Népsport, 1973. szeptember (29. évfolyam, 205-230. szám)

1973-09-01 / 205. szám

XXIX, 205. ♦ 1973. szeptember 1 LABDARÚGÁS Szabálymódosítások, döntések nyomában Ha a büntetőnél elmozdul a kapus... Az International Board, a labdarúgás nemzetközi szabályalkotó szervezete idén nyáron számos módosítást hajtott végre. Ezek a nemzetközi találkozókon és a bajnoki mérkőzéseken egyaránt kötelező erejűek. • A legtöbb vita, s a legtöbb buktató kétségkívül a cserék körül adódik. A mindennapos gyakorlat ugyanis annyi érdekes esetet eredményezett, hogy valamennyi változatot pontosan rögzíteni kellett. Például mi történik, ha a mezőnyjátékos és a kapus mezt cserél, s ezt a tényt nem köztik a játékvezetővel és az új kapus kézzel nyúl a labdához a büntetőterületen belül? Sokan szinte habozás nélkül azt felelik erre: 11-est kell adni! Szó sincs róla. A vétkest figyelmezteti a bíró, de csak akkor, ha a labda legközelebb játékon kívülre kerül. És mi a helyzet akkor, ha a cserejátékos engedély nélkül lép pályára? A játékvezető alkalmazhatja az előnyszabályt. Ha viszont megállította a küzdelmet, akkor a figyelmeztetés után közvetett szabadrúgást kell ítélnie arról a helyről, ahol a játék megállításának pillanatában a labda volt. Ha viszont a játékos még egy súlyosabb szabálytalanságot is elkövet (kézzel nyúl a labdához), akkor közvetlen szabadrúgást, vagy büntetőt kell ítélni, attól függően, hogy hol történt a szabálysértés. Ha már a szabadrúgásnál tartunk, lényeges megemlíteni egy nagyon fontos új rendelkezést. A közvetett szabadrúgásnál mindaddig a magasban kell tartania a kezét a bírónak, amíg el nem rúgják a labdát, így nem fordulhat elő vita abban az esetben, ha valaki egyből a kapuba küldi a labdát. • A büntető körül is sok a vita. A 11-est csak akkor végezhetik el, ha mindenki az előírt helyen tartózkodik. És mi történik, ha a kapus nem áll a gólvonalon? Elvégzik a 11-est, s ha nem lesz gól, akkor újabb büntető következik. Ha elmozdul a kapuvédő? Ha gól születik, nincs vita, ha nem, akkor megint leteszik a 11-es pontra a labdát. Menjünk tovább. Belép valaki a védőcsapat tagjai közül a büntetőterületre. Ha nem esik gól, ismételnek. Abban az esetben, ha a 11-est rúgó csapat valamelyik tagja lép be, akkor a gólt megsemmisítik, s újra kell kezdeni az egészet. Újabb eset. Mi történik, ha sportszerűtlenül viselkedik a 11-est rúgó labdarúgó? Ha a kapuba kerül a labda, ismételnek. Ha viszont a kapufáról kipattan, akkor közvetett szabadrúgás jár a sportszerűtlenül viselkedő labdarúgó csapata ellen! • A felszerelés is fontos helyet kapott a szabálymódosításban. A játékosok a bajnoki és a nemzetközi találkozókon melegítőben is pályára léphetnek. Kötelező mezt, nadrágot, és harisnyát viselni, cipőt viszont nem! A bíró azonban azt nem engedheti meg, hogy egy vagy két játékos cipő nélkül legyen, tehát a csapat felszerelése ne legyen egyöntetű. Az új szabály különbséget tesz hagyományos, a cipőre külön ,rászerelhető telpgombok és a cipőtalppal egybeöntött, modern talpgomb-megoldás között. Azok a talpgombok, amelyek egybe vannak öntve a cipővel, csak gumiból, plasztikból, poliuretánból vagy hasonló puha anyagból készülhetnek. Amenynyiben 10 darab van a talpon, a legkisebb átmérő 10 mm lehet. A külön rászerelt talpgombok tömör bőr, gumi, alumínium, plasztik vagy más anyagból készülhetnek. Eltűntek a sárga és