Népsport, 1974. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-01 / 50. szám
XXX. 50. ♦ 1974. március 1. Vita labdarúgásunk holnapjáról VANNAK TEHETSÉGES FIATALOK! Ha egy kicsit tisztábban akarunk látni az utánpótlás-nevelés kérdésében, vissza kell térnünk a szűkösebb években nevelkedett tehetségek életéhez. A magam korabeli, vagy az előttem felnövekvő generáció a körülmények, a lehetőségek tekintetében mindenképpen messze elmaradt a mai fiatalok lehetőségeitől. A mai fiatalok életfeltételei az 1940—50-es évekhez viszonyítva nagyon sokat javultak. Ha ezen keresztül boncolgatjuk a problémákat, törvényszerűen mindenképpen fejlődésnek kellett volna bekövetkeznie a labdarúgásban is. A mai fiatalok értelmi szinten magasabban állnak, táplálkozásuk szinte optimális, a fiatalok képzésével ma már egyre inkább, s egyre több helyen szakképzett emberek foglalkoznak. Mindezek ellenére mégis hanyatlás következett be labdarúgásunkban. Négy éve, 1970 óta vagyok a Békéscsabai Előre Spartacus főfoglalkozású edzője. Most a tartalékcsapattal, a sportiskolásokkal foglalkozom. Azelőtt négy évig a sportiskolánál másodállásban edzősködtem. Ez idő alatt sok mindent tapasztaltam. Egyet elöljáróban leszögezhetek: vannak tehetséges fiatalok, akik szeretik a labdarúgást és hajlandók sok mindenről lemondani. Vállalják a nehéz munkát is. Jelenleg heti hat edzést tartunk, az edzésidő esetenként 120—130 perc. De vajon megvannak-e a lehetőségek ahhoz, hogy a fiatalok igényeit kielégítsük? Vannak-e öltözők, pályák, érzik-e a gyerekek a gondoskodást, a törődést? Ezek a fiúk IS—18 évesek, szenvedélyük a labdarúgás. Sajnos, egyesületeink sok helyen nem vállalják a lehetőségek megteremtését, vagy nem tudják megadni a lehetőségeket. Pedig ha az élet minden területén tudunk jót és szépet nyújtani, akkor itt is megtehetnénk azt. Miért csak a salakpályán, a túlzsúfolt, kisméretű tornateremben (heti 2—3 órában) jut sportolási lehetőség ezeknek a fiataloknak? A rohamosan épülő, szépülő Békéscsabán a tornatermi ellátottság nagyon rossz. Három, illetőleg négy olyan általános iskola van, ahol még a felső tagozatos gyerekek is tanteremben, vagy szükségteremben „kínlódjék végig” a testnevelési órákat. Ahol van tornaterem, ott nincs szerellátottság. Nincs medicinlabda, talajszőnyeg, tornapad. Eljönnek a 10 —12 éves fiúk a sportiskola edzéseire és a legelemibb, legalapvetőbb ügyességi gyakorlatokat (bukfenc) sem tudják elvégezni. Nem tudnak, nem mernek elesni, mert — ügyetlenek! Mi ezeket a dolgokat a grundokon, a réteken megtanultuk, erősödtünk a favágással, a vízhordással. Ezt viszont a mai gyerekeknek már nem kell csinálniuk. Éppen ezért nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy az ifjúsági korú játékosoknak elég a heti három edzés, a másfél-két órás gyakorlás. A mai labdarúgás követelményeihez, az alapok lerakásához (technikai, fizikai képességek fejlesztése) ez nem lehet elég, ennyi idő alatt még a természetes mozgásigényeket sem lehet kielégíteni. A heti háromszori edzés csak akkor volna elég, ha játékosaink testnevelés-tagozatos általános és középiskolába járnának. Ott ugyanis a fizikai alapokat lerakják a testnevelők. A speciális képzésre — a gyerekek önszorgalmát is figyelembe véve — elegendő lenne heti hatórás foglalkozás. (Annak idején bennünket 15—18 éves korig senki sem tanított, legfeljebb ellestük a nagyoktól, azt, amit tudtunk. Viszont a napi 3—4 órát „lefutballoztuk” a grundon.) Az ifjúsági és serdülő csapatok edzőinek nagyon sok problémával kell megküzdeniük, gyakran egyedül. Gondolok itt a sporttal, illetőleg a labdarúgással szembeni előítéletre, amelyet egyes szülők, sőt, pedagógusok részéről is tapasztalhatunk. Ha