Népsport, 1976. július (32. évfolyam, 155-183. szám)

1976-07-21 / 173. szám

XXXII. 173. ♦ 1976. július 21 XXI. NYÁRI OLIMPIAI JÁTÉKOK♦ XXI. NYÁRI OLIMPIAI JÁTÉKOK ♦ XXI NYÁRI OLIMPIAI JÁTÉKOK A magyar tornászlányok a gerendáit fejezték be az összetett versenyt. Ahogyan gyakorlataik végeztével a közönség elismerő tapsától kísérve leléptek a magasított dobogóról, előbb Horváth Leona edző ölelte meg őket, még egy csókot is nyomott az izgalomtól kipirult arcokra. Majd egymás nyakába borultak a lányok, s ahogyan messziről, a lelátó tetejéről látszott, néhányan kicsit el is érzékenyültek. Boldogok voltak és tulajdonképpen azok is lehettek. A csapatversenyben Münchenben elfoglalt és Várnában megerősített harmadot helyüket ugyan nem tudták megtartani, de biztosan előzték meg a csehszlovákokat és az amerikaiakat, Egervári Márta személyében pedig egy magyar tornásznő két szeren, az ugrásban és felemáskorláton is jogot szerzett a döntőbe való szereplésre, míg az egyéni összetett versenyben Egervári mellett Medveczky Krisztina és Tóth Margit is folytathatja a küzdelmet.★ Ez a puszta számszerű eredmény ugyan némi visszalépést jelent Münchennel szemben, mégis elégedettek lehetünk, hiszen az elmúlt négy év alatt több változás történt a női tornasport nemzetközi élvonalában. Erről majd később, maradjunk még a magyaroknál... A szabadon választott gyakorlatok bemutatását talajon kezdték, lányainkat mintha kicserélték volna vasárnap óta. Többnyire modern zenére, nagyon felszabadultan, lendületesen, jól tornásztak, még a második helyezésre pályázó román együttesnél is csak öt tizeddel kaptak kevesebbet. Több sikeres csavart és nyújtott szaltót, ha nem is duplát, láttunk... Az ugrás, sajnos, már nem ment ilyen jól. Még a szerenkénti verseny döntőbe jutására pályázó Egervári Márta sem tudta befejezni második ugrását. Lényeg, hogy az első sikerült... A felemáskorláton érte el a csapat — akárcsak a kötelezők során — a legmagasabb pontszámot, nem érdemtelenül. Egervári ötletes kezdésével és remek befejezésével Montrealban is sikert aratott 9.9 pontot kapott, bár a híres „Eger”-szaltónak csak egy módosított változatát hajtotta végre... A befejezést jelentő gerendán sem volt baj, néhány kisebb „műhibától” eltekintve. — Mindenképpen dicséret illeti a lányokat — válaszolta kérdésünkre Ujvári Sándor, a pontozóként közreműködő szakfelügyelő. — Lényegesebb rontás nélkül küzdötték végig a két napot, méltó ellenfélként végig versenyben voltak a harmadik helyért. Mindenki megtette a magáét, de talán a három dunaújvárosi kislány külön is dicséretet érdemelne. Meglepően jól, bátran tornásztak, ami pedig a nemzetközi mezőnyt illeti: Comaneci ezúttal végleg bebizonyította, hogy kivételes klasszis, a román csapatot szinte magával húzta a második helyre. A szovjet csapat, mint együttes, továbbra is kiváló, most azonban hiányzott az igazi, minden szeren biztos vezéregyéniség! ...