a piros lapok a pályákról, a bírók fegyvertárából. Az új döntés világosan körvonalazza a bírók feladatait a sportszerűtlen viselkedés megtorlásában. „Ha a játékvezető figyelmeztetni akar egy játékost, de mielőtt erre sor kerülne, a labdarúgó újabb olyan szabálysértést követ el, amely figyelmeztetést von maga után, akkor a játékos kiállítandó.” Ugyancsak ki kell állítani azt a labdarúgót, aki vétkes a durva játékban, súlyos sportszerűtlenséget követ el, goromba, sértő kifejezést használ. A játékost csak egyszer lehet figyelmeztetni a 90 perc során (a volt sárga lap példájára), másodszorra már kizárják a küzdelemből. • Az új szabályok, döntések annyit érnek, amennyit megvalósítanak belőlük a játékvezetők. Ez örök törvény, amelyet mindenki ismer. A jó bírók természetesen alkalmazzák, mert azt akarják, hogy a pályákon sportszerű legyen a légkör. V. B. i sportágában ő is csillagként indult annak idején Csepelen, s neki is voltak olyan ügyei, amelyekről ma már nem szívesen beszél. Kettőjük között azonban mégis volt néhány lényeges különbség. Az egyik, hogy neki sem ideje, sem pénze nem volt ahhoz, hogy úgy istenigazából elmerüljön az éjszakai élet „örömeiben”. És az ő szakvezetője a második eset után nagyon komolyan figyelmeztette. Nem kiabált, sőt mintha apja lett volna, magyarázott neki. Többek között azt mondta: az emberi szervezet olyan, mint egy nagy láda, amelyből minden „rendkívüli alkalommal” kivesz valamit az ember. Mert egy átmulatott éjszakát ki lehet ugyan aludni, de az a nap a felkészülésből már elveszett. Húsz-huszonöt éves korban még nagyon megtévesztő ez a dolog, aztán egyszer, minden átmenet nélkül elfogy az erő, nincs több tartalék. Kiürült a láda . .. vége! Ezt az ..elméleti képzést” később még alá is támasztották néhány, pofonnak beillő intézkedéssel. Félreérthetetlenül adták tudtára, hogy válaszút elé került. .. — Lajos is megérdemelte, amit kapott, csak szerintem egy kicsit elkésett a beavatkozás, és ez hiba volt! Amikor végre felelősségre vonták, joggal érezhette magát a „kiválasztottak szektájában”. Úgy érte őt a büntetés, mint elkényeztetett gyereket a pofon. Tüskét hagyott benne, nem értette, hogy ugyanazért a botlásért miért vonják egyszerre olyan „agreszszívan” kérdőre? Rohangált a városban, panaszkodott fanekfának és terjesztette tulajdonképpen a saját szégyenét. Alig tudtam megmagyarázni neki, hogy nagyon egyszerű dolog történt: a játékosgárda felelőtlen viselkedése miatt kényszerhelyzetbe került az egyesület, már nem volt más lehetőségük, lépniök kellett... Mennyit bír egy labdarúgó ? Közben előttünk kivonultak a csapatok, elkezdődött a játék, és Kű az 5. percben — milyen kegyes játéka a sorsnak! — gólt lőtt. Megszerezte a vezetést csapatának! Lenn, a pályán, a futballista a levegőbe ugrált, a lelátón a jóbarát azonban nem tudott teljes szívből vele örülni. — Kicsit félek . . . Tudom, hogy a dorogi vereség után nehéz helyzetbe került a Ferencváros, és ez is közrejátszhatott abban, hogy megbocsátottak Lajosnak. Ő azonban, különösen offé ilyen újrakezdéssel, könynyen azt hiheti, hogy „igazságot szolgáltattak” neki. Ő győzött!!! Hallgassa csak: kórusban kiáltják a nevét, s a mérkőzés után mindenki, akivel találkozik, azt fogja neki mondani, mártír volt. Pedig akkor sem szabadna neki ezt mondani, ha valóban így lenne, minek lazítani olyan gyereket, aki amúgy