Népsport, 1981. június (37. évfolyam, 128-152. szám)

1981-06-27 / 150. szám

XXXVII. 150. ♦ 1981. június 27. _________________________________________________NÉPSPORT 3 LABDARÚGÁS ____________ A 7/c. pont csapdája J­oseph Heller világhírű regényének fő­hőse, Yossarian kapitány legjobb tu­domásunk szerint soha nem foglal­kozott labdarúgással, sem mint játékos, sem mint játékvezető. Őt alighanem teljes mértékben lekötötte a 22-es csapdája elle­ni hadakozás, amely kimondta: az a katona, aki őrült, azt le kell szerelni. Csakhogy ezt az illetőnek előzőleg kérvényeznie kell. Márpedig aki ezt teszi, az nem lehet őrült — és így le sem szerelhető —, hiszen pon­tosan fel tudta mérni a reá leselkedő értel­metlen veszélyt... Ha viszont egészséges, akkor természetesen részt kell vennie a harcokban, tehát nem lehet leszerelni. A kör bezárult... Joggal vetődik fel az olvasóban a kérdés: ez eddig rendben van, de hogy kerül ma­napság a csizma, bocsánat, a csapda az asz­talra, méginkább a futballpályára? Sajnos, a magyarázat túlságosan is egy­szerű. Történt nemrégiben Budapesten, hogy egy serdülő bajnoki labdarúgó-mérkőzés bí­rája nem jelent meg vasárnap délelőtt a számára kijelölt színhelyen. A gyerekek és edzőik türelemmel vártak, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy eme ténykedésük­nek semmi értelme, megpróbáltak szükség­játékvezetőt felkérni a bajnoki cím sor­sát nagy mértékben befolyásoló rangadó le­vezetésére. Először az ugyanerre a pályá­ra kiküldött, ugyanezen két klub serdülő harmadik csapatainak összecsapására jelölt játékvezetőt próbálták megnyerni az ügy érdekében. Ám az illető mereven elzárkó­zott, mondván, őt a harmadik garnitúrák küzdelmére küldték, nem pedig a legjobba­­kéra. Az már fel sem merült a síp jelen­levő gazdájában, hogy a józan ész logikája szerint (no, meg az előírások értelmében) neki valójában kutyakötelessége lenne az el­ső csapatok viadalát irányítani... Az ese­mények ismeretében az pedig végképp túl szép lett volna, ha mondjuk a két találko­zót egymás után próbálta volna meg, a két ellenfél legnagyobb örömére, levezet­ni... H­a nem, hát nem, gondolták a játsza­ni, egymással mindenképpen meg­küzdeni szándékozó gyerekek szak­vezetői. Fellélegeztek, amikor a pálya kor­látjának támaszkodva felfedezték a BLSZ utánpótlás-válogatottjának edzőjét, aki ere­detileg a legtehetségesebbek játékát ment ki megfigyelni, mivelhogy akkor éppen össze kellett állítania a serdülő válogatottat. A gyerekek boldogan melegítettek, köz­ben azon morfondírozva, most aztán meg­mutatják jó közelről az edző bácsinak, mit is tudnak. Főhet majd a feje, kit is hagy­jon ki közülük a keretből! Nem mutathatták meg. Ugyanis a szak­vezető elhárította magától a síp kézbe­vételét azzal, hogy vajon mit szólnának (!) azok a gyerekek egy esetleges téves ítéleté­hez, akikkel négy nap múlva együtt kell készülnie... És ekkor a két csapat vezetői elkövették az esetükben elkövethető legsúlyosabb hi­bát! Játszani akartak a kijelölt bíró irányítása mellett. Megállapodtak, másnap együttesen kérik majd a szövetséget, hogy újabb idő­pontban (ezt is