Népsport, 1981. június (37. évfolyam, 128-152. szám)
1981-06-27 / 150. szám
XXXVII. 150. ♦ 1981. június 27. _________________________________________________NÉPSPORT 3 LABDARÚGÁS ____________ A 7/c. pont csapdája Joseph Heller világhírű regényének főhőse, Yossarian kapitány legjobb tudomásunk szerint soha nem foglalkozott labdarúgással, sem mint játékos, sem mint játékvezető. Őt alighanem teljes mértékben lekötötte a 22-es csapdája elleni hadakozás, amely kimondta: az a katona, aki őrült, azt le kell szerelni. Csakhogy ezt az illetőnek előzőleg kérvényeznie kell. Márpedig aki ezt teszi, az nem lehet őrült — és így le sem szerelhető —, hiszen pontosan fel tudta mérni a reá leselkedő értelmetlen veszélyt... Ha viszont egészséges, akkor természetesen részt kell vennie a harcokban, tehát nem lehet leszerelni. A kör bezárult... Joggal vetődik fel az olvasóban a kérdés: ez eddig rendben van, de hogy kerül manapság a csizma, bocsánat, a csapda az asztalra, méginkább a futballpályára? Sajnos, a magyarázat túlságosan is egyszerű. Történt nemrégiben Budapesten, hogy egy serdülő bajnoki labdarúgó-mérkőzés bírája nem jelent meg vasárnap délelőtt a számára kijelölt színhelyen. A gyerekek és edzőik türelemmel vártak, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy eme ténykedésüknek semmi értelme, megpróbáltak szükségjátékvezetőt felkérni a bajnoki cím sorsát nagy mértékben befolyásoló rangadó levezetésére. Először az ugyanerre a pályára kiküldött, ugyanezen két klub serdülő harmadik csapatainak összecsapására jelölt játékvezetőt próbálták megnyerni az ügy érdekében. Ám az illető mereven elzárkózott, mondván, őt a harmadik garnitúrák küzdelmére küldték, nem pedig a legjobbakéra. Az már fel sem merült a síp jelenlevő gazdájában, hogy a józan ész logikája szerint (no, meg az előírások értelmében) neki valójában kutyakötelessége lenne az első csapatok viadalát irányítani... Az események ismeretében az pedig végképp túl szép lett volna, ha mondjuk a két találkozót egymás után próbálta volna meg, a két ellenfél legnagyobb örömére, levezetni... Ha nem, hát nem, gondolták a játszani, egymással mindenképpen megküzdeni szándékozó gyerekek szakvezetői. Fellélegeztek, amikor a pálya korlátjának támaszkodva felfedezték a BLSZ utánpótlás-válogatottjának edzőjét, aki eredetileg a legtehetségesebbek játékát ment ki megfigyelni, mivelhogy akkor éppen össze kellett állítania a serdülő válogatottat. A gyerekek boldogan melegítettek, közben azon morfondírozva, most aztán megmutatják jó közelről az edző bácsinak, mit is tudnak. Főhet majd a feje, kit is hagyjon ki közülük a keretből! Nem mutathatták meg. Ugyanis a szakvezető elhárította magától a síp kézbevételét azzal, hogy vajon mit szólnának (!) azok a gyerekek egy esetleges téves ítéletéhez, akikkel négy nap múlva együtt kell készülnie... És ekkor a két csapat vezetői elkövették az esetükben elkövethető legsúlyosabb hibát! Játszani akartak a kijelölt bíró irányítása mellett. Megállapodtak, másnap együttesen kérik majd a szövetséget, hogy újabb időpontban (ezt is rögzítették) szeretnék lejátszani a sorsdöntő találkozót, pártatlan játékvezető közreműködésével. Tették mindezt (illetve nem játszottak bíró nélkül) annak ellenére, hogy jól ismerték a BLSZ versenykiírásának 7 c. pontját, mely kimondja: „A Budapest-bajnokság valamennyi mérkőzését a játékvezető meg nem jelenése esetében is kötelesek az egyesületek bajnoki jelleggel lejátszani, szükségjátékvezető közreműködésével. Ha a két fél nem egyezik meg a szükségjátékvezető személyében, és ezért a meccs elmarad, mindkét felet vétkesnek kell tekinteni. Ilyen esetben a mérkőzést lejátszottnak tekintjük