is nehezen marad meg az arany középúton?! Sajnos, ha Lajos hisz nekik, ha ő is úgy könyveli el, hogy nyert , akkor elveszett ... Nézzük Kű játékát. A gól szinte szárnyakat adott neki, együtt repült a labdával. Erről a sok futásról jutott eszembe, hogy a hírek szerint nemcsak együtt laktak, de sokáig együtt is edzettek az elmúlt hónapok alatt. Mennyit bír el egy labdarúgó, ha öttusázó fut az oldalán? — Májusban hosszútávú edzéseket végeztem, s Lajos tényleg eljárt velem. Több mint egy hónapig rendszeresen lefutotta ő is a nyolc-tíz-tizenkét kilométert. Azok közé a labdarúgók közé tartozik, akiknek a futása nem „árulkodik”. A többségről ugyanis száz méter után ordít, hogy labdarúgó. Számomra is meglepő volt, hogy milyen jól bírta ezt a hat-nyolc nap után már igen jelentős terhelést, hiszen emellett délutánonként speciális, labdarúgóedzést is végzett. Azt mondta nekem egyszer, hogy erre képes lenne a rendszeres egyesületi edzések mellett is. A reggeli futásokhoz annyira hozzá lehet szokni, hogy a végén már jólesik. Félreértés ne essék, a nagy futásoknak vannak olyan szakaszai, amelyek szenvedést is okoznak, de utána, amikor jól lezuhanyozik az ember, és fél órát pihen, nagyszerűen érzi magát. Tele van erővel. A jó barátság feltételez bizonyos azonosságokat gondolkodásban, s jellemben is. Maracskó Tiborról azt mondja dr. Nagy Imre, az öttusázók szövetségi kapitánya, hogy hallatlanul szívós, szorgalmas, célratörő versenyző. Ezt Kű Lajosról eddig nem lehetett elmondani... — Tartom magam a megállapodáshoz, nem játszom „Patyolatot”, de az igazság az, hogy Lajos alaptermészete pontosan olyan, mint az enyém, vagy igen sok más élsportolóé. A baráti körömhöz tartozik néhány zenész és rajongó zenebarát. A labdarúgás válogatott szinten is alig érdekli őket. Elvittem közéjük Lajost, s először alakult ki előttem olyan helyzet, amelyben ő nem játszott jelentősebb szerepet. Tulajdonképpen rá sem hederítettek, egy volt csak a sok közül. És még egy egyetemi tanár, pszichiáter sem tudta volna kiszűrni a társaságból a futballistát. Ez engem is érint, mégis az a meggyőződésem, hogy Kű Lajost, a Kű Lajosokat, a környezetük rontja el! Ezeket a labdarúgókat egyszerűen elvonják a munkától, és még egy nagy adag „antiéletdózist” is kapnak, amikor bekerülnek az öltözők világába. A tizenötéves öttusázóknak azt mondják, fusson térdig érő hóban húsz kilométert, és senki sem ellenőrzi, lefutja-e? Ha nem, néhány hónap múlva lemorzsolódik . . . Lajossal most bekerültem egy serdülő futballcsapat öltözőjébe. A fele cigarettázott. Aztán kimentek a pályára, futkároztak egy kicsit, és az egyik hanyatt esett, kifeszült a lába — nyilvánvalóan görcsöt kapott. Erre, nem feszítette le a lábfejét, hogy segítsen magán, hanem dobálta magát a földön, amíg a gyúró, az orvos és az edző közös erővel rendbe nem hozta. Nálunk ilyenkor legfeljebb azt mondják: állj fel, mert megfázol... Az edzőm, Benedek Feri, mindig azzal fenyeget bennünket, hogy elmegy fociedzőnek. Van hozzá képesítése, és van egy elmélete is: sehol nem lehet annyit hibázni büntetlenül, mint a labdarúgópályán. Lehet, hogy a zöld gyepen megbukna, de az biztos, hogy az ő keze alól kikerülő fiatalok sportemberként kopogtatnának a felnőttek öltözőjének ajtaján . .. A jó barát szigorúsága A 67. percben Kűt le is cserélték. Maracskó későn vette észre, fel kellett állnia, hogy