Nemzeti Sport, 1990. december (1. évfolyam, 259-285. szám)
1990-12-15 / 273. szám
I. 273. ♦ 1990. december 15. Néhány napja a budapesti Rákóczi úton megnyitotta kapuit az első magyar bingo szalon. A világszerte hihetetlenül népszerű szerencsejáték bevezetésével hosszú hónapok óta foglalkozik a Sportegyesületek Szövetsége, elképzelése szerint a játékból származó haszon hozzájárulhatott volna a sportegyesületek életben maradásához. Az első bingós szalon azonban egy kft. tulajdona. A versenyben a „sportegyesületek” már csak a második helyen végezhetnek ... A szeles, de mégis kipufogó bűztől terhes Rákóczi útról jólesik behúzódni a fényes épületbe. Rövid folyosóról nyílik a bingo terem üvegajtaja. Merő véletlen, az ajtóban ismerős áll. Zakójának mellén kis tábla: „Ballai Zoltán — Bizt. felügyelő”. Hát ide került Zoli, a maga idejének kitűnő kajakversenyzője. Sohasem volt a legjobb, de talán a legerősebb volt A fekete szövet alól most is felsejlenek karjának, vállaznak izomtömegei. Néhány hete még gyerekeket oktatott a sportágra, most pedig ... „Az egyik feladatunk — mutat a mellette álló rendőrre — épp az, hogy kiszűrjük azokat, akik nem valók a terembe. Gyerekeket, illuminált állapotban lévőket.” Hogy Zoli miért áll most napi tizenkét órán át az ajtóban, az is egy szelet Magyarország, de hát ahogyan mondani szokták, az egy más történet. Mindenesetre engem nem zavar a biztonságra, a biztonságomra is ügyelő két férfi, inkább megnyugtat. Egy személy által vásárolható kártyák száma , nincs korlátozva (Felirat a falon) A terem még véletlenül sem hasonlítható össze egy-egy lepusztulóban lévő totózóval, lottózóval. Szürke padlószőnyeg, drapp bársony huzatú karosszékek, üveglappal fedett zöld abroszos asztalok. A sorsjegyeket áruló és a játék nem túlságosan bonyolult rejtelmeibe bevezető fehér blúzos, fekete szoknyás hölgyek kedves mosollyal segítik az először betévedőt. Nincsközvetlenkedés, az asztalokhoz nem ülnek le, állva, félig előrehajolva segítenek. Átlátszó borítás alatt kavarognak a számmal jelölt pingponglabdáik, remekül artikuláló hang sorolja a .„kiválasztott” számokat. „Nyolcvannégyes. Nyolcas, négyes. Huszonötös. Kettes, ötös. Negyvennyolc. Négyes, nyolcas.” A „kihúzott” számok nyolc monitoron és egy nagyobb villlaingtáblán is figyelemmel kísérhetők. „Vonal” — dördül egy-egy férfihang. „Vonal van!” — visszhangozza élesen egy fehér blúzos szoprán. • Kora délután a vonali még nem fizet sokat. Valamivel 200 forint alatti a nyeremény. A kártyák hamisítása és azokkal minc hsnnemű visszaélés büntetőjogi felelősségre vonást eredményez (Felirat a falon) Folytatódik a játék: „Tizenhetes. Egyes, hetes, ötvennégyes. Ötös, négyes..." „Bingo!” És a szoprán is: „Bingo”. Egy hang a mikrofonba: „Az ezerkétszázhetvenhatos bingót ellenőrizzük. A bingo hibátlan.” A bingo majd 1000 forintot fizet. Tán öt percig tart a játék. A szünetben a monitoron a Beatles kilippje. „Italt parancsol?” — kérdi a vörös mellényes pincér. „Óhajt egy kártyát?” ■— kérdi egy fehér blúzos. Italt nem kérek, kártyát igen. Kezdődik a játék. Van már tán negyedéve is, hogy a Sportegyesületek Szövetségének ülésén Kiss Imrétől, a Csepel elnökétől először hallottam arról, hogy a bingo bevezetését tervezik. „Egy finn céggel közösen akarjuk a játékot Magyarországon elterjeszteni. Holnap utazunk el megkötni a szerződést, ha visszajövök, beszélgethetünk róla. Szombaton érkezett, vasárnap ott vagyok Csepelen. Az elnöknek munkanap a vasárnap is, „rendezvény" van a stadionban. És ahogyan ígérte, beszélgethetünk a bingóról. „Minden a legnagyobb rendben van. Neked elmondom, megkötöttük a szerződést. A finnek rendkívül kedvesek voltak, küldik a számítógép szoftverjét, csinálják a kártyákat, szóval sínen van a dolog. De én azt gondolom, hasznosabb lenne a magyar sportnak, ha egyelőre nem publikálnád." Meggyőzött. Elmondta, hogy a Sportegyesületek Szövetsége monopoljogot szeretne a bingójátékra, ha a befolyó nyereség a Vasasé, a Szegedé, az MTK-VM-é, a Csepelé lenne, meg azoké a kluboké, amelyek játéktermek nyitására vállalkoznak majd. De ha