azzal, hogy egyik fél sem kap pontot. Ha csak az egyik fél nem egyezik meg a szükség játékvezető személyében, úgy azt el kell marasztalni, és a másik fél javára kell ítélni a mérkőzés két pontját.Hát itt van az a bizonyos csapda, a 7/c. pont csapdája, méghozzá a javából! Attól most tekintsünk el, hogy azon morfondírozzunk: miként lehetséges, hogy a versenykiírás nem veszi figyelembe az OTSH és az MLSZ rendelkezését, amelynek 109. és 113. paragrafusa egyértelműen leszögezi: „Ha a kiküldött játékvezető nem jelenik meg, akkor a mérkőző sportkörök szükségjátékvezetői kérhetnek fel.” Ugyanez a rendelkezés másutt: „A mérkőző csapatok 30 percig kötelesek várni a játékvezetőre. A várakozási idő elteltével nem kötelesek a mérkőzést lejátszani.” Vagy nézzük az idézett versenykiírás második mondatát. A BLSZ szerint akárki lehet szükség játékvezető, tehát az egyik csapat edzője, gyúrója, szertárosa, portása, de ha úgy tetszik, lehet az egy tökmagárus, éppen ráérő taxisofőr, teljesen mindegy, csak legyen valaki. Ebben pedig meg kell egyezniük a csapatoknak, mert ha nem... Tessék elképzelni egy rangadót, amelyet, mondjuk, a hazai együttes edzője vezet... Ugye, milyen nevetséges még a gondolata is az egésznek?... Továbbmenve: vajon melyik idegenben játszó csapat egyezhet bele abba, hogy eleve ilyen hátránnyal kelljen pályára lépnie? A szövetségben ezt úgy indokolták, ha nincs bíró, vezessék csak az edzők le a meccset. Legalább megtudják, milyen érzés, amikor ők végig szidják a valódi játékvezetőket a kispadról... Furcsa helyzet: egyesületeket köteleznek arra, hogy ha rajtuk kívül álló okok miatt — ilyen például a játékvezető meg nem jelenése — nem tudnak játszani, mégis „bajnoki jelleggel” versengjenek? ... Talán egy edző, vagy más, játékvezetői képesítéssel egyáltalán nem rendelkező „bíró” adja majd meg az ilyen találkozók bajnoki jellegét?... Ezt senki nem gondolhatja komolyan! Az igazi csapda azonban nem is itt rejlik! Hanem sokkal inkább ott, hogy a BLSZ ennek a szabálypontnak a megalkotásakor egyszer és mindenkorra elhárította magától az ilyen jellegű gondokat! Vagyis, mint esetünkben is, bár a bíróküldés kizárólag a szövetség gondja és felelőssége, ha nincs játékvezető, ezért csak a vétlen csapat (ok) bűnhődhetnek ... Fura szemlélet. És hihetetlenül káros! Mert hogy milyen gondolatok rajzanak azoknak a tizenéveseknek a fejében egy ilyen, játék nélkül elvesztett két pont kapcsán, azt nem lehet nehéz kitalálni... Az érintett két csapat ifjú játékosaiba az eset óta nemigen lehet lelket verni. Döbbenten állnak a velük történt eset előtt. Sehogy sem tudják megérteni, miként lehet bűnhődni egy el nem követett vétség miatt. És ha azt is tudnák, hogy az illető játékvezető, aki hivatott lett volna az ő mérkőzésüket levezetni, megbetegedését még pénteken jelezte a szövetségnek, ahol az illetékeseknek így módjuk lett volna intézkedni az ügyben vasárnapig ... De akik saját bevallásuk szerint sem tették. Elvégre őket védi a 7/c. pont. Vagyis a csapatoknak játszaniuk kellett volna mindenképp. Nem játszottak, így mindketten szegényebbek lettek két ponttal. Tudjuk, hogy az ominózus szabálypontot úgy nyolc-tíz évvel ezelőtt alkották, az akkori, igencsak játékvezető-ínséges időszakban. Amikor a legfontosabb szempont csakis az lehetett, hogy „bíróhiány” miatt lehetőleg ne maradjanak el mérkőzések. Azóta azonban változott a helyzet, és ha még közel sem mondható ugyan ideálisnak manapság Budapesten a játékvezető-ellátottság, azért úgy hisszük, a szakállas, elavult, a hétköznapok gyakorlatát figyelmen kívül hagyó szabályokat — csakúgy, mint az élet minden területén — a futball világában is rendkívül üdvös lenne