Népsport, 1976. július (32. évfolyam, 155-183. szám)

1976-07-23 / 175. szám

XXXII. 175. ♦ 1976. július 23. XXI. NYÁRI OLIMPIAI JÁTÉKOK XXL NYÁRI OLIMPIAI JÁTÉKOK XXL NYÁRI OLIMPIAI JÁTÉKOK Maria Muszkuriu három fohásza A sajtóközpont eseménye a délelőttönként rendezett hivatalos tájékoztató konferencia, amelyen Louis Chantigny, az olimpia sajtófőnöke és a COJO valamelyik tagja áll a nemzetközi sajtó rendelkezésére. Elmondják az újságíróknak e legfrissebb információkat és válaszolnak az esetleges kérdésekre. Tegnap igen kellemes meglepetéssel szolgáltak a szervezők az egybegyűlteknek. Fehér ruhás, szelíd mosolyú, szép arcú nő jelent meg a dobogón a sajtófőnök mellett. Maria Muszkurlu, az athéni drámai színésznő aki alig nyolc nappal ezelőtt a görögországi Olümpiában a lángot meggyújtotta. Egy pillanat alatt kisimultak a redők az agyonhajszolt és fáradt újságírók homlokán. Őszinte lelkesedéssel tapsoltak „olimpia papnőjének”, aki Hellász brit egének üzenetét hozta el nekünk ide északra, ahol már nem mindig kék az ég. Néhány közvetlen üdvözlő szó után levetítették az Olümpiában felvett filmet a négyévenként kétszer megismétlődő aktusról (ne felejtsük el, hogy téli olimpia is van), majd Maria Muszkuriu felállt és elmondta a két fohászt, amely az ősi játékok színhelyén is elhangzott. Az elsőt antik, a másodikat mai görög nyelven. . Meghatottan hallgattuk a több évszázada megfogalmazott fohászt, amely Zeusz segítségét kéri, hogy őrizze a szent lángot az olimpiákon részt vevő atléták és valamennyi ember javára. A kis rögtönzött vason ült le velünk egy kis beszélgetés erejéig. — Milyen érzés meggyújtani az olimpiai lángot? Szépen elsimította antik szabású ruhájának lágyan leomló redőit és így válaszolt: — Ne higgye, hogy ez valamiféle banalitás, lehet hogy a filmen kissé teátrálisnak tűnt, de ott Olümpiában a helyszínen megfogja valami az embert, amit nehéz megmagyarázni. Nem elsősorban a romok levegője, nem is a régi ima kicsit patetikus szövege, hanem sokkal inkább az a gondolat, hogy most valami olyasmit indítok el, ami sok millió embert kapcsol egymáshoz. És még az sem zavar, hogy már nem először gyújtottam meg a lángot. — Hányadik alkalommal? — Hát..., számoljunk! Az első innsbrucki téli olimpia, vagyis 1964 óta valamennyi lángot én gyújtottam meg. Innsbruck, Grenoble, Szapporó, megint Innsbruck, Tokió, Mexikóváros, München, Montreal. Ez bizony már a nyolcadik ... Nagyon repül az idő ... — Szép gesztusnak tartom, hogy az olimpia rendezői a művésznőt is meghívták. Látta, hogyan lobbant fel Montrealban az Olümpiában meggyújtott láng? — Láttam és nemcsak itt, hanem Tokióban, Mexikóban és Münchenben is. Nagyon nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy mindig meghívnak az olimpiára. — Nézi a versenyeket is? — Hogyne nézném! Amit Görögországban jelképesen elindítok, azt itt látom megvalósulva. Szép dolog az olimpia. Az egyik legszebb dolog, amit ma, a XX. században a jóakaratú és a világ jövőjéért aggódó ember elképzelhet — Tud róla, hogy a modern olimpiai játékok újabban nem zajlanak olyan zavartalanul, mint az antik világban? ■— Természetesen hallom, olvasom az újságot. És sajnálom. Mert az olimpiának a béke ünnepének kell lennie. .. —■ Ha új fohászt kellene megfogalmaznia a láng meggyújtása alkalmából, hogyan szólna ez a fohász? — Nagyon egyszerűen, nem vagyok költő, csak a saját gondolataimat mondanám el. Persze most már nem Feusznak, hanem a világ valamennyi népének. Tegyenek meg mindent azért, hogy a béke, az emberek közötti megértés, barátság soha ne szakadhasson el! Legyen az olimpia ennek a gondolatnak az ünnepélyes és félreérthetetlen kifejezője! A pályán találkozó sportolók legyenek ellenfelek, de egyik se ellensége a másiknak, győzzön a jobb