kiszivárog, hogy mit terveznek, más is „ráharap” az ötletre. Igazi szabályozás nincs, hiányzik a szerencsejáték törvény, minden elképzelhető. No jó. Egy sztorival kevesebb, de hát ez a minimum, amit az ember megtehet a magyar sportegyesületek életben maradása érdekében. Aztán teltek-múltak a hetek. Kedden ismét ülést tartott a Sportegyesületek Szövetsége, ahol megjelent a pénzügyminisztérium egyik miniszteri tanácsosai is. „Hogyan létezik az — tette fel indignálódva dr. Nagy László, az MTK-VM ügyvezető elnöke a kérdést a minisztériumi illetékesnek —, hogy bár itt van a kezünkben a játék megindításához minden, az egyesületek kibérelték a termeket, a pénzügyminisztériumi pecsét híján nem kezdhetjük el a vállalkozást, ugyanakkor a Rákóczi úton meg már üzemel a Bingo Kft.?” A kérdésre nem tudott érdemi választ adni a minisztérium tanácsosa. Azt hiszem, én tudom a választ, mégha az nem is tetszik Nagy Lászlónak, Kiss Imrének. Ők bármikor és bármilyen múlt után — történetesen Nagy László kajakvilágbajnok volt — kerültek posztjukra, azért kerültek oda, miért sportszakismeretük, vezetési készségük és képességük — vitathatatlan, olykor politikai beállítottságuk is — alkalmassá tette őket egy sportegyesület vezetésére. A vállalkozó viszont más típusú ember lehet. Kell, hogy legyen. Rá várok a Rákóczi úti bingo szalonban. Kisbán Lajos, a Bingo Kft. ügyvezető igazgatója pontosan olyan, mint amilyennek az ember elképzeli egy kft. ügyvezető igazgatóját. Frissen borotvált, elegáns, kockás zakóban, nyakkendősen, nyomdakészen fogalmaz, nem zavarja a terem zaja: „Hatvanhatos. Hatos, hatos. Nyolcvanhármas. Nyolcas, hármas”. Kicsit messziről indulok a témának. Honnan az ötlet? „Oh, hát az egy prózai dolog. Ismeretség. Van egy barátom, akinek Spanyolországban van egy barátja. Azt hiszem a nevek nem fontosak.” Nem, persze. „És simán ment a dolog?” „Fél évet vett igénybe az ötlet megszületésétől. Megküldtük a hatóságoknak a papírokat, de nem kaptuk gyorsan vissza. Akkoriban zajlott a kormányváltozás, voltak, akik már nem, voltak, akik még nem érezték magukat illetékesnek. De nem szeretném ezt az egészet hosszan mesélni. Minek kellene a behegedt sebeket felszakítani. A lényeg az, hogy a cégbíróság bejegyezte a káefténket, jóváhagyta tevékenységi körét. Minden teljesen legális, teljesen törvényes.” Ahogyan még mindig izgat persze. _ „Gentlemen’s agreement”-et kötünk, ő elmondja, de maradjon ez kettőnk között. Nem akar az újság hasábjain ötleteket adni a konkurenciának. Csak a játék kezdetekor kihirdetett sorozatszámú, a Bingo Kft. által kibocsátott és a játékteremben árusított kártyák érvényesek (Felirat a falon) Kötetlenül csevegünk tovább, szeme sem rebben, amikor a Kiss Imréék-féle elképzelésről beszélek. Sőt. Ám mielőtt még az „aduval” előjönne, fontosnak tartja, hogy másról is beszéljen. „Furcsa ennek az egész szerencsejáték dolognak a megítélése. Egyrészt meglévő igényt elégít ki (legalábbis remélem), másrészt tönkre is lehet menni bele. Ez a terem ma még messze nem nyereséges és váltig ott a rizikó: mi lesz, ha a magyarok nem kedvelik meg?” Egy bridzsversenyző jut eszembe, aki egyszer elmondta: „Az az átka ennek a gyönyörű sportnak, hogy kártyával játszszák...” De mondom, a beszélgetés végén előjön Kisbán úr az aduval, amit valamiképpen NB I-es kosárlabdázó múltja (is) magyaráz: „Nem szeretném, ha valami ádáz ellenségeskedés alakulna ki köztünk és az„sportegyesületek« között. A magam részéről szívesen találkoznék Kiss úrral és elmondanám, hogy a helyükben és hogyan csinálnám." Jómagam csak azt tehetem — és remélem ez is hasznára válik a magyar sportnak —, hogy megadom Kiss Imrének Kisbán Lajos telefonszámait. Az meg csak a dolgok véletlen egybeesése lehet, hogy az ajtón kilépve azt halljam: ........