rögzítették) szeretnék leját­szani a sorsdöntő találkozót, pártatlan já­tékvezető közreműködésével. Tették mindezt (illetve nem játszottak bíró nélkül) annak ellenére, hogy jól ismerték a BLSZ ver­senykiírásának 7­ c. pontját, mely kimondja: „A Budapest-bajnokság valamennyi mér­kőzését a játékvezető meg nem jelenése esetében is kötelesek az egyesületek bajnoki jelleggel lejátszani, szükségjátékvezető köz­reműködésével. Ha a két fél nem egyezik meg a szükségjátékvezető személyében, és ezért a meccs elmarad, mindkét felet vét­kesnek kell tekinteni. Ilyen esetben a mér­kőzést lejátszottnak tekintjük azzal, hogy egyik fél sem kap pontot. Ha csak az egyik fél nem egyezik meg a szükség játékvezető személyében, úgy azt el kell marasztalni, és a másik fél javára kell ítélni a mérkőzés két pontját.H­át itt van az a bizonyos csapda, a 7/c. pont csapdája, méghozzá a ja­vából! Attól most tekintsünk el, hogy azon morfondírozzunk: miként lehet­séges, hogy a versenykiírás nem veszi fi­gyelembe az OTSH és az MLSZ rendelke­zését, amelynek 109. és 113. paragrafusa egyértelműen leszögezi: „Ha a kiküldött já­tékvezető nem jelenik meg, akkor a mér­kőző sportkörök szükségjátékvezetői kér­hetnek fel.” Ugyanez a rendelkezés má­sutt: „A mérkőző csapatok 30 percig kötele­sek várni a játékvezetőre. A várakozási idő elteltével nem kötelesek a mérkőzést le­játszani.” Vagy nézzük az idézett versenykiírás má­sodik mondatát. A BLSZ szerint akárki le­het szükség játékvezető, tehát az egyik csa­pat edzője, gyúrója, szertárosa, portása, de ha úgy tetszik, lehet az egy tökmagárus, éppen ráérő taxisofőr, teljesen mindegy, csak legyen valaki. Ebben pedig meg kell egyezniük a csapatoknak, mert ha nem... Tessék elképzelni egy rangadót, amelyet, mondjuk, a hazai együttes edzője vezet... Ugye, milyen nevetséges még a gondolata is az egésznek?... Továbbmenve: vajon melyik idegenben játszó csapat egyezhet be­le abba, hogy eleve ilyen hátránnyal kell­jen pályára lépnie? A szövetségben ezt úgy indokolták, ha nincs bíró, vezessék csak az edzők le a meccset. Legalább megtudják, milyen érzés, amikor ők végig szidják a valódi játékvezetőket a kispadról... Furcsa helyzet: egyesületeket köteleznek arra, hogy ha rajtuk kívül álló okok miatt — ilyen például a játékvezető meg nem jelenése — nem tudnak játszani, mégis „bajnoki jelleggel” versengjenek? ... Talán egy edző, vagy más, játékvezetői képesítés­sel egyáltalán nem rendelkező „bíró” adja majd meg az ilyen találkozók bajnoki jel­legét?... Ezt senki nem gondolhatja komolyan! Az igazi csapda azonban nem is itt rej­lik! Hanem sokkal inkább ott, hogy a BLSZ ennek a szabálypontnak a megalkotásakor egyszer és mindenkorra elhárította magá­tól az ilyen jellegű gondokat! Vagyis, mint esetünkben is, bár a bíróküldés kizárólag a szövetség gondja és felelőssége, ha nincs játékvezető, ezért csak a vétlen csapat (ok) bűnhődhetnek ... Fura szemlélet. És hihetetlenül káros! Mert hogy milyen gondolatok rajzanak azoknak a tizenéveseknek a fejében egy ilyen, játék nélkül elvesztett két pont kap­csán, azt nem lehet nehéz kitalálni... Az érintett két csapat