapján ál­lunk. Ifjúsági csapataink és a sportiskolások jelentik a pira­mis alját, az utánpótlás bázi­sát. Hogy ez az alap tartós le­gyen, igyekszünk megfelelő szá­mú és képzettségű szakembert foglalkoztatni. Nem kevesebb, mint nyolc edző foglalkozik kö­lyök- és ifjúsági játékosaink­kal: Kóczián Antal, Bulla Jó­zsef, Gondos Tibor, Sándor, Nagy 11 István, Kérdő István és Dörnyei István. Tóth Az élvonalbelieknek három edző­jük van, a tartalékok munká­ját Kleibán Antal, az I. osztá­lyú keret huszonkét játékosá­nak edzéseit pedig Keszthelyi Mihály és társadalmi segítője, Takács György vezeti. Hasonló­képpen lényegesnek tartom, hogy nálunk a labdarúgó-szak­osztály közvetlenül az elnök felügyelete alá tartozik, s­­ak­­osztályunk elnöke Garai Vil­mos dr., a gyár vezérigazgató­helyettese. Minden hétfőn ve­zetői értekezletet tartunk, és erről Garai dr. sem hiányzik soha. A munkát koordináljuk, ennek köszönhető, hogy sportiskolás focista éppen úgy a a szemünk előtt van, mint az első csapat bármely játékosa. — Meglehetősen kicserélődött a csepeli gárda az utóbbi idő­ben ... — Igen. Még talán jobban is, mint szerettük volna. Az idő­sebb játékosok kiválása termé­szetszerű. A sok sérülés azon­ban már igen kellemetlenül érintett bennünket. Kalmár, Fa­­ludi, Lanczkor, Major és Gon­c dár abbahagyta, ám nemcsak az pótlásukról kellett gondos­kodnunk, hanem például Rot­­tenbiller és Takács pótlásáról is, mert mindkét fiú porcműté­ten esett át. Aztán rögtön az idény elején megsérült Fatér és Vellai, szinte végig sérült volt Losonczi és Kelemen is. Hunyadi hat mérkőzésen nem játszott, sokat kihagyott Sik­lósi is, még Szurgent és Né­meth sem állhatott a rendelke­zésünkre két-két alkalommal. Ez a sok kiesés zavarta a terv­szerű csapatépítést, annál érté­kesebb tehát az ötödik hely. — Miben látja az előrelépés okát? — Kétségtelen, hogy Szur­gent és Németh beállása új színt hozott a játékba, haté­konyabb lett a támadósorunk. De ez a két fecske még nem csinált volna nyarat. Sokkal fontosabb körülmény, hogy a fiatalok erőt, lendületet, frisseséget hoztak a játékba. Ez a Csepel már nem az egy évvel ezelőtti és még azok is másképpen ját­szanak, akik nem újonnan jöt­tek. Érdekes volt például meg­figyelni Molnár fejlődését. ö régebben is erőssége volt csapatnak, de újabban az egyik a legpozitívabb jelenség. Sallang­mentesen, tisztán, keményen küzd, és elöl is egyre több hasznot hajt. Ezenkívül külön meg kell említeni Bartos, Var­ga és Gulyás fejlődését. Egé­szen más most a levegő nálunk és ez természetesen a pályán is meglátszik. — Ezek szerint a tavasszal így folytatódik? : — Váratlan vereség, sérülés mindig közbejöhet. De azt már látjuk, hogy jó úton vagyunk. Tatára megyünk alapozni, ott minden a rendelkezésünkre áll, úgy érzem, tudjuk majd foly­tatni tavasszal. Sőt talán előbb­re is lépünk. Az őszi tapasztalatok alapján ezt el is lehet képzelni, NÉPSPORT 3 Németh M. (középen) elvezeti a labdát Kunszt mellett, táma­dásban maradt a Csepel, s végül nagy gólarányú győzelmet aratott... A piros-kékek győzelmeiből általában alaposan ki­vette a részét a két új „középcsatár”: Németh M. és Szurgent Az edző hozzászólása: Mais könnyű megmondani... Csepeli szurkolói körökben elhangzott már az az óvatos megjegyzés, hogy ideje lenne megválni az edzőtől. Nem mintha kifogás lenne ellene, akár emberi, akár szakmai te­kintetben. De m­ár annyi ideje itt van! Megszokták, beto­­kosodott, elszürkült a munkája, összenőtt az idősebb játé­kosokkal és így tovább. A mester, akinek szinte minden haja szála itt őszült meg Csepelen, csak mosolyog, amikor erre célzok. — A szurkoló mindig türelmetlen — mondja. — Legyen is az. A türelmetlenségben is van hajtóerő. Az is igaz, hogy az ostor mindig az edző hátán csattan. A csapat si­kerében sokan akarnak osztozni