egy jobban tanuló sportoló félévkor nem lett négyes rendű, eltiltották a focitól, de nem tiltották el a mozilátogatástól, a tv-nézéstől, a nyelv- vagy zeneóráktól. Az is előfordult, hogy az osztályfőnökkel megbeszéltem: az iskolában nem megfelelően tanuló játékost nem szerepeltetem bajnoki mérkőzéseken, s nem vehet részt az edzéseken sem addig, amíg nem javítja ki rossz osztályzatait. Klubunk betartotta a megállapodást, mi a fiút nem játszattuk. Viszont a játékos részt vett az iskolacsapat diákmérkőzésein, mert itt — miként az osztályfőnök mondotta — iskolaérdekről van szó. Az egyik intézetben csapat jött össze, a gyerekek az úttörő olimpia országos döntőjében bronzérmet szereztek. Ebben az iskolában tilos (!) szünetekben az udvaron játszani, labdázni. Az igazgató egy tanévben (amikor dobogóra került a csapat az úttörő olimpia országos döntőjében) nem kevesebb, mint ötven (!) tenisz- és gumilabdát kobozott el a fiúktól. Szerencsére vannak pozitív példáink is. A Sebes György Közgazdasági Szakközépiskola, az Útépítési Szakközépiskola kollégiumi vezetői, nevelői nagyon sokat segítenek szakosztályunknak. És azokat a gyerekeket, akik vidékről kerülnek be a kollégiumba és sportolnak, külön figyelik, segítik, támogatják, s mindent megtesznek azért, hogy ne maradjanak le a tanulásban. Ami a nehezebb: a pályahiány elviselése. Kilenc éve foglalkozom serdülőkkel és ifikkel, de ez idő alatt itt, Békéscsabán még nem edzettünk füves pályán. Hogy lehet így minőségi munkát végezni? Hogy tanítsuk meg a fiatalokat esni, ütközni? Salakon oktassuk a becsúszó szerelést, a csukafejest? Pedig mindezek ma már alapvető kellékei a korszerű labdarúgásnak. Ha esik az eső, ha sár van, még salakos pálya sem jut a serdülőknek és ifiknek, ugyanis kell a hely (a füves pálya kímélése miatt) az NB I B-s csapatnak. Ilyenkor a sporttelep egyik sarkában „csinálunk valamit” 18—20 fiatallal. Munkánkat nem segíti elő a bajnoki rendszer. A Békéscsabai Előre Spartacus ifjúsági labdarúgócsapata bajnoki mérkőzésen a múlt ősszel például 28:0-ra is nyert egy alkalommal. Az ilyen eredmény semmiképpen sem segíti elő a fejlődést. Ezek a találkozók nem növelik — többek között — az akaraterő fejlesztését sem, inkább a negatív tényezőket hozzák felszínre. A lezserséget, az önteltséget, a könnyelműsködést. A sportiskola keretében évek óta szerettem volna bevezetni a délelőtti edzéseket, mivel nyolc-tíz ipari szakmunkásképző intézetbe járó tanulónk kéthetenként délutános. Most végre van délelőtti edzés. Hogy miért kellett 4-5 évig várni erre? Egyszerűen nem állt rendelkezésünkre szertáros, aki délelőtt kijött volna felszerelést adni a gyerekeknek. Itt, Békéscsabán is nagyon sokat emlegetjük fiataljainknak az önképzés fontosságát. De amikor a gyerekek szeretnének tovább maradni, vagy hamarabb kijönni a pályára, nem tehetik meg, mert egyrészt pálya nincs, másrészt szerelést, labdát csak a kitűzött edzésidőben, meghatározott időpontig kaphatnak. („öngól!”) Tudvalevő, hogy az MLSZ kötelezővé tette megfelelő szakképzettségű edzők foglalkoztatását az ifjúsági csapatoknál. De az anyagi dotáció az első csapatok edzőihez viszonyítva — sőt, más sportágakkal összehasonlítva — nem megfelelő. Itt arra gondolok, hogy a labdarúgásban a többi sportággal szemben nincs megfelelő minősítési rendszer Igaz, hogy a labdarúgást nem lehet összehasonlítani például az atlétikával, vagy a tornával. De! Ha egy atléta-, vagy tornászedző tanítványával eredményt ér el, megkapja munkája jutalmát. Mi nevelhetünk akár országos ifjúsági válogatottat, vagy kibányászhatunk az első csapat számára egy vagy több kerettagot, mi tagadás, nem sok elismerést kapunk. Legfeljebb valahol elmondják, hogy mi