még egy pillantást vessen a kijáróban eltűnő barátja után. Amikor látta, hogy nem sántít, megnyugodva ült le. — Nem baj! Legalább megérzi, hogy nem lehet minden átmenet nélkül, azonnal, teljes értékű csapattaggá válni. .. Mielőtt elváltunk, feltettem az elkerülhetetlen kérdést: mit tenne ő a barátja érdekében? Azt mondta, mindenekelőtt iparkodna megértetni vele, hogy az az igazi ember, aki az élet ajándékait , a népszerűséget, a gondtalan megélhetési lehetőséget, a szép autót stb. szerényen tudja elviselni. Handabandázni mindenki tud. És hozzátette: Kű Lajosra érdemes időt áldozni, met nyilvánvaló, hogy az átlagosnál nagyobb ambíció lakozik benne. Nehezen viseli el a középszerűséget,s ha ezt az érzést sportkarrierjének szolgálatába lehetne állítani, egészen rendkívüli játékos válhatna belőle. Ennek érdekében egyelőre szorosra vonná körülötte a korlátokat, s ha ezek bármelyikébe beleütközne, azonnal és nagyon határozottan reagálna . . . Érthető ez a szigorúság, mert Maracskó Tibor — a legjobb barátja Kű Lajosnak. Borbély Pál NÉPSPORT 3 Átszervezett csapatúj utak Dunai János dr. a sikeres rajtról A bajnoki rajt sikeres volt a pécsiek számára. Talán még jobban is sikerült, mint ahogy azt a szurkolók várták. A hangulat érthetően bizakodó, úgy tűnik, hogy egyeseknél túlzottan is. Dunai János dr., a labdarúgó NB I legfiatalabb edzője is érzi a kedvezően megváltozott hangulatot, de óva inti játékosait, barátait a túlzott derűlátástól.— Hallottam én is olyan hangokat, hogy már ,,átugrottuk” a vizesárkot. Ha tudnák a szurkolók, hogy még a közelébe sem értünk ennek... Előttünk is ott áll még a hosszú és rögös út, amelyen meg-megbotlunk majd jónéhányszor. Azt azonban joggal reméljük, hogy kevesebbszer, mint tavaly! Az utolsó mondatból azért kicseng a bizakodás. Persze, jóval visszafogottabban, mint a szurkolóknak Érthető, hiszen az edző jobban ismeri játékosait, azok erényeit és gyengéit. Azon dolgozik hónapok óta, hogy a mérleg nyelve az előbbiek javára billenjen. Az erények gyarapodását szolgálták a nyár derekán végrehajtott átszervezések. Ezek alaposan megváltoztatták a szakosztály személyi összetételét. Tervszerűen történt minden, mondják a vezetők. Ezek során Dunai még azt a háládatlan szerepet is vállalta, hogy 4—5 volt játékostársának megmondja: nem férnek már be a keretbe. — Kénytelen voltam magam is az észre és nem a szívre hallgatni. Sürgetett az idő, nem lehetett sokat gondolkodni. A hathetes felkészülési időszakban a végzett nagy munka mellett sok kérdésre kellett megkeresnünk a választ. Közben a harmadik és a negyedik héten maximális terheléssel dolgoztak a fiúk. Nem állítom, hogy mindenki zokszó nélkül viselte a ,,megpróbáltatásokat”, de remélem, érzik már, hogy nem fáradoztak hiába. Gyorsan hozzátette az edző, hogy két forduló után nem lehet mélyreható következtetéseket levonni, de azért a biztató jeleket sem lehet nem észrevenni. Például azt, hogy az első mérkőzésen erőnlétben és gyorsaságban — az edző értékelése szerint — felülmúlták a csepeli gárdát. Meg azt is, hogy múlt vasárnap jobban bírták erővel a harmadik félórát, mint az ellenfél, pedig nem kisebbről volt szó, mint a Vasas csapatáról. — Örülünk ezeknek az ígéretes jeleknek. Változatlan célunk, hogy felgyorsítsuk a csapatjátékot. Továbbítsuk gyorsan a labdát és a játékosok futógyorsasága is lényegesen