★ Nadia Comaneci extraklaszszis mivoltát mindennél jobban bizonyítja az a tény, hogy a kötelezők során a felemáskorlát, a szabadon választott gyakorlatok alkalmával pedig a gerenda, majd a felemáskorlát gyakorlatára egyaránt 10—10 pontot kapott, a megszerezhető 80 pontból 79,05 pontot mondhat magáénak! Erre talán még nem is volt példa az olimpiai játékok történetében. A gerendán úgy mozgott, olyan biztosan hajtotta végre még a szaltókat is, mintha mágnes vonzaná a szerhez. Felemáskorlát-gyakorlata pedig egyenesen élmény volt: a karfák váltásával egészen újszerű piruetteket mutatott be, de leugrása is bravúros volt. — Nadia Comaneci valóban kiváló tornász — válaszolta az újságírók kérdésére Larisza Latinyina, a szovjet válogatott többszörös olimpiai bajnok edzője. — A győzelemre esélyesek közül ma is a legbiztosabb volt és teljesen megérdemelten vezeti a mezőnyt. Csapatunk, úgy érzem, ugyancsak biztosan és megérdemelten jutott az olimpiai bajnoki címhez. A lányok talán kicsit bizonytalanabbak voltak a szokásosnál, akadtak rontások, de azért arról se feledkezzünk meg, hogy hárman is duplaszaltót ugrottak a talajon. A verseny azonban még nem fejeződött be és az igazi nyertes, azt hiszem, a közönség lesz. Ilyen magas színvonalú versenyt a legjobbak is csak nagyon ritkán vívnak ... ★ Eljött a sajtóközpontba Károly Béla, a román csapat edzője is, méghozzá Nadia Comaneci társaságában . .. — Életem egyik legboldogabb napja a mai — nyilatkozta az edző. — Három, de még két évvel ezelőtt sem tartoztunk az esélyesek közé és lám, a második helyre léptünk előre. Ez is mindennél jobban bizonyítja, hogy a szorgalmas, öntudatos felkészülésnek előbb-utóbb gyümölcsöznie kell, érdemes a fiatalokkal foglalkozni. Munkánkról a magyar újságokban is sokat írtak. Különösebb újdonságot nem tudok mondani, rettentő boldog vagyok ... Az edző után a kis Nadia is szót kapott... — Ez a rendkívül lelkes közönség is hozzásegített a jó teljesítményhez — mondotta többek között. — Igen hálásak voltak úgyszólván minden gyakorlat után. A verseny neheze még ezután következik. Remélem, sikerül beváltani a szereplésemhez fűzött reményeket. Nagyon boldog lennék, ha valóban sikerülne ... Nadia Comaneci jelentős előnnyel indul az egyéni összetett döntőben liegérkezésem másnapján is xivV, épp elég kartonlapot találtam a szobámban. Szobám a McGill egyetem kollégiumában majdnem olyan, mint egy szállodai szoba. Takarítónő takarítja. Olyan takarítónő, aki cseppet sem hasonlít a szállodai takarítónőkre. Azok például nem írnak kartonlapot a vendégnek. Az enyém írt: „Üdvözlöm Montrealban. Az ön takarítónője, Johanna, aki tanuló a McGill egyetemen. Élvezze itt-tartózkodását!” És már aznap tett is érte valamit, hogy néhány izgalmas percet szerezzen nekem. A kollégák ugyanis azzal fogadtak a sajtóközpontban, hogy: „Nyitva hagytad a szobádat...” Utánagondolok a dolgoknak. Szállodában általában nem szoktam nyitva hagyni a szobát. „Honnan tudjátok?” „Járt itt és ő mondta ...” Este találkoztam a szobatársammal. „Amikor bejöttél, ki volt már takarítva?” „Ki volt.” Akkor tiszta az ügy. Joanna elfelejtette bezárni az ajtót. Már éppen azon gondolkozom, hogy én is írok egy kis kartonlapot Joannának. De írok eleget, meg késő is van, levélírás helyett inkább elindulok sörözni kollégiumunk kis „bárjába”. Kék egyenruhás kislány szólít meg: „Én vagyok a maga takarítónője, Joanna.” Hogy honnan ismer, rejtély. Nem is ez jut először eszembe, hanem, hogy nyitva felejtette az ajtót. De mert sörözni indultam és nem veszekedni, a tényt egész tárgyilagosan tudom közölni vele, összeteszi a kezét, s mondja: „Jézus Mária!” És sűrűn kéri a