voltunk a játékos első edzője__Valami „elismerési” rendszert kellene kidolgozni ahhoz, hogy az edzők az ifjúsági csapatokkal való foglalkozást ne csak „szárnypróbálgatásnak, ugródeszkának” használják. A fentiek alapján a felemelkedés útját elsősorban a testnevelés-tagozatos iskolák további bővítésében, az általános iskolák testnevelésének sokrétűbbé tételében látom. A második fontos teendő: megfelelő bajnoki rendszer, ahol azonos lehetőségű, azonos képességű csapatok versengenek egymással. Gondolok itt az elhanyagolt országos egyesületi ifibajnokság, az országos sportiskolas bajnokság visszaállítására, az országos (vagy területi) ifjúsági bajnoki rendszer kidolgozására. Örömmel olvastam a Net'26.11 Bajnokság átszervezéséről. De a célt a bajnoki rendszer átszervezése csak akkor fogja elérni, ha az együtt jár majd a fiatalokkal való fokozottabb törődéssel. Nagyon fontos volna, hogy NB-s csapatainknak — de lejjebb is — tegyék kötelezővé megfelelő számú ifjúsági és serdülő csapat szerepeltetését. Esetleg segítségadással. De vigyázni kell arra, hogy ez a segítségadás valóban az utánpótlás fejlesztését szolgálja. Befejezésül csak annyit: ha az egyesületek, szakosztályok vezetői valóban magukévá teszik labdarúgó-utánpótlásunk ügyét, segítik az edzőket, nevelőket, akik szívvel-lélekkel végzik e nem könnyű feladatot, akkor e törődést fiataljaink meg fogják hálálni és a sok munka nem lesz hiábavaló. És ez a magyar labdarúgás előrelendítését szolgálná. Szita László, a Békéscsabai Előre Spartacus edzője Az 1972 júliusi, békéscsabai ifjúsági és serdülő edzőtábor résztvevői. Az álló sorban balról: Szita László edző, Őré, Köteles, Paróczai, Dunya, Hódi, Szarvas, Cserháti, Kitulyák, Nagy L. A középső sorban: Csepregi, Felegyi, Machnitz, Füsti-Molnár, Ravasz, Librin, Kovács. Ülnek: Monori, Steigerwald, Maján, Friderikusz, Magyar. (Gál Edit felvételei) Szita László NÉPSPORT 3 4 LABDARÚGÁS Az MNK történetének fényes lapjai :, Ha akad még ember széles ez országban, aki kétségbe vonja az MNK életrevalóságát, sőt sd- 3 keret, annak szerdán délután el kellett volna látogatnia Pécsre, Szegedre, Komlóra, vagy mondjuk a Tábor utcába. A PMSC abban a kedvező helyzetben van, hogy még ilyen jelentős mérkőzések színhelyét is megválaszthatja, hiszen öt pálya áll a rendelkezésére. Ezek közül most az Ércbányász volt otthonát jelölték ki az Urán- I városban. Szép a környezet, különösen most, amikor február ellenére már üde zöld a környék, rugalmas, tömött a pálya gyepszőnyege. Egy órával a találkozó kezdete előtt már elsuhantak a roskadásig telt autóbuszok a meg-állók mellett, a pálya közelében már lépésben haladt a gépkocsikaraván, s a bejáratok környékén majd szétszedték azokat a jegyszedőket, akik a kerítésen kívülre merészkedtek. A kintrekediek itt-ott átugráltak a kerítésen, gyerekek lógtak a fákon és zsúfoltak voltak a környező házak ablakai, erkélyei. Szegeden semmivel sem volt kisebb az érdeklődés. A megyéből — különösen Hódmezővásár-helyről — csoportokban érkeztek a szurkolók, ki vonaton, ki gépkocsival, ki pedig kerékpárral jött, hogy újabb bravúrra serkentse a Tiszaparti együttest. Az SZVSE dicséretére legyen mondva: nem ragaszkodott a hazai pálya, a megszokott környezet előnyéhez, a nagyfontosságú mérkőzést a szurkolók kényelmének figyelembevételével a SZEOL-stadionban rendezte meg. ■ És a közönség hálásnak is bizonyult: harsányan, lelkesen biztatta a vasutasokat, az SZVSE-vel együtt alaposan kitett magáért. Érdekes, hogy az öltözők mindenütt szorongó hangulatot tükröztek. A csepeliek például olyan szótlanul készülődtek a Tábor utcában, mintha valami váratlan szomorúság érte volna őket. Sehol egy mosoly, egy tréfa, csak az