növekedjék. Szeretnénk elkerülni a hullámzó teljesítményeket. Ha már a felkészülésről esett szó, Dunai felhívta a figyelmet a kapusokkal történő speciális foglalkozásokra. Segítséget jelent neki is az a körülmény, hogy Vass Ottó személyében egy hozzáértő testnevelő és egy volt labdarúgókapus áll hetenként háromszor rendelkezésére. Rapp Imre, Katzirz és a tartalékok két kapusa a megmondhatója, hogy mennyire intenzívek ezek a közel egyórás különfoglalkozáso. Sok részletkérdésnek tűnő problémáról beszélgettünk még a pécsiek fiatal edzőjével. Szerényen, de határozottan megfogalmazott tervekről, a célravezetőnek tűnő megoldásokról. A végén itt is szinte kínálta magát a kérdés: — Az edző 36 éves — akadályt jelent-e ez a körülmény itt, a PMSC-nél? — Nem jelent akadályt! Anélkül, hogy magamat bárkihez hasonlítanám, olvastam, hogy az Arsenal bajnokságot nyert csapatának akkoriban 35 éves volt az edzője. Nem elsődleges követelmény, de igen hasznos, ha be tudom mutatni a játékosoknak azt, amit nemrégen én is csináltam, és amit tőlük is szeretnék látni. — Mikor gondolt először komolyan az edzői hivatásra? — 1967-ben, amikor élénken éltek bennem a sikerélmények. A válogatott csapatokban Baráti Lajostól és dr. Lakat Károlytól, majd később Pécsett Kovács Imrétől sok-sok olyan megoldást, gyakorlatot láttam, ami nagyon megfogott. Az egyiktől technikai, a másiktól taktikai téren, vagy éppen az erőnlét fejlesztésében. Miután a jobbtól nem szégyen tanulni, én nemcsak a fejemben raktároztam el, hanem kisebb jegyzeteket is készítettem, és ezeket gondosan elraktam magamnak. Most milyen jó elővenni, és alkalmazni ezeket? — Hallgatnak-e a játékosok, főleg az idősebbek a fiatal edzőre? - Egyet akarunk mindannyian. A közös célért csak fegyelmezetten lehet dolgozni és küzdeni. Nálam tavaly nem volt kiállított játékos, idén, sajnos, a tartalékok közül már kettőt is kiállított a játékvezető. Az első fordulóban Maurer Lacit, legutóbb pedig Telek Ferit. Nem nézhettem, hogy Maurer Újpestről jött vissza, éppúgy megkapta a maga büntetését, mint a társa. Nem lehet nálunk helye az önbíráskodásnak, a legyintgetéseknek. Úgy ismerjék meg a PMSC-t itthon, és idegenben a játékvezetők és szurkolók, mint egy becsületesen, sportszerű eszközökkel küzdő csapatot — mondotta a maga csendes modorában Dunai János dr., a pécsiek fiatal mestere. Tóth Zoltán Hol vannak az óbudai fiatalok? Mit is jelent ez a tulajdonnév: Óbuda? A főváros, vagy az ország más területein élőknek csupán egy kerület nevét. Az öreg óbudaiak szerint viszont ez a kerület, a többi csak kiegészíti Budapestet. Lokálpatrióták? A szó jobbik értelmében azok. Imádják. Csak egy példa erre. Öreg tudósítónk csaknem hatvan éve élt Óbudán, amikor új lakást kapott — Újpalotán. Két hétig bírta az új környezetet. Aztán — menekült vissza Óbudára, s ma már esténként — csakúgy, mint a többi öreg — a III. kerületi TTVE pályájának büféjében üldögél. A III. ker. TTVE. Az óbudaiak egyetlen, de mindennél kedvesebb csapata. A híres kerületisták. Igaz, ma már csak emlék az élvonal, de az NB II-es csapat vonzereje is vetekszik az NB I-esekével. Nincs ebben semmi meglepő. A szülők — a régi szurkolók — csak ide engedik gyermekeiket. Sőt, azok a labdarúgók is a TTVE-hez küldik fiaikat, akik maguk is ott kezdték rúgni a labdát. S még egy tény: mindig híresek voltak a játékosnevelésről. De miért