ó a bingót ellenőriztük. A bingo hibátlan!” Naményi József A Sportegyesületek Szövetsége csak második lehet A Bingo hibátlan A FRANCIA KAPCSOLAT Az elmúlt hónapokban gyakran írtunk a Magyar Kerékpáros Szövetség „francia kapcsolatáról”, arról, hogy a francia szövetséggel együtt kívánják megrendezni a Párizs—Budapest országúti viadalt, és hogy jövőre a világ legjobb profi kerekezői is ellátogatnak Budapestre. Arról viszont még nem írtunk, hogy egy magyar porfelhőlovag sikert sikerre halmoz francia földön. Alig hiszem, hogy a neve sokaknak ismerős lenne, hiszen ifj. Bodrogi László még csak 14 éves, s csupán két éve versenyez. Cselgáncsozó volt, de mert 1988 őszén azt olvasta az újságban, hogy Solltvadkerten amatőr kerékpárverseny lesz, ezért rávette édesapját, hogy vigye le, s próbálják meg, mit tud a kerékpár nyergében. Nos, élete első versenyzén harmadik lett. Pedig addig legfeljebb hétvégeken és a nyári szünetekben biciklizett. Édesapja is belátta, hogy inkább nyeregre termett a fia, mint tatamira, ezért megkeresték a Fradinál Mahó László edzőt. — A neve, múltja számomra biztosíték volt arra, hogy jó kezekbe kerül a fiam — emlékszik vissza dr. Bodrogi László. — Ő valóban megtanította az alapokra, s Laci tavaly az évadnyitó országúti versenyen már második lett az úttörők között. Aztán Takács Gyula irányítása mellett, az idén győzött a Budapest-bajnokságon. Ezeket a kezdeti sikereket aztán alaposan felülmúlta Franciaországban, a sportág egyik fellegvárában. Egyáltalán, hogyan kerültek kapcsolatba a francia kerékpársporttal? — Én ösztöndíjasként egy francia kutatólaboratóriumban dolgozom, s nyárra kivittem a fiamat is. Az egyik munkatársam, egy volt kerékpáros jó kapcsolatot tart a francia szövetséggel. Ő segített, hogy fiam Franche Comtéban, az egyik francia tartomány legjobbjai között is kipróbálja tudását. A magyar szövetség nagyon készséges volt, mert hamar megadta a nemzetközi licence-et. — Az első versenyt rögtön megnyertem — folytatja ifjú Bodrogi László. Ráadásul nem a saját korosztályában, hanem egygyel feljebb, a 15-16 évesek között. Közel három percet rávert a franciákra. Kezdetben a vendéglátók csodájára jártak, főleg a magyar fiú szovjet gyártmányú kerékpárját vizsgálhatták nagy érdeklődéssel. — Ilyet ők még nem láttak, s azt hitték, hogy ez a titka fiam sikereinek. Merthogy egymás után aratta a győzelmeket. Tizenkét országúti versenyből tizenkettőt megnyert. Igaz, közben volt egy kis szünet, mert a franciák egyszer csak bejelentették, hogy nemzetközi licenc ide, vagy oda, nem indulhat a versenyeken. Na, ja, hiszen a pénzdíjas viadalokon is rendre megverte francia társait. Mit lehetett tenni? — Azt mondták, ha átigazol valamelyik francia klubhoz, akkor újra rajthoz állhat — mondja dr. Bodrogi László. — Ezért miután engedélyt kértünk a Fraditól és a magyar szövetségtől, leigazolta az ACB Besancon. Idegenlégiós lett, igaz, még mindig a Fraditól kölcsönkapott kerékpárral állt rajthoz. S a sikersorozat folytatódott, hamar híres lett. Bizony, híres, mert (figyelem!) a rádió rendszeresen közvetítette a kadettek versenyeit, s az ő neve sokszor elhangzott. Talán ez már magyarázat arra is, hogy a rendezők miért tudtak pénzdíjakat is felajánlani a legjobbaknak. Ugyanis a szponzorok bátran áldoztak, hiszen jó reklámlehetőséget láttak a dologban. (Most, hogy ezt leírtam, eszembe jutott, hogy egyszer itthon vallaki megkérdezte: hány embert érdekel kerékpározás. Úgy látszik, azért akad ilyen elvetemült. Hogy mit hoz a jövő? — Sajnos a sikerek, a győzelmek ellenére bizonytalan a helyzetünk, mert bár úgy döntöttünk, hogy Laci Franciaországban fog tanulni, nem biztos, hogy tud versenyezni. Ugyanis a Fradi kerékpárját előbbutóbb vissza kell adni, s nekem nincs arra pénzem, hogy új kerékpárt vegyek. A francia klubban pedig az a szokás, hogy a fiatalok saját gépükkel versenyeznek. Ezért keresünk szponzort itthon és külföldön is. A magyar szponzor abban is segíteni tudna, hogy fiam legalább a legfontosabb hazai viadalokra hazautazhasson. Mert — bár tudom, hogy mindenki azt hiszi: a külföldön dolgozók zsebe tele van pénzzel — én legfeljebb két útját tudnám fedezni — fejezi be dr. Bodrogi László. Egy tehetséges fiatal sportoló tehát nem csupán hazájában, hanem a sportág egyik fellegvárában is próféta tudott lenni, ezzel bizonyítva, hogy érdemes lenne támogatni. S ez nem is kerülne olyan sokba. K. L. NEMZETI SPORT 5