és a legyőzött szorítsa meg a kezét annak, aki jobbnak bizonyult nála! Sok százezer ember vesz jegyet a stadionokba, hogy lássa a világ legjobbjait. A világ legjobbjai ne felejtsék el: nemcsak a legjobb teljesítménnyel tartoznak saját hazájuknak és saját maguknak, hanem azzal is, hogy itt, Kanadában kell újabb híveket szerezniük a sportnak, az olimpiai gondolatnak. Mert ezzel nemcsak a sportot szolgálják. — Legközelebb is meggyújtaná az olimpiai lángot? — Természetesen. Mindanynyiszor, valahányszor megkérnek rá. Beszélgetésünket Ebben a pillanatban valamennyi tenyér összeverődött. Jó volna folytatni ezt a beszélgetést — gondoltam — Maria Muszkuriuval négy év múlva Moszkvában. Csak én érjem meg! Szombathy István Cigy szalad az idő! Lassan harmadik hete küldözgetjük ha,a nyilvános leveleinket az olimpia városából. Ennyi idő alatt persze megismeri az ember ideiglenes tartózkodási helyét. Már amennyire ... A minap például idős néni kérdezte tőlem a metrón, nem tudom-e, hogy hányadik megálló a Jarry? „Jó, hát ahhoz a következőnél át kell szállni...” — vágtam rá kissé izgatottan, minthogy már nagyon közel volt a Montigny tér, az átszállóhely, mi pedig a zsúfolt kocsi két ajtaja között álltunk a tömegben, szardinia-szorosan. Csak akkor ölött fel bennem, hogy hiszen én egy számomra új kontinensen, új ország ismeretlen városában játszom az idegenvezetőt... De az az igazság, hogy megszoktuk Montrealt, megszoktuk színeit, hétköznapi látványát, sugárútjainak kapcsolódását, összefüggését és különösen a metrót, amely nélkül a versenyeket megelőző időszakban ugyancsak nehezen boldogultunk volna: a város minden zugában és távoli sarkában elhelyezett edzőhelyekhez mindig a metró visz legközelebb. Megszólítunk néhány különös jelenséget is. Azt például, hogy a déli ebédszünetben megtelnek a parkok, jó időben nemcsak sütkéreznek, vagy levegőznek a gyepen a montrealiak, hanem nagyokat alszanak. Megszoktuk azt is, hogy itt sem ismeretlen fogalom a csúcsforgalom. Azért, amikor a játékok megkezdődtek, ezen, mármint a közlekedés kérdésén, megakadtunk kissé. A St. Michel Aréna, a súlyemelők olimpiai otthona felé járó 193-as busz végállomásán nemegyszer százával állnak a várakozók, s a végre megérkező kocsik azonnal zsúfolásig telnek. Ha valaki lemarad egyről, jó tíz percet várhat az újabbra. Igaz, hogy arra már bizonyosan feljut, mert a montrealiak a megállóban sorban állnak, rendszerint egyes oszlopban — és nincs tülekedés. Legfeljebb a verseny elejét kési le, ha nem jó előre vág neki az útnak, hiszen a járatsűrítés fogalmát az olimpa sem ismertette meg a rendező várossal. csak egy vonás nem juthat el a megszokás közömbösségéig ma Montreal arcából, ez a közrekapott, nagyszerű és feltárhatatlan vonás — maga az olimpia! Nap nap után megújuló, felszínre bukkanó alakjai és helyzetei — mondhatjuk — túltesznek a város minden sajátosságán. A sport, ez a földrajzilag meghatározhatatlan külön világ, most is felülmúl minden elképzelhető élményt. Tragikomikumával nekem az iráni ökölvívó Szajid Basiri esete kívánkozik a különös élmények élére. Gedó hálhorga után kiszámolták. A „tízet ” már lábon állva élte át és amikor meghallotta, két karját magasba lendítette, s örömtáncba kezdett a szorító közepén. Pillanatnyi bódulatában szegényke talán azt „álmodta”, hogy ő küldte padlóra az ellenfelét. S amikor a közönség dermedt csendjéből rájött tévedésére, még egyszer körülnézett, aztán lehajtott fejjel elindult a szorító sarkába ... Régen hallottam már olyan hatalmas tapsot, mint amilyet Basiri kapott, amikor a ringből távozva meghajolt a közönség felé. Az együttérzés és a vígasztalás tapsa volt ez. Kissé talán a biztatásé is, sőt, az elismerésé a minden idegszálával küzdő, a győzelem nagy céljáért harcoló