ifjú játékosaiba az eset óta nemigen lehet lelket verni. Döbbenten állnak a velük történt eset előtt. Sehogy sem tudják megérteni, miként lehet bűnhődni egy el nem követett vétség miatt. És ha azt is tudnák, hogy az illető játék­vezető, aki hivatott lett volna az ő mérkő­zésüket levezetni, megbetegedését még pén­teken jelezte a szövetségnek, ahol az illeté­keseknek így módjuk lett volna intézkedni az ügyben vasárnapig ... De akik saját bevallásuk szerint sem tet­ték. Elvégre őket védi a 7/c. pont. Vagyis a csapatoknak játszaniuk kellett volna min­denképp. Nem játszottak, így mindketten szegényebbek lettek két ponttal. T­udjuk, hogy az ominózus szabálypon­tot úgy nyolc-tíz évvel ezelőtt al­kották, az akkori, igencsak játék­vezető-ínséges időszakban. Amikor a leg­fontosabb szempont csakis az lehetett, hogy „bíróhiány” miatt lehetőleg ne maradjanak el mérkőzések. Azóta azonban változott a helyzet, és ha még közel sem mondható ugyan ideálisnak manapság Budapesten a játékvezető-ellátottság, azért úgy hisszük, a szakállas, elavult, a hétköznapok gya­korlatát figyelmen kívül hagyó szabályo­kat — csakúgy, mint az élet minden terü­letén — a futball világában is rendkívül üdvös lenne felülvizsgálni, a ma követel­ményeihez igazítani. Hogy például a 7/c. pont ne rejtsen csap­dát magában... Zsiday István . Szend­rei eltávozott Pénteken délelőtt elköltö­zött Nyíregyházáról Szendrei József, az együttes kapusa. Az úticél: Budapest. Tudósí­tónk az indulás előtt beszélt a játékossal. Szendrei el­mondta, hogy szándéka meg­másíthatatlan, annak ellenére, hogy szerződése Nyíregyhá­zához köti, távozik a nyír­ségi városból, s az Újpesti Dózsához megy. Az üggyel kapcsolatban Czakó István, az egyesület elnöke úgy nyi­latkozott, hogy Szendreit nem adják ki. A piros-kékek szeretnék le­igazolni Bálint dr.-t és Bu­gyikot, a Hódmezővásárhely két kiválóságát.. * A labdarúgó-szakosztály el­múlt idénybeli teljesítmé­nyét értékelte pénteki ülé­sén a Nyíregyházi Vasutas Spartacus SC elnöksége. A testület megállapította, hogy a csapat tagjai és szakveze­tői túlteljesítették az elvá­rásokat és a megfelelő szak­mai, erkölcsi háttér kialakí­tásával eleget tettek a cél­kitűzéseknek. Az elnökség döntött a ve­­zető edző személyéről. Esze­rint július 12-től az együt­tes szakmai felkészítését Papp László végzi, aki ko­rábban a Békéscsabai Utezó Spartacus pályaedzője v­olt, legutóbb pedig a Szarvas NB I-es csapatának vezető edzőjeként tevékenykedett. A nyíregyházi születésű szak­ember munkáját továbbra is E­szenyi Dénes és Szakács László segíti. Az elnökség saját kérésére felmentette a labdarúgó-szakosztály elnö­ki tisztsége alól Nemes Sán­dort Az M­VLSC labdarúgó­­szakosztályának új elnöke Szendrei István lett. Azt is nyilvánosságra hoz­ták, hogy az NB I-es csa­pat 20-as keretéből Váradi Ottó és Lukács Zoltán já­tékára a továbbiakban nem tartanak igényt. Gazdag program A Volán labdarúgócsapatá­­ban jelentős személyi válto­zások történnek. Martos kül­földre megy. Seres bevonul. Benes és Csider a 22-es Vo­lánba távozik. Új játék­os­ok is jönnek. Közéjük tartozik Kramer, aki