felülvizsgálni, a ma követelményeihez igazítani. Hogy például a 7/c. pont ne rejtsen csapdát magában... Zsiday István . Szendrei eltávozott Pénteken délelőtt elköltözött Nyíregyházáról Szendrei József, az együttes kapusa. Az úticél: Budapest. Tudósítónk az indulás előtt beszélt a játékossal. Szendrei elmondta, hogy szándéka megmásíthatatlan, annak ellenére, hogy szerződése Nyíregyházához köti, távozik a nyírségi városból, s az Újpesti Dózsához megy. Az üggyel kapcsolatban Czakó István, az egyesület elnöke úgy nyilatkozott, hogy Szendreit nem adják ki. A piros-kékek szeretnék leigazolni Bálint dr.-t és Bugyikot, a Hódmezővásárhely két kiválóságát.. * A labdarúgó-szakosztály elmúlt idénybeli teljesítményét értékelte pénteki ülésén a Nyíregyházi Vasutas Spartacus SC elnöksége. A testület megállapította, hogy a csapat tagjai és szakvezetői túlteljesítették az elvárásokat és a megfelelő szakmai, erkölcsi háttér kialakításával eleget tettek a célkitűzéseknek. Az elnökség döntött a vezető edző személyéről. Eszerint július 12-től az együttes szakmai felkészítését Papp László végzi, aki korábban a Békéscsabai Utezó Spartacus pályaedzője volt, legutóbb pedig a Szarvas NB I-es csapatának vezető edzőjeként tevékenykedett. A nyíregyházi születésű szakember munkáját továbbra is Eszenyi Dénes és Szakács László segíti. Az elnökség saját kérésére felmentette a labdarúgó-szakosztály elnöki tisztsége alól Nemes Sándort Az MVLSC labdarúgószakosztályának új elnöke Szendrei István lett. Azt is nyilvánosságra hozták, hogy az NB I-es csapat 20-as keretéből Váradi Ottó és Lukács Zoltán játékára a továbbiakban nem tartanak igényt. Gazdag program A Volán labdarúgócsapatában jelentős személyi változások történnek. Martos külföldre megy. Seres bevonul. Benes és Csider a 22-es Volánba távozik. Új játékosok is jönnek. Közéjük tartozik Kramer, aki megjárta már az MTK-VM-et is. Kotul, aki régebben játszott már a 22-es Volánban is, Varga, a BVSC ifjúsági válogatott kapusa, Farkas, a Leninváros volt szélsője, valamint a Bp. Honvédot is megjárt Szeibert és Nyúl , Grosics Gyula egyesületi elnök szerint valamennyien olyan tehetséges fiatalok, akik joggal pályáznak a csapatba kerülésre. Ide sorolható még a 22-es Volán középhátvédje, Kürtösi is. Kialakult már a csapat felkészülési programja is. Július 17-én Svédországban szerepelnek, mégpedig három mérkőzésen. Augusztus elején a Dynamo Berlin látogat el a Czabán Samu térre, majd Spanyolországba megy a Volán, Zaragozába, ahol nemzetközi tornán vesz részt. ERETEKKEL BUDAPESTEN (ÉZ EGY „KIRÁLY” MANCHESTERBŐL „... Keegan csodálatos játékos. Majdnem olyan jó, mint Denis Law volt hajdanában..(Bill Shankly) Az átkozottul ismerős vörös hajú úr arcán sátáni vigyor, szürke szemének sarkában kajánság ült. Sörénye szinte lángolt. Hátradőlt a szállodai hostess székében , nem zavarta, hogy az az előcsarnok egyetlen pontja, ahol vendég nem trónolhat. Felségesen szórakozott a sajtó és az angol labdarúgók üldözéses csapatversenyén. Mustrálta a bőröndkupacokat, londinereket kerülgető tollforgatók és az interjúk elől fifikásan kitérő sztárok viadalát. Hol láttam ezt a mefisztói fizimiskát? Csak nem ő? Biztosan ő! De ha mégsem? Kínos lenne . . . Észrevette, hogy észrevettem. Röntgenszemei még tanácstalanságomat is érzékelték. Felemelkedett és intett: — Oh, come on... A szokványos, semmitmondó „how do you do” formula helyett egyszeriben mindent elmondott: „Denis Law vagyok." Kézenfekvő módon oszlatta el megmaradt kételyeimet. Aztán — in médiás res — a magyar újságírók munkájáról, megbecsültségéről kezdett tudakozódni. És figyelt! Elraktározta a hallottakat! Ahogyan az újdonságokra érzékenyen rezdülő hírlapírók teszik. Persze, ritka a véletlen, gyakori a szükségszerűség. A vörös úriember ma, 41 évesen a BBC megbecsült futballanalizátora és a Daily Star szakírója. Nem nagy kunszt — mondhatnók. A pályán is sebes észjárása, rövid reakcióideje, csiszolt stílusa, lényeglátóképessége és munkabírása emelte márkás társai fölé. Profi futballistaként letudta — anélkül, hogy észrevette volna — a későbbi életpálya tanoncéveit. Nyúlánk, karcsú alakja elvétve került be a magyar szurkolók látómezejébe. Emlékszünk, hogyne emlékeznénk. 