idegességet tükröző csend. A folyosón Kovács Józseffel, az Izzó edzőjével beszélgettünk. Azt mondta, hogy ők már megtették a magukét a kupában, az Izzó hasonló szerepléssel nem dicsekedhet. Mosolyogva toldotta meg: „A Csepel sem fog unatkozni!... ” Pécsett mindkét fél a döntetlent tartotta a legvalószínűbbnek. Dunai János dr. ezt így indokolta: „A győriek középpályán erősebbek, talán legjobbak az országban. A mi közvetlen védelmünk valamivel jobbnak látszik, a csatársorok összehasonlításánál egyik csapat javára sem mutatkozik különösebb előny.” Szegeden természetesen a Ferencváros volt a magabiztosabb, a hazaiaknak elillant a bátorságuk. Nyíltan hangoztatták az esélytelenségüket. Ráday László edző, az egykori kitűnő fedezet, csendben megjegyezte: „A Ferencvárosnak itt, Csongrád megyében is, óriási a nimbusza... A fiúk a szívüket adják majd, de úgy véljük, ez kevés lesz! ...” Komlón inkább a vendégek voltak bizakodóbbak. És ezt azzal indokolták, hogy kiverték az U. Dózsát az MNK-ból, Salgótarjánból pedig pontot hoztak el. Lantos Mihály, a komlóiak edzője kerek-perec kijelentette: „Nem érne váratlanul, ha elbuknánk ... Fiatal a csapatunk, nehezen bírja el a nagy idegi terhelést...” Nos, Pécsett sokáig úgy tűnt , valóban döntetlen lesz. Fél órán át alig ment lövés kapura, de a játék mégis érdekes, sőt, izgalmas volt! Percenként ugrott talpra az ülőhely közönsége, zúgott a biztatás, harsogtak az elektromos dudák, s tapsban sem volt hiány. A pécsiek, de a győriek is, minden tekintetben rászolgáltak az elismerésre, mert teljes odaadással, bátran és jól is játszottak. A vendégek valamivel többet birtokolták a labdát, megfontoltabbnak tűnt a mezőnyjátékuk, a pécsiek ezzel szemben robbanékonyabbak, kiszámíthatatlanabbak voltak. Ahogy teltek a percek, egyre inkább kirajzolódat, a vendéglátók taktikája. A hazai szélsők mélyen hátrahúzódtak, s amikor a győriek birtokában volt a labda, próbálták zavarni Somogyit és Varsányit, segítettek azoknak a társaiknak, akik a két győrire ügyeltek, s amikor aztán megszerezték a labdát, gyorsan előretörtek. A győriek közül Pócziknak volt a legnehezebb dolga, mert őt Tóth II árnyékként követte. El is fáradt annyira, hogy a szünetben lecserélték, s feladatkörét Iványi vette át. Ő is nagyon vigyázott Póczikra, csak egyetlen pillanatra hagyott ki, s ez Pócziknak elég volt ahhoz, hogy a hálóba találjon. A két csapat nagyszerű vetélkedése sportszerű l légkörben zajlott le. A hármas sípszó után egy,mással megbékélve jöttek le a pályáról. A győriek mosolyogva fogadkoztak, hogy a bajnokságban majd visszavágnak, a pécsiek pedig azt bizonygatták: akkor sem lesz könnyű dolguk. A közönség pedig ünnepelte a győztest és — milyen szép, felemelő volt! — udvariasan megtapsolta az autóbuszhoz bandukoló győrieket. A Tisza mentén a kishitű szegediek majdnem nagy meglepetést okoztak. Megerősített védelemmel játszottak, mégpedig úgy, hogy Terhes területet védett, s mellette két beállós küzdött, egyikük Branikovitsra, másikuk pedig Nyilasira ügyelt. A ferencvárosi rohamok lelassítására törekedtek, középen tartották a labdát, lefékezték a Fradit, csak az volt a bökkenő, hogy közben a saját játékukat is. Nem tudtak területet nyerni, mert sokat cselezgettek, emiatt gyakran elvesztették a labdát, amikor aztán újra megszerezték, akkor is tartogatták, amikor helyesebb lett volna huszáros rohamokat vezetni. A közönség tapsolt, élvezte a játékot, azt, hogy a válogatott játékosok gyakran nem találták helyüket, s a kisebb tudásúak alaposan megforgatták őket. Bizony, hajszálon múlt az SZVSE továbbjutása, amely végül is azért nem sikerült, mert keveset vállalkoztak támadásbefejezésre. Csupán Sándor — Csikar öccse — bombaerős