megjárta már az MTK-VM-et is. Kotul, aki régebben játszott már a 22-es Volánban is, Varga, a BVSC ifjúsági válogatott ka­pusa, Farkas, a Leninváros volt szélsője, valamint a Bp. Honvédot is megjárt Szei­­bert és Nyúl­ , Grosics Gyula egyesületi elnök szerint valamennyien olyan tehetséges fiatalok, akik joggal pályáznak a csa­patba kerülésre. Ide sorol­ható még a 22-es Volán kö­­zéphátvédje, Kürtösi is. Kialakult már a csapat fel­készülési programja is. Jú­lius 17-én Svédországban szerepelnek, mégpedig há­rom mérkőzésen. Augusztus elején a Dynamo Berlin lá­togat el a Czabán Samu tér­re, majd Spanyolországba megy a Volán, Zaragozába, ahol nemzetközi tornán vesz részt. ERETEKKEL­­ BUDAPESTEN (ÉZ EGY „KIRÁLY” MANCHESTERBŐL „... Keegan csodálatos játékos. Majdnem olyan jó, mint Denis Law volt hajdanában..(Bill Shankly) Az átkozottul ismerős vö­rös hajú úr arcán sátáni vi­­gyor, szürke szemének sar­kában kajánság ült. Söré­nye szinte lángolt. Hátra­dőlt a szállodai hostess szé­kében , nem zavarta, hogy az az előcsarnok egyetlen pontja, ahol vendég nem trónolhat. Felségesen szóra­kozott a sajtó és az angol labdarúgók üldözéses csa­patversenyén. Mustrálta a bőröndkupacokat, londinere­ket kerülgető tollforgatók és az interjúk elől fifikásan ki­térő sztárok viadalát. Hol láttam ezt a mefisz­­tói fizimiskát? Csak nem ő? Biztosan ő! De ha mégsem? Kínos lenne . . . Észrevette, hogy észrevet­tem. Röntgenszemei még ta­nácstalanságomat is érzékel­ték. Felemelkedett és in­tett: — Oh, come on... A szokványos, semmit­mondó „how do you do” formula helyett egyszeriben mindent elmondott: „Denis Law vagyok." Kézenfekvő módon oszlat­ta el megmaradt kételyei­met. Aztán — in médiás res — a magyar újságírók munkájáról, megbecsültségé­ről kezdett tudakozódni. És figyelt! Elraktározta a hal­lottakat! Ahogyan az új­donságokra érzékenyen rez­­dülő hírlapírók teszik. Per­sze, ritka a véletlen, gya­kori a szükségszerűség. A vörös úriember ma, 41 éve­sen a BBC megbecsült fut­­ballanalizátora és a Daily Star szakírója. Nem nagy kunszt — mondhatnók. A pályán is sebes észjárása, rövid reakcióideje, csiszolt stílusa, lényeglátóképessége és munkabírása emelte már­kás társai fölé. Profi fut­ballistaként letudta — anél­kül, hogy észrevette volna — a későbbi életpálya ta­­noncéveit. Nyúlánk, karcsú alakja el­vétve került be a magyar szurkolók látómezejébe. Em­lékszünk, hogyne emlékez­nénk. 1934-ben kiérdemelte az aranylabdát. De, hogy minő tettek érdemesítették Európa legjobb labdarúgója címére, azt csak sejtjük. Ti­zenhat esztendős pályafutá­sából nekünk összesen négy epizód jutott. 1963-ban, ami­kor — a mezét még világ­válogatottban is hanyagul, kívül viselő — skót csatár a Wembley-ben gólt lőtt Banks hálójába. 