mondtuk el mindezt? Sokat írunk, beszélünk a gründok eltűnéséről. Ez tény, s ezen végre egyszer túl kell lépnünk. El kell fogadnunk az új helyzetet, azt a világot, amely az új generációknak megteremtette a jólétet, s amelybe már nem fér bele a grund. A gyerekek már nem is ismerik a rongylabdát, a mezítlábas játékot. Az életük is lényegesen megosztottabb. Az iskola mellett a különórák, s nem az eszébe hajló délutáni focizás kötik le az idejüket. A belváros körengetegéből pedig vajon melyik szülő engedi el szívesen csemetéjét? A forgalom megnövekedésével állandó veszélynek vannak kitéve. Az igazság az, hogy az egyesületeknek kell a gyerekek után menni, hívni őket. Ezt be kell látniuk a klubok vezetőinek, s egyáltalán nem szégyellni való, ha azon törik a fejüket, miként lehetne magukhoz szippantani a tehetségeket. A III. kerületi TTVE vezetői így gondolkodnak. Kóródi Rezsővel, az egyesület elnökével erről beszélgettünk. — Az igazság az, hogy nálunk is visszaesett minden — kezdte az elnök. — Ennek több tényezője van. Az egyik, s talán a legfontosabb: hiányoznak az ügyszerető edzők, társadalmi munkások. A legtöbben az anyagi juttatás után érdeklődnek, s nem azzal foglalkoznak, miként lehetne a srácokkal megszerettetni a focit. Ez az egész országban általános jelenség. Halász Elemér példáját említette. Az öreg társadalmi munkás soha nem futballozott, mégis egész életét a labdarúgásnak szentelte. Járta az utcákat, réteket, s kereste a tehetségeket. A fiatalabbak között már nincsenek Halász Elemérek. — Ő mindezt önszorgalomból tette. S nekünk az a szerencsénk, hogy néhány idősebb szurkolónk ma is hajlandó erre. Felülnek a buszra, kimennek Csillaghegyre, vagy a közeli, Budapesten kívül eső falvakba, megállnak a már jól ismert focihelyeken, s akit ügyesebbnek találnak, azt elhívják hozzánk. Ezt még mindig jobb megoldásnak tartom, mint a toborzót. Annak ellenére, hogy mi is rendezünk. — Mit tesznek azért, hogy a nevelés is ugyanolyan legyen, mint azelőtt? — Sokáig kerestünk megfelelő edzőt. Természetesen csak olyanok jöhettek számításba, akik szeretik a gyerekeket. Ezt nem lehet szakmaszerűen űzni. A legapróbb játékosokhoz sok-sok türelem, idő kell. Nos, mi végre találtunk egy ilyen embert. Marada Győző energikus, jó edző, kitűnő pedagógus, s szereti a fiatalokat. Színvonalas edzéseket tart a heti négy alkalommal. És ami még a felnőtteknél is ritkaságszámba megy: a foglalkozásokból nem hiányzik az egyéni képzés sem. S hogy a terhelés milyen hatással van a fiúkra, azt az állandó orvosi felügyelet ellenőrzi. Szükség van erre, mert a mai gyerekek, bár szellemileg jól fejlődnek, fizikailag elmaradnak a régiektől. A beszélgetésünk — hirtelen kanyarral — visszatért a társadalmi munkások problémájához. Ez a kerületi stábnál szomorú jövőt ígér. Negyvenöt éven alul nincs, vagy csak elvétve akad társadalmi munkás. — A fiatalokat képtelenek vagyunk bekapcsolni — mondta szomorúan Koródi Rezső. Szomorúságában — bármenynyire is biztatni szerettük volna — csak osztozni tudtunk az elnökkel. Mert vajon ki vállalja majd át a 62 esztendős Horváth Józsi bácsitól a mérkőzéseket hirdető plakátok széthordását, s egyáltalán lesznek-e olyan fiatalok, akik pusztán a labdarúgás szeretetétől hajtva áldozatokat vállalnak? Sajnos — valljuk be őszintén —, ezekre a kérdésekre senki nem tud megnyugtató választ adni. N. P.