1934-ben kiérdemelte az aranylabdát. De, hogy minő tettek érdemesítették Európa legjobb labdarúgója címére, azt csak sejtjük. Tizenhat esztendős pályafutásából nekünk összesen négy epizód jutott. 1963-ban, amikor — a mezét még világválogatottban is hanyagul, kívül viselő — skót csatár a Wembley-ben gólt lőtt Banks hálójába. 1965-ben, amikor két ízben is csapatkapitányként vezette ki a Manchester Unitedet az FTC elleni VVK-elődöntőre, s végezetül az 1974-es Skócia —Zaire VB-csoportmérkőzés. — Pfuj, az a Zaire-meccs, ne csapja agyon a kedvem . . . Denis arcszíne a hajáéhoz idomult. Vadul a hamutartóba gyömöszölt egy háromnegyedig szívott Rothmanst, rágyújtott egy másikra. Csapkodott, háborgott. — Első és egyben utolsó VB-mérkőzésem után a hazai sajtó kikezdte Willie Ormond kapitányt. Állítólag ajándékba adta nekem a szereplést. Skócia kiesése miatt kutatták a bűnbakot. Aggastyánnak tituláltak, és pedzeni kezdték nyugdíjazásomat. Pedig 34 évesen még feszültem az energiától. De ha így állunk, akkor „viszlát”. Azóta jótékony célú, vagy bemutatómérkőzésre sem vállalkoztam. Az első és egyetlen szerelemmel veszélyes kacérkodni. Ha egyszer stoplis cipőt húzok, még képes lennék újra edzésbe állni, ötgyerekes családapa létemre... Legyintett és a mozdulattal tovahessentette a lélek sajgását. Elhitette, hogy újra virágzóban a jókedve. Csapongva, egy király egy cigány jelleggel dobálta fel a témákat. Kedvtelve tallózott az emlékek dúsgazdag tárházában. Elém varázsolta az aberdeeni szülői ház verőfényét, szentként tisztelt elhunyt édesanyját, 17 esztendős önmagát, amikor „vészes vérszegénységben szenvedő bankgyakornok” külsejével bemutatkozott a Huddersfield Town együttesében. Elibém vetítette a mai Denist, ahogy a történelem előtti Mercedesét vezeti, vagy amint fehér borral öblíti le a maga készítette báránysültet, amikor a Timest vagy az Observert olvasgatja a kandalló előtt. Ahogy megszállottan kertészkedik. Cseppet sem röstelli gyászkeretes körmeit, hiszen a vérbeli kertész keze sosem patyolat tiszta. Miközben a Neil Diamond és Barbara Streisand zenei stílusáról, Burt Lancester színészi zsenijéről, a golf és squash élvezetéről értekezett, az udvarias bólogatás örve alatt folyvást töprengtem. Hogyan zsugorítható aprócska betűkbe az a magasság, amelyre a játékos Law emelkedett. 55- szörös válogatott. Albany büszke fiai közül csak Kenny Dalglish viselte nálánál többször a nemzeti tizenegy sötétkék mezét, pedig Denis súlyos sérülései miatt évekre kikerült a nemzetközi labdarúgás vérkeringéséből. Harminc gólt ért el a válogatottban ! Ezt feltehetően skót rekord marad egy darabig. 