bocsánatot. Ekkor tűnik fel, hogy Joanna az ételpult mögött ül. „Mit csinál itt?” „Dolgozom." „Nem értem. Maga takarít, vagy kiszolgál?” „Nappal takarítok, éjjel kiszolgálok.” „Miért csinálja?” Mert ez jut először eszembe. Amilyen a kérdés, olyan a válasz: „Pénzért...” és széttárja a kezét... örülök, hogy sörözni indultam és nem veszekedni... fi/tás helyszín, más ember. Röt/§'ívidebb történet. Az evezőscsapatok sajtófőnökének szobája. Itt kell majd — gondolom — feliratkozni a nyakban hordható sajtóigazolvány helyett kapható, a versenyek területén viszonylagos szabad mozgást biztosító „Laissez, Passez, Passet”-ért, amelyet a változatosság kedvéért biztosítótűvel tűzhet az ember az ingére. Bemutatkozom és gondolom, nem érti a nevem. Én is csak annyit az övéből, hogy „Peter”. Nincs szerencsénk .........Melyik országból jött?” — kérdezi. Szerintem ez mindegy ugyan, de megmondom. „Ó, mindjárt gondoltam ... mert ugyanolyan akcentussal beszél, mint Tom Dienstmann” Tóm, öreg barátom, az olimpiai kajak-kenu versenyek „direktora”, legfőbb tótumfaktuma. A sajtófőnök összehasonlítása rám nézve hízelgő, Tómra viszont ... És csak most kínál hellyel, s ami lényegesebb: cigarettával is! Fehérdy Iván útikalauzából tudom, hogy a montrealiak ritkán kínálnak, ugyanis mindenki a sajátját szívja. Hozzáteszi, ha mégis: „Ne lepődjünk meg azon, ha ezek félig üresek és úgy tartják elénk a dobozt. Még mindig higiénikusabb ..Mint egyetlen darab kihúzása ürügyén összefogdosni fél tucat másikat, így hát nem lepődöm meg, s azon sem, hogy fél perc leforgása alatt megkapom a dokumentet. Iltegint más helyszín: a metró. Csaknem éjfél van már. Most megyünk haza a kézilabda-mérkőzésről. Többen vagyunk, így hát nem nagyon halkan beszélgetünk. Jól öltözött, hatvanas éveiben járó nő lép hozzánk, így utólag visszagondolva rá, az a jelző illik leginkább hozzá, hogy takaros asszony. „Maguk magyarok?" — kérdezi magyarul. „Igen” — feleljük meglehetősen tartózkodóan, de az asszony nem hagyja magát lerázni. Két perc alatt kideríti rólunk, hogy nem disszidensek és nem artisták, turisták, hanem újságírók vagyunk, akik a versenyeket tudósítani jöttünk. Most rajtunk a sor, nekünk kellene kérdezősködni, de nem kell. Mondja ő magától is. Hogy a lánya az olimpiai falu konyhájának a vezetője és hogy a fia, hogy az unokája kicsoda, mit csinál és hogy az olimpiai lottó 52-es szelvényével 50 dollárt nyert, pontosan annyit, mint amennyibe a magyar sportolók fogadására tervezett vacsorára a „kanadai magyar szervezők” egy vacsorajegyet eladnak. De ő vett. És vett jegyet az olimpiára is. Jól kitoltak vele. Csak amikor megvette, akkor derült ki, hogy nem is montreali eseményre szól, hanem Quebecbe, de ez sem baj, majd elmegy az unokája autóbusszal, az a fiú úgyis ráér, nagy lókötő, nem dolgozik... „Nagy lókötő”. És ekkor dicsekszik, hogy milyen ügyesen beszél. Kicsit palócosan, de jól. „Mióta él kinn a néni?” „Harminckettő óta ..Már oda a tartózkodásom. „És milyen szépen beszél...” „Nem lehetett elfelejteni, fiaim. Aki magyarnak született, az csak akkor felejt el magyarul, ha akar...” És még egy 32-es magyar. A L’Acadie lőtéren kerültünk öszsze. Szarvaslövő sapkáján, kis műanyag táblácskán, ott a neve. Amerikából jött át, magyar sportolókat látni. „Nagy munkanélküliség