vele, de a balsiker csak az ő vállát nyomja. Aki ezt nem tudja elviselni, ne menjen edzőnek. Keszthelyi Mihály nem távozott el Csepelről, sőt újabb kétéves szerződést írt alá. 1 — Nem lesz-e valóban sok ennyi év ugyanannál a csapatnál? Széttárja a karját. — Csepel­ vagyok. Itt lakom a Királyerdőben. Nyilván nem a csepeli labdarúgócsapat mellől megyek majd nyug­díjba, de mindig csepeli maradok. És különben­­ is! Nem egy helyen néha két edzőt is „elfogyasztanak” egy idényben. Az edzők fluktuációja már kezd abnormális méreteket ölte­ni. Senki sem kap időt az egyesülettől arra, hogy dolgoz­hassák, és hogy a munka eredménye érzékelhető legyen. A Csepel az ellenpélda. Örülni kellene ennek az ellenpéldá­nak. A türelem, a megértés, a bizalom olyan erény, amely sok egyesületi vezetőből hiányzik. Pedig anélkül csak kap­kodni lehet. — Nem sok mégis immár hetedik éve ugyanazon a helyen? — kétségtelen, hogy ennek is megvannak a veszélyei. Az ember belenő a környezetébe, összefonódik vele, persze, nem rossz értelemben. Sok mindent megszokik, sok embert megszeret, még az is előfordulhat, hogy elfogulttá válik. De akinek társai vannak a vezetésben, azt tud javítani, ha hallgat a figyelmeztető szóra. Többet és szebben lehet épí­teni egy helyen, mint állandó vándorlás közben. — Nem érzi-e felelősnek magát abban, hogy elszür­kült a csapat játéka az utóbbi években? — Természetesen igen. Csak nem olyan egyszerű ez a dolog. Láttam én időben, hogy egyik-másik fiú kezd kiöre­gedni a csapatból. Nem könnyű azonban megmondani va­lakinek, akit nemcsak mint labdarúgót, hanem ,mint embert is szeretünk, mert méltó rá, hogy most már adja át a he­lyét a fiataloknak. Mégis meg kell mondani. Ennek az el­határozásnak azonban meg kell érnie az emberben, s köz­ben múlik az idő. Sok edző elmenekül ez elől a feladat elől. Nincs szíve megmondani annak a fiúnak, aki annyi siker részese volt éveken át, hogy fel is út, le is út. Én nem futottam el a feladat elől, éppen azért, mert megszerettem fiaimat. Úgy gondoltam, inkább tőlem hallják meg azt a kegyetlen igazságot, hogy kiöregedtek, mint egy idegentől, aki nem ismeri és így nem is szeretheti őket. Az ember lelkét nagyon könnyű megsebezni. Sokkal könnyebb, mint azt a sebet begyógyítani. És az edző nemcsak az izmokkal foglalkozik. Sok álmatlan éjszakám volt, de amikor végre kimondtam, amit ki kellett mondanom, akkor mindegyik fiú megérezte a kegyetlen igazság mögött a fájdalmat is, amely bennem volt. Így sikerült lelki törés nélkül, igaz, sokkal lassabban, megfiatalítanunk a csapatot. Edzői pálya­futásom legnagyobb sikerei közé könyvelem el, hogy pél­dául Faludi és Kalmár úgy jár továbbra is közénk, mintha aktív játékos volna. Nem maradt bennünk „tüske”, mert nemcsak az eszemre hallgattam, hanem a szívemre is. — Ez szép emberi hang. Nyilván hatással van a szak­osztály egész életére. — Feltétlenül. Harmonikus, nyugodt életet élünk. Fegyel­mezetlenség természetesen akad, hiszen fiatalokkal van dolgunk, akiket nemcsak futballozni tanítunk, hanem emberré is kell formálnunk. Így tehát fegyelmezünk, ha kell, de azt érzik a fiúk, hogy a büntetéssel nem ütni aka­runk, hanem segíteni. Sikerült is elérnünk, hogy a mi fut­ballistáink jórészt még a magánéletet is alárendelik a lab­darúgásnak, és azok közé a ritka sportolók közé tartoznak, akik az edzésre is készülnek. Mert szerintem, arra is ké­szülni kell. Az edzés fizikai igénybevételt jelent, nem mind­egy, milyen állapotban kezdünk hozzá. Nem mondom, hogy könnyen jutottunk el ide, de­­ volt rá időnk! A mester ezzel befejezettnek tekinti a beszélgetést. Fel­veszi kabátját, mindenkitől elbúcsúzik, leballag a lépcsőn, megfogja a­ falhoz támasztott kerékpárt, és elkarikázik vele. Mert a helyi forgalomban ő is kerékpárt használ. Mint általában a csepeliek.

Next