1965-ben, amikor két ízben is csapat­­kapitányként vezette ki a Manchester Unitedet az FTC elleni VVK-elődöntőre, s végezetül az 1974-es Skócia —Zaire VB-csoportmérkőzés. — Pfuj, az a Zaire-meccs, ne csapja agyon a ked­vem . . . Denis arcszíne a hajáéhoz idomult. Vadul a hamutar­tóba gyömöszölt egy három­negyedig szívott Rothmanst, rágyújtott egy másikra. Csapkodott, háborgott. — Első és egyben utolsó VB-mérkőzésem után a ha­zai sajtó kikezdte Willie Or­mond kapitányt. Állítólag ajándékba adta nekem a szereplést. Skócia kiesése miatt kutatták a bűnbakot. Aggastyánnak tituláltak, és pedzeni kezdték nyugdíjazá­somat. Pedig 34 évesen még feszültem az energiától. De ha így állunk, akkor „visz­lát”. Azóta jótékony célú, vagy bemutatómérkőzésre sem vállalkoztam. Az első és egyetlen szerelemmel ve­szélyes kacérkodni. Ha egy­szer stoplis cipőt húzok, még képes lennék újra ed­zésbe állni, ötgyerekes csa­ládapa létemre... Legyintett és a mozdulat­tal tovahessentette a lélek sajgását. Elhitette, hogy új­ra virágzóban a jókedve. Csapongva, egy király­­ egy cigány jelleggel dobálta fel a témákat. Kedvtelve tallózott az emlékek dús­gazdag tárházában. Elém va­rázsolta az aberdeeni szü­lői ház verőfényét, szent­ként tisztelt elhunyt édes­anyját, 17 esztendős önma­gát, amikor „vészes vérsze­génységben szenvedő bank­gyakornok” külsejével be­mutatkozott a Huddersfield Town együttesében. Elibém vetítette a mai Denist, ahogy a történelem előtti Merce­desét vezeti, vagy amint fe­hér borral öblíti le a ma­ga készítette báránysültet, amikor a Timest vagy az Observert olvasgatja a kan­dalló előtt. Ahogy megszál­lottan kertészkedik. Cseppet sem röstelli gyászkeretes körmeit, hiszen a vérbeli kertész keze sosem patyo­lat tiszta. Miközben a Neil Dia­mond és Barbara Streisand zenei stílusáról, Burt Lan­­cester színészi zsenijéről, a golf és squash élvezetéről értekezett, az udvarias bó­­logatás örve alatt folyvást töprengtem. Hogyan zsugo­rítható aprócska betűkbe az a magasság, amelyre a já­tékos Law emelkedett. 55- szörös válogatott. Albany büszke fiai közül csak Ken­ny Dalglish viselte nálánál többször a nemzeti tizenegy sötétkék mezét, pedig Denis súlyos sérülései miatt évek­re kikerült a nemzetközi labdarúgás vérkeringéséből. Harminc gólt ért el a vá­logatottban ! Ezt feltehetően skót rekord marad egy da­rabig. 1982 októbere és 1963 novembere között Skó­cia kilenc egymást követő mérkőzésén 16 (!) gólt szer­zett, Pelé és Gerd Müller termékenységével ontva a „találatokat”. Kétszázhar­minc bajnoki gól ál a ro­vatában, köztük egy szívet­­tépően fájdalmas, amellyel 1974 májusában a II. ligá­ba taszította hajdani csapa­tát, a Manchester Unitedet. Azt a klubot, amelyet — az ő szavaival élve — Taskent­­től Timbuktuig tisztelnek szerte a világon. Nem fe­ledte el, hogy korábban az Old Trafford közönsége rendszeresen helyéről feláll­va vastapssal köszöntötte, hogy túltengő szeretetében a „Király” becenevet ragasz­totta rá, de 1974-ben már a Manchester City játékosa volt. És tette a kötelessé­gét. Az Uniteddel 1963-ban an­gol kupát, 1965-ben és 67- ben angol bajnokságot, 1968- ban BEK-et nyert, meghív­ták az Európa- és Világvá­logatottba, valamint az an­gol és olasz ligaválogatottba is. Játékospiaci ára minden klubcserével emelkedett. Öt­venötezer fontért vásárolta meg 1960-ban a City, 100 ezerért a Torino és 116 ezer fontsterlingért csalogatta ha­za az United. És semmi pén­zért sem adta a Reálnak, pe­dig a távozó Di Stefano őt ajánlotta