volt, egészen a háborúig. Akkor aztán fellendült a gazdaság, mert üzletet csináltak ezek akkor is ...” „Ezek”, mondja. És megkérdezi, hogy melyik lőállásban lőnek „a mieink?” Furcsa. Tudom, hogy amíg Montrealban leszek és valaki — mint legutóbb a montreali egyetem előtt az ajándékboltban az elárusító kislány — megkérdezi: „where are you coming from?” (honnan érkezett?) mindig az öreg, szarvaslövő sapkás, „32-es magyarok” jutnak majd eszembe. Cl Itóirat. (Egy levélhez lehet £/£, utóiratot írni, ugye? Csak röviden, hevenyészetten, idegen gépen...) Rádiós kollégámnak anyagot kell vinnie a stúdióba. Történetesen éjjel kettőkor kell bemennie a városba. „Próbáljuk meg — mondja —, hátha kapunk kocsit a sajtóközpontban”. Megpróbáljuk. Patrícia, az ismerős kislány áll az információs pult mögött. Szervez, intézkedik, telefonál és előkeríti a kocsit. Én meg megkérem a kollégámat, ugyan vigye már el magával az MTI-nek a sajtóközpontban berendezett helyiségébe Budai Gáborékhoz ezt a „levelet”, hadd továbbítsák Budapestre. Lehet, hogy megkapják — Patrícia jóvoltából. De — ha nem kötötte le a figyelmüket, ne őt szidják. Kéri ezt őszinte hívük: Naményi József Montreali levél Arról, hogy az emberekkel való találkozások hangulata alapján alkotunk ítéletet a városról NÉPSPORT 5 Olimpiai tarka-barka 17x10 Nadia Comaneci — a románok ifjú tornászzsenije — ritka csúcsot mondhat magáénak. Eddigi versenyzői pályafutása során már 17 alkalommal kapott 10 pontot valamelyik gyakorlatára és lám — tudásának talán ez a legmegdönthetetlenebb bizonyítéka —, a legnagyobb versenyen, az olimpián is képes 10 pontot érő teljesítményre. Azaz, mintha Nadiának nem is lenne ez a verseny a legnagyobb. „Ezt is csak úgy tekintem — nyilatkozta —, mint egy nemzetközi versenyt a sok közül, ahol éppen úgy versenyzek, mint minden más viadalon.” A 17x10 mindenképpen tiszteletet parancsol. Különösen, ha azt is tudjuk, hogy a román kislány még nincs 15 éves. Szurkowski fejet hajt A 100 km-es országúti kerékpárosverseny ezüstérmes lengyel csapatának vezetője — R. Szurkowski —, fejet hajtott az olimpiai bajnok szovjet együttes előtt. „A szovjet kerékpározók — mondta — kiváló fizikai felépítésüket jól kamatoztatták abban az erős szélben, amely végigkísérte a versenyt. Győzelmük jogosságához kétség sem férhet, hiszen már az első ötven kilométeren eldőlt minden.” Szerénység (?) Csaknem mindennap akad az Egyesült Államok sportküldöttségéből olyan vezető, aki „szerény” nyilatkozatával kirí vezetőtársai közül. Legutóbb — az olaszok elleni győzelem után — a kosárlabdázók edzője adta tanújelét „mértéktartásának”, íme: — A fiúk szenzációsan játszottak és megérdemelten győztek a tudása legjavát adó, fiatal olasz gárda ellen. De azt is tudom, hogy a java még hátra van, amikor csapatomnak valóban szüksége lesz minden tudására... A kommentárt mellőzhetjük. Étvágy Ha már a kosarasoknál tartunk ... A kanadai köz- és szakvélemény el van bűvölve a kosárlabda-válogatott pompás sikereitől, a japánok és a kubaiak elleni győzelemtől. E „megbűvölődés” társául elsőként az „étvágy” szegődött. Mind gyakrabban hallani a hazaiaktól, hogy ezek után „a szovjet vagy a jugoszláv válogatottat is legyőzzük, azaz valamelyik érem a miénk lesz!” Bár senki sem irigyli tőlük — mi aztán