szabadrúgásai jelentettek gól veszélyt. Talán a sorozatmérkőzések terhe, vagy az idegi fáradtság okozta, de tény: a szegediek nem érezték meg a játék ritmusából, hogy van keresnivalójuk, s nem tudtak nagyobb sebességre kapcsolni. Mindezek ellenére azt mondhatjuk: bravúrosan helytálltak, s a szurkolók azzal távoztak a nézőtérről: mindent megtett az SZVSE. Egy szurkoló így summázta a véleményét: ,,,Előkelőbb helyen végeztünk az MNK-ban, mint a SZEOL, s már ez is nagy dolog. És erre a 0:1-re is büszkék lehetünk ... A kupát pedig nyerje egy olyan csapat, amely a nemzetközi porondon is képes helytállásra!...” Váratlan esemény történt Komlón, mégpedig olyasmi, ami Lantos edzőt is meglepte. A teljesen átszervezett, alaposan megfiatalított komlói csapat nemcsak szívvel játszott, hanem az első perctől az utolsóig ügyesen, okosan és szervezetten. Két játékos különösen kitett magáért: Pál és Cs. Kovács. A nyurga Pál azelőtt középpályán játszott, mégpedig úgy, hogy kifelé állt a rúdja a csapatból. Lantos gondolt egyet, s beállósként szerepeltette. Nos, nagyszerűen bevált kitűnően fejelt, sokszor egymaga tartotta fel az Egyetértés-rohamokat, szervezte a játékot, sőt, gyakran előrement a támadások befejezéséhez is. De a mezőny legjobbja a kis Cs. Kovács volt. Ez a huszonegy éves, alacsony termetű szélső alaposan megleckéztette a vendégeket. Az első percekben elkezdett rohanni, s a mérkőzés végéig meg sem állt. Mindenütt feltűnt, s a legritkábban a jobb szélen, pedig az Egyetértés védői ott várták a legtöbbször. Szegény Szigeti egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy menjen-e utána, vagy hagyja fickándozni és inkább fogja más... Nos, sem Szigeti, sem más sem bírt a szélsővel. Zúgott is a taps a nézőtéren! Mindkét csapat 4—3—3-at játszott, csakhogy a Komló sokkal inkább támadó szellemben. Kiss és Dárdai bátrabban felzárkózott a támadásokhoz, többet vállalt a játék szervezéséből, mint az Egyetértés középpályásai, akik Vágvölgyit, Túrást és Weimpert gyakran magára hagyták, így aztán úgy tűnt, mintha a Komló öt csatárral rohamozott volna. Rúgott is három gólt! ... A Tábor utcában nehéz perceket élt át a Csepel. Forró volt a légkör a pályán és a nézőtéren egyaránt. Az Izzó legnagyobb dicséretére elmondhatjuk, hogy a játék képe egyáltalán nem tükrözte: a Csepel NB I-es, az Izzó pedig NB II-es középcsapat. 11-essel nyert a Csepel, s ha a hazaiak jobban bírják idegekkel, könnyen másképp alakulhatott volna, hiszen a mérkőzés nagyobbik része az Izzó továbbjutását ígérte. Azért is, mert a Csepel különösebb elgondolás nélkül, kevés mozgással játszott, s alig tudott helyzetet teremteni. Az Izzó a mérkőzés után nagyon nekikeseredett. Az új szellemű bíráskodásnak tulajdonították a kiesésüket. Azt mondták, Rostást régebben hasonló szabálytalanságért nem állították volna ki, s a 11-es jogtalan volt. Majsai a kiállítása után, méltatlankodva vonult le a pályáról — pedig kiállításának jogosságát Kovács edző is elismerte —, szidta a játékvezetőt, miként a mérkőzés után a hevesen gesztikuláló Sebes is. Ez a két játékos okozta végül is az Izzó bukását. Marsai volt a 11-es okozója, aztán durvaságért kiállították, Sebes pedig óriási helyzetben a kapu torkából fölé fejelt! Nem Csernefaviban, hanem bennük volt a hiba, s ilyenkor nem árt egy kis önkritika sem. Elvégre a játékvezető nyakába varrni a vereséget a legkönnyebb! Négyen állnak már csak az MNK-ban: a PMSC, a Ferencváros, a Csepel és a Komlói Bányász. De az MNK történetének fényes lapjaira kívánkozik majd a Vasas Izzó, a Szegedi VSE, az Egyetértés és a Rába ETO neve is. Másokéval együtt. A PMSC első gólja. Kincses 17 méterről lőtte a jobb sarokba (Geleta Pál felvétele)