utódjául. Parádésan szólózó művész volt, de ha a kórus következett, zokszó nélkül elvegyült a kóristák között. Választékos elegan­ciával futballozott. Csak az aranygombos sétapálca hiányzott a kezéből. Szüle­tett rövidlátó létére kitű­nően észrevette még a fél­lehetőségeket is. Sokakban mégis inkább a látó-futó­baw maradt meg. A „Ki­rály” ugyanis az aprómun­kától sem húzódozott, ha csapatát a rakkolással segít­hette. A temérdek apró szálon gombolyított diskurzus az észfutball dicsőítésébe tor­kollt. Denis ménes-mázosság nélkül magasztalta az arany­csapatot, az 1965-ös Ferenc­várost, Nyilasi, Törőcsik klasszisát. Majd az ősi el­lenfélnek adott egy oldal­vágást. — A mai angol élfutbal­listák sem tudnak a szó igazi értelmében játszani. Ahogyan mi tudtunk. Mu­tasson köztük egy Greaves, Best, Bobby Charlton for­mátumú egyéniséget. Persze, mi heti 17 órát is gyakorol­tunk olykor... Hirtelen elakadt a szava és csak nézett, nézett előre hajolva. Mutatós ifjú hölgy Libegett végig a Hotel In­tercontinental recepciója előtt, bájainak büszke tuda­tában. Denis legényesen csettintgetett utána. — Elnézést a röpke kité­rőért, de az ilyen apró, ár­tatlan örömöket nem taga­dom meg magamtól. Pár másodperc gyönyörködés töb­bet ér egy fiaskó whisky­­nél. Greaves állandóan el­vonókúrára jár. Best is el­­züllött odaát Amerikában. Akkor inkább legeltetem a szememet. .. De, mondja, emlékeznek rám a magyar szurkolók? Rám került az emlékezés sora, így Laui-sztorimat megosztottam a gyengébb nem őszinte pártfogójával. Az 1965-ös FTC—MU kupa­­mérkőzésen Denis csapata legjobbjaként viaskodott Al­bertakkal. A mellettem gubbasztó idős bácsika egy­­szercsak meglökött: „Hogy hívják a 10-es számú an­golt?" Nehezen hitte, hogy a karmester neve kiejtve egyezik a derék négylábú állat magyar megfelelőjé­vel. Eltűnődött, majd na­gyot kurjantott. — Gyerekek, törjétek be a „lovat”... Peter Barnes, a West Bromwich szélsője és Bill Taylor, az angol válogatott egyik pályaedzője telepedett le asztalunkhoz. Denis szó­­szeretettel ismertetett össze újdonsült asztaltársainkkal. — Ez a Peter gyerek nem töri össze a labdát. Lát a pályán, pedig angol... Bill? Az egyik legkiválóbb edző. Nem csoda. Skót. Beépítet­tük Greenwood mellé,­­Jő, ha mindenütt van egy „tég­lánk” .... Jó ízűt derült saját mó­káján, majd kacsintott, ne­hogy komolyan vegyem a skót labdarúgás felsőbbren­dűségéről elejtett megjegy­zéseket. Azért piszkált a kisördög. Nem hagyhattam említés nélkül, milyen har­matgyöngén futballoztak Dalglishék tavaly a Nép­stadionban. Law homlokán szaladoztak a ráncok, majd bosszúsan félbeszakított: — Na, elmegyek a strand­ra. Ha a skótokat pocskon­diázzák, olyan dühbe guru­lok, mint egy esős vasár­nap reggelen, amikor nem kertészkedhetem... Felállt, búcsúzóul hátba­­vert, majd mielőtt bézs szí­nű öltönybe bújtatott ele­gáns alakja eltűnt volna a szállóvendégek között, visz­­szafordult, kacsintott és sza­lutált. Mint régen, ha gólt lőtt. Denis Law, a „Király”. Aki George Best szerint ritka tünemény. Tehetsége mellett még jellemes és el­­lenállhatatlanul humoros is. Török Péter

Next