igazán nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ilyen szinten irigykedjünk! — ezt az étvágyat, azért mindenkinek eszébe jut legalább egy „nono”! Nasszirinak mindegy A kanadaiak — kosárlabdában — tehát az aranynál kevésbé nemes éremmel is megelégednének. Az iráni súlyemelés nagy egyénisége, Nasszíri azonban nem alkudott, nem alkuszik. — Nekem teljesen mindegy, hogy ezüst vagy bronz — mondta emelt fővel___Előttem csak az aranynak van becsülete, s azért kockáztattam ... Ez tehát egy ezüstből arany helyett bronzzá váló érem hiteles története, hiszen — és ezt jó leírni újra meg újra — a lepkesúlyúak küzdelmének végső sorrendje: 1. Voronyin, 2. Kőszegi, 3. Naszsziri... Egy sportág újra csatát nyer Túlzás lenne azt állítani, hogy Kanadában a röplabda a legnépszerűbb sportágak közé tartozik. Aröplabdatorna mérkőzésein — különösen a férfiak találkozóin — azonban mindig zsúfoltak a lelátók, s a közönség áradozik. Azaz, e szép sportág újra csatát nyer a Föld egyik hatalmas területén. A csatanyerés élharcosai a szovjet röplabdázók, akiknek szinte máris odaadhatnák az aranyérmet, bár Japán, Lengyelország és Csehszlovákia válogatottja is alaposan beleszólhat az „aranyérmes” küzdelembe. Csak ... Amíg a japánok és a lengyelek elsősorban támadójátékuk, a csehszlovákok pedig védőmunkájuk révén tűnnek ki, a szovjet válogatott — a jelek szerint — a „kiválásban” nem tesz különbséget, kiválóan támad és kiválóan védekezik. Fejfájástól a vakbélgyulladásig Az olimpiai falu klinikájának — mert, hogy ilyen is van! — főnöke nem panaszkodhat munkanélküliségre. Június 25. és július 18. között összesen 2405 páciens adott munkát a 245 főnyi személyzetnek. A főnök — dr. Jacques Charlebois — vigyázva arra, hogy az orvosi titoktartást ne sértse meg, legalább „betegségtípusokat” elárult. — Fejfájástól a vakbélgyulladásig szinte mindenfajta panasszal jöttek hozzánk a sportolók. A nagy hőség és a még nagyobb idegfeszültség hatására azonban a legtöbb beteg fejfájással és idegösszeroppanásszerű tünetekkel keres meg bennünket... Vigasz Fura módon vigasztalja önmagát és csapatát Tom Hoad, az ausztrál vízilabdaválogatott edzője: — Igaz, hogy 7:6-ra kikaptunk a magyar „ördögöktől” — mondogatja, „pokoli” jelzővel illetvén Szívós Pistiéket —, de ez az egygólos vereség tulajdonképpen a mi hatalmas erkölcsi győzelmünket jelenti... Sajnos, azt már nem magyarázta meg, hogy miért, viszont négyszemközt elárulta: — Ez a magyar gárda sokkal többre képes, mint amit az eddigi mérkőzések során mutatott... Ezt, igaz, mi is tudjuk. Sumó-panasz Faggatják Juzo Jagít, a japán súlyemelők vezetőjét. Allja is hősiesen a kérdészáport, amikor valaki váratlanul a következőt kérdezi: — Miért nincs ólomsúlyú versenyzőjük? — Mert a japán ember jellemző testfelépítéséből következik — kezdi szokásos nyugalmával —, hogy kevés az olyan sportoló, aki nehéz is, erős is, robbanékony is... Aztán, már kissé ingerültebben hozzáteszi: — Ha meg mégis akadna nehéz, erős és robbanékony japán, akkor az elmegy sumó-birkózónak... A jelenlevők őszintén remélték, hogy Juzo Jagi a sumóra lett ingerült... A régiek visszatérnek .- Az ökölvívók csatározásainál a sportág több régi nagy egyéniségével lehet találkozni. Max Schmeling például elmaradhatatlan nézője a küzdelmeknek ...