1982 októbere és 1963 novembere között Skócia kilenc egymást követő mérkőzésén 16 (!) gólt szerzett, Pelé és Gerd Müller termékenységével ontva a „találatokat”. Kétszázharminc bajnoki gól ál a rovatában, köztük egy szívettépően fájdalmas, amellyel 1974 májusában a II. ligába taszította hajdani csapatát, a Manchester Unitedet. Azt a klubot, amelyet — az ő szavaival élve — Taskenttől Timbuktuig tisztelnek szerte a világon. Nem feledte el, hogy korábban az Old Trafford közönsége rendszeresen helyéről felállva vastapssal köszöntötte, hogy túltengő szeretetében a „Király” becenevet ragasztotta rá, de 1974-ben már a Manchester City játékosa volt. És tette a kötelességét. Az Uniteddel 1963-ban angol kupát, 1965-ben és 67- ben angol bajnokságot, 1968- ban BEK-et nyert, meghívták az Európa- és Világválogatottba, valamint az angol és olasz ligaválogatottba is. Játékospiaci ára minden klubcserével emelkedett. Ötvenötezer fontért vásárolta meg 1960-ban a City, 100 ezerért a Torino és 116 ezer fontsterlingért csalogatta haza az United. És semmi pénzért sem adta a Reálnak, pedig a távozó Di Stefano őt ajánlotta utódjául. Parádésan szólózó művész volt, de ha a kórus következett, zokszó nélkül elvegyült a kóristák között. Választékos eleganciával futballozott. Csak az aranygombos sétapálca hiányzott a kezéből. Született rövidlátó létére kitűnően észrevette még a féllehetőségeket is. Sokakban mégis inkább a látó-futóbaw maradt meg. A „Király” ugyanis az aprómunkától sem húzódozott, ha csapatát a rakkolással segíthette. A temérdek apró szálon gombolyított diskurzus az észfutball dicsőítésébe torkollt. Denis ménes-mázosság nélkül magasztalta az aranycsapatot, az 1965-ös Ferencvárost, Nyilasi, Törőcsik klasszisát. Majd az ősi ellenfélnek adott egy oldalvágást. — A mai angol élfutballisták sem tudnak a szó igazi értelmében játszani. Ahogyan mi tudtunk. Mutasson köztük egy Greaves, Best, Bobby Charlton formátumú egyéniséget. Persze, mi heti 17 órát is gyakoroltunk olykor... Hirtelen elakadt a szava és csak nézett, nézett előre hajolva. Mutatós ifjú hölgy Libegett végig a Hotel Intercontinental recepciója előtt, bájainak büszke tudatában. Denis legényesen csettintgetett utána. — Elnézést a röpke kitérőért, de az ilyen apró, ártatlan örömöket nem tagadom meg magamtól. Pár másodperc gyönyörködés többet ér egy fiaskó whiskynél. Greaves állandóan elvonókúrára jár. Best is elzüllött odaát Amerikában. Akkor inkább legeltetem a szememet. .. De, mondja, emlékeznek rám a magyar szurkolók? Rám került az emlékezés sora, így Laui-sztorimat megosztottam a gyengébb nem őszinte pártfogójával. Az 1965-ös FTC—MU kupamérkőzésen Denis csapata legjobbjaként viaskodott Albertakkal. A mellettem gubbasztó idős bácsika egyszercsak meglökött: „Hogy hívják a 10-es számú angolt?" Nehezen hitte, hogy a karmester neve kiejtve egyezik a derék négylábú állat magyar megfelelőjével. Eltűnődött, majd nagyot kurjantott. — Gyerekek, törjétek be a „lovat”... Peter Barnes, a West Bromwich szélsője és Bill Taylor, az angol válogatott egyik pályaedzője telepedett le asztalunkhoz. Denis szószeretettel ismertetett össze újdonsült asztaltársainkkal. — Ez a Peter gyerek nem töri össze a labdát. Lát a pályán, pedig angol... Bill? Az egyik legkiválóbb edző. Nem csoda. Skót. Beépítettük Greenwood mellé,Jő, ha mindenütt van egy „téglánk” .... Jó ízűt derült saját mókáján, majd kacsintott, nehogy komolyan vegyem a skót labdarúgás felsőbbrendűségéről elejtett megjegyzéseket. Azért piszkált a kisördög. Nem hagyhattam említés nélkül, milyen harmatgyöngén futballoztak Dalglishék tavaly a Népstadionban. Law homlokán szaladoztak a ráncok, majd bosszúsan félbeszakított: — Na, elmegyek a strandra. Ha a skótokat pocskondiázzák, olyan dühbe gurulok, mint egy esős vasárnap reggelen, amikor nem kertészkedhetem... Felállt, búcsúzóul hátbavert, majd mielőtt bézs színű öltönybe bújtatott elegáns alakja eltűnt volna a szállóvendégek között, viszszafordult, kacsintott és szalutált. Mint régen, ha gólt lőtt. Denis Law, a „Király”. Aki George Best szerint ritka tünemény. Tehetsége mellett még jellemes és ellenállhatatlanul humoros is. Török Péter