emberrel, szemben. A közönség lélektanához tartozik az is, hogy a gyengéket veszi pártfogásba, s ez nem csupán a montreali nézők tulajdonsága. A példa ugyan idevalósi... A súlyemelőversenyeken, minden nagy teljesítmény láttán, taps és éljenzés, elismerő kiáltás keveredik ünneplő zajjá. Hanem a sikertelen gyakorlatok után még nagyobb a taps, de ünnepélyesen egyszólamú, tisztán csengő, hogy aztán épp oly harsány éljenzésbe csapjon át, amikor a versenyzőnek például harmadszorra végre sikerül elérnie a kezdősúlyát. Mintha a legújabb világcsúcsot állította volna fel az illető. A légsúlyú viadalon akadt tapsolnivalójuk a montrealiaknak... Már a 100 kilónál járt a szakítás versenye, s ezen a súlyon többen is megszenvedtek, így a jól ismert osztrák Pittner például kiesett, amikor Yves Carignan, a kanadai versenyző még mindig nem kapcsolódott be a küzdelembe. Mi csak néztünk egymásra, hogyhogy nem hallottunk eddig erről a 24 éves fiúról, aki — ezek szerint — nem is akármilyen teljesítményt akar elérni? A 102,5 kilónál végre jelentkezett. Persze viharos taps... (Tj háromszor futott neki a súlynak, amelyet egyszer sem tudott jószerivel a térdénél magasabbra felhúzni. De mindhárom alkalommal a fejéhez kapott, tenyerébe rejtette hitetlenkedő, sopánkodó arcát, majd öklével az eget fenyegette. A közönség tombolva ünnepelte. Nem tudni ugyan pontosan, hogy mit: a bátor vállalkozást, Carignan kanadai voltát, esetleg indulatait? Vagy éppen a színjátékot? Mert van az is és nem is baj, hogy van, mert utolérhetetlenül színesíti az olimpiát, összekapcsolva a küzdelmeket és a játékot. Az ember éppen ezért a tarkaságért a világcsúcsoktól és mérkőzésdrámáktól az emberi gyarlóságokig mindent magába foglaló játékért szorong a metrón, szidja a 193-ast és várja a reggelt — pedig az a késő éjszakába nyúló versenyek után úgyis mindig hamar jön. De sebaj, legfeljebb ebédidőben alszunk egyet, valamelyik park közepén! Szekeres István Montreali levél A közlekedésről, a taps lélektanáról és egy légsúlyú színjátékról Olimpiai tarka-barka Besurrant a bajnok Már Comaneci-legendák is vannak... A románok bájos, de igencsak pici és zsenge korú olimpiai bajnokát, Nadia Comanecit — az egyik legenda szerint — csaknem elzavarták az olimpiai falu kapujából. Az őrség minden handabandázása ellenére újra és újra megpróbált hazajutni, már-már be is surrant volna, ám a zord szigor „Megállj!”-t parancsolt. És ekkor tört el a mécses ... Persze, az ilyen történetek csak heppienddel végződhetnek. Végül jött valaki, aki a pityergő kislányban felismerte a tornasport nagy csillagát, s Nadia immár hazasétálhatott. A történet dramaturgiájához tartozik az őr bácsi dörmögése is: —■ Ki hitte volna?!... Táncteremből a szorítóba Az Egyesült Államok olimpiai ökölvívó küldöttségének egyetlen fehér bőrű, kék szemű és természetesen szőke hajú versenyzője, a 19 éves Charles Walker önmagáról terjeszt legendákat. — Az úgy kezdődött — meséli gyakorta —, hogy ötéves koromban táncolni kezdtem, mert förtelmesen gacsos lábam volt, s szerettem volna, ha valamiképpen eltűnne a csúfságom. Az eredmény mindössze annyi lett, hogy ettől kezdve megkaptam a „Balett-tündér” becenevet, amire érthetően dühbe gurultam. Elkezdtem hát bokszolni is, hogy kellőképpen cipóra tudjak verni mindenkit, aki bánt... A többit ugye értik? Most is táncolok, de már a szorítóban... És ütök is!... — Hogyan folytatódik ez a megható történet? — Kotnyeleskedett valaki, tisztelvén Mr. Walker ökleit. — Hogyan? Ad egy: megnyerem az olimpiai bajnokságot, ad kettő, mivel az arcom szép maradt, mert engem senki sem tud megütni, a táncterem és a szorító után a színpad következik. Csak még azt nem döntöttem el, hogy sztepptáncos legyek-e vagy színész ... Esetleg filmszínész __ Sikerhőmérő — Tudják-e, hogy melyek az olimpiai játékok legnépszerűbb versenyei? — No, mondja már! — Amelyekre a jegyüzérek a legdrágábban tudják jegyeiket eladni! Eme ellesett párbeszéd „poénját” nem nyugtázta mosoly, hiszen a Nagy Játékok sikerhőmérőjévé valóban a feketepiac vált, így már az is boldog lehet, aki az úszódöntőkre négy-ötszörös árért jegyet szerezhet. Váratlan fordulat Nyilvánosságra hozták az első adatokat a XXI. Nyári Olimpiai Játékok látogatottságáról. Ezek szerint vasárnap és hétfőn összesen 992 571 fizető nézője volt a különböző versenyeknek. Az igazság az, hogy 1972-ben, Münchenben többen szurkoltak az első két napi viadalokon. De még ennél is meglepőbb, hogy a legtöbb szurkolója a kanadaiak számára „érdektelennek” tartott labdarúgásnak volt. A „foci” a tornát, az úszást és a kosárlabdázást előzte meg. Ez bizony váratlan fordulat. Avagy a stadionokba több néző fér be, mint a csarnokokba?! Ki tudja ellenőrizni ? — Engem nem győzött volna le senki Montrealban!... Aki ezt mondta: Akii-Bua, a 400 m-es gátfutás müncheni olimpiai bajnoka. Persze, ki tudja ellenőrizni, hogy vallóban így lett volna? Az ugandai sportolók ugyanis hazautaztak. Cselgáncssláger Az olimpiai cselgáncstorna már a kezdet kezdetén igazi sportcsemegét kínál. A múlt esztendő nehézsúlyú világbajnoka — a japán Endo — a VB-ezüstérmessel, azaz a szovjet Novikovval mérkőzik. Nagyszerű viadal lesz, az biztos, örülnek a szurkolók. Csak a versenyzők nem. Mert a vesztes, még ha mindenüi mást megver is, már csak bronzérmes lehet. A sorsolás, sajnos, nem ismer esélyeket, így aztán olykor igazságtalan. Aki nem akarja, hogy mutogassák Elismerésre méltó komolysággal nyilatkozott az Egyesült Államok egyik kiváló középtávfutója, a 800 m-es síkfutásban aranyéremre esélyes Rick Wohlhuter. — Persze, hogy szeretnék győzni! — mondta. — De mindennél jobban szeretnék embernek maradni. Még rágondolni is borzalmas, hogy olimpiai bajnokként koktélpartiról koktélpartira járjak és mutogassanak ... Erre akkor sem leszek kapható, ha netán az aranyérem az enyém lenne... Fizikoterápia, fog■ csonttörés, vakbél... Baj van az atlétákkal. Pontosabban: sok atlétával van baj. Az orvosi statisztikák szerint az olimpia versenyein induló atléták közül naponta 350-en keresik fel az olimpiai falu klinikáját. Igaz, a legtöbben csupán fizikoterápiás kezelést kérnek és vagy százan csak orvosi konzultációra jelentkeznek ... összesen négyen azonban már kidőltek a csatasorból: ketten csonttöréssel, ketten vakbélműtét miatt... És naponta húsz atléta foga fáj! Lehet, hogy a győzelemre?! Mozi Az olimpiai falu legnépszerűbb létesítményei közé a filmszínházat sorolják, azaz a falu moziját. Oly sok versenyzőt vonz, hogy időnként már-már dulakodássá fajul a filmkedvelők szenvedélye. A vezetőség most úgy döntött, hogy oda is rendezőket vezényel ki. Lehet, hogy ők a rendcsinálás helyett ugyancsak „mozit” néznek? Persze, nem azt, ami a filmvásznon pereg. Néhány szám — ha igazak . Az olimpia rendezői — a különböző cégek segítségével — összesen 1200 gépkocsit állítottak a versenyek és versenyzők, azaz az olimpia egészének szolgálatába. Az 1200 gépkocsi eddig 200 közlekedési baleset szenvedő részese vagy okozója volt. A hivatalos magyarázat: fáradtak a gépkocsivezetők. 4- 28 ezer darab tojás naponta! Az olimpiai falu konyhájának tájékoztatása szerint ennyi a bentlakók tojásfogyasztása. 4- Tojásból 28 ezer a szexvizsgálatból eddig összesen 1200! És ami megnyugtató: a nők valóban nők! Valamenynyien. 4- 10,8 millió dollárt hozott a kanadai államháztartásnak — pontosabban az olimpia szervező bizottságának — az olimpiai emlékérmek, illetve az alkalmi bélyegek kibocsátása. A tájékoztatást a kanadai